A film az 1900-as évek Amerikájában játszódik, ahol is az őslakos indiánok pénze/aranya/jelen esetben olaja azonnal felkeltette a fehér gyarmatosítók figyelmét, akik aztán csalással, lopással végül gyilkosságok árán, de elvették a helyiektől a pénzt, a földet, az olajat, a tulajdonjogokat.
A Megfojtott virágok megtörtént eseményeken alapuló film/eposz, amelyet egy rendhagyó (bár akkoriban „szokványos”) szerelmi szálon keresztül ismerhetünk meg. Érdekesség, hogy a fő romantikus (?) szálhoz köthető gyilkosságok kapcsán történő nyomozás „alapozta meg” az amerikai szövetségi nyomozó iroda, az FBI létrejöttét, amely J. Edgar Hoover nevéhez fűződik.
A film az ismert amerikai történelem egy talán kevésbé ismert történetét/fejezetét mutatja be, és ha másra nem is, de talán a történet hitelességének fokozására jó volt a hihetetlenül hosszúra nyújtott játékidő (bár tény, hogy gyakran lassúnak, túlnyújtottnak, esetleg már unalmasnak -?!- is tűnhet a film).
A film apropója, tehát, hogy most elővette Scorsese a témát, arra enged következtetni, hogy Amerika még mindig „vezekel”, még mindig „emészti” az általa elkövetett dolgokat (bűnöket?!) az őslakosok ellen. De hát, ha csak a mai világot, társadalmakat nézzük, megállapíthatjuk, hogy bizony vannak dolgok (kapzsiság, politika, korrupció, hazugság stb.) amelyek egyszerűen nem változnak, mindig mindenkor jelen vannak/voltak, az emberiséggel egyidősek – hiszen tőlünk származnak…
A színészek játéka, a színészek maguk, a történet érdekessége/érdekfeszítése, illetve a rendező önmagában garantálta a sikert, nem beszélve a már említett „amerikai vezeklésről”, ami napjainkban előtérbe kerül (az amerikai őslakosok „elgyengítése”, elnyomása, kizsákmányolása, de innen aztán el is jutunk a napjainkat is jellemző politikai megosztottsághoz – ami tulajdonképpen lehet is egy végső, napjainkra vonatkozó üzenete a filmnek, a történet felelevenítésének).
Végül (vagy alapvetően is) a film/a történet az őslakosok (és az igazság…) felé mutató empátiát vált ki a nézőből! Az amerikai történelem bemutatása kapcsán, az őslakosokról, a kihasználásukról Scorsese mindenképpen -ha nem is kultfilmet, de - egy mérföldkövet alkotott „félig-meddig” a western műfajában…
A Megfojtott virágok egy mérhetetlenül fájdalmas, őszinte, már-már dokumentumszerű eposz egy „halálraítélt” történelmi korról, egy népcsoportról, egy kapcsolatról, egy szerelemről, amelynek megismerése, lezárása vagy elégtételt nyújt, vagy nem – ezt döntse el mindenki magában…

Barbie - A film - Vélemények

2023-07-31 09:23.58

A „rózsaszín” Barbievilág harca a nőkért, a feminizmusért, a mára emocionálissá vált(ozott) férfiakért, a „modern” Amerikáért és az egész igazságos, egyenlő és előítéletektől mentes világért…
Vígjátékként, mesevilágként indul a film, gondolhatnánk, hogy elsősorban megemlékezik a méltán híres márkáról. Aztán elég hamar azon kapja magát az ember, hogy egy (propaganda)filmet néz a nők (elnyomott?!?) helyzetéről a mai világban, a modernkori férfiak helyzetéről, valamint kőkeményen politizálunk – kritizáljuk a kapitalizmust, a patriarchális társadalmakat… Mindez egy babarózsaszín, egzisztenciális depresszióval teli vígjáték formájában. Hát nem tudom…

Nem igazán világos, hogy pontosan ki volna e minden értelemben formabontó alkotás (sőt nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy tudatos társadalmi provokáció, kritika) célközönsége: a felnőttek, avagy a még formálható”, befolyásolható gyermekek! Mindenesetre egyértelműen sikerült elérni a Barbieland hullám hátán egy fenomenális ismertséget, hatalmas várakozást és természetesen iszonyú magas nézettséget. Tehát ez teljesült, tiszta siker… (nyilván a gyerekek nem fogják érteni a film üzenetét, hiszen pl.: a patriarchizmus-ról sem hallottak/tanultak még…)

Barbieland ugye, avagy a Barbie-babák világa, ami egy minden értelemben rózsaszín, feminista utópisztikus világ, ahol kizárólag a nők vezetik a társadalmat, töltenek be a fontos, vezető, hatalmi pozíciókat, miközben a férfiak, a Kenek csak „kiegészítők” strandon, csak azért léteznek, hogy a Barbie-k rájuk nézhessenek (ha akarnak…). (Ez) a világ így tökéletes, és végtelen.
Míg nem egy rossz (világi) gondolattól átlépünk, átkacsintuk a való életbe, annak tökéletlenségébe (átlagos kinézet, narancsbőr, stb.).

Végül is erről szól a film, hogy a mai modern társadalomban, vagy a Barbie-k emancipációjában, nehezebb-e nőnek lenni., hogy milyen érzés először találkozni a férfiak tárgyiasító tekintetével (halkan megjegyzendő, hogy a Barbie világban a férfiak vannak egyértelműen tárgyiasítva…). Egyébként szintén elgondolkodtató, hogy a nőkre nézve (ha már róluk szól ez a film) „Barbie-nak lenni” végtére is összességében pozitív, vagy tulajdonképpen csak rombolja az önképüket, önértékelésüket. És már-már annyira „rózsaszín”, hogy csak tovább növeli a kontrasztot, még jobban felhívja a figyelmet a különbségre a „tökéletes” és a szürke, rossz, és „elnyomó” társadalmi alapokon működő mai világ között.

A vizuális megjelenések, a zenék és nem utolsó sorban a szereposztás tökéletes receptje volt a sikernek, ezek abszolút el is adják a show-t, ami azért tulajdonképpen vicces is.
Talán az egyik „legnagyobb poén” az a társadalmi fricska - már-már amolyan mai férfiellenes amerikai propaganda - amikor a film férfi főszereplője belekóstol a mai patriarchális berendezkedésű világunk után/mellett az emancipált Barbie világba, ahol aztán egyből identitás válságba is kerül, ami szintén a mai világ „népbetegsége”.
Maga a film biztosan „megosztóan” fog hatni (akár csak máshogyan fognak rá reagálni Amerikában és Európában), hiszen a témát lehet vitatni, tagadni, boncolgatni, a feminizmus, a társadalmak nőkkel szembeni (sokszor teljesíthetetlennek tűnő) elvárásai mindig is kényes téma volt. Mindezt - hogy milyen „veszélyes” világban is élünk - a film a „halandóság” kapcsán mutatja be (hiszen a halál volt az a gondolat, amely „átzökkentette” a Barbie világot a valóságba), mégis színesen, „rózsaszín cukormázban”, és nem utolsó sorban viccesen teszi ezt …

Álom doktor - Vélemények

2020-04-27 12:22.16

Izgalmas bár, de mindenképpen „veszélyes vállalkozás” egy klasszikus – jelen esetben ugyebár a Kubrick féle -, egy igazán remekbe szabott alkotás folytatását latolgatni (pláne, ilyen hosszú idő után). Nagyon is „kétes” kimenetelű lehet a fogadtatása. (elöljáróban annyit, hogy szerintem teljes mértékben megállja a helyét részint, mint folytatás, de akár, mint önálló, külön történet is)
Stephen King szinte egyedülállóan rengeteg és méltán híres történetet írt, amelyekből később viszonylag sok filmes adaptáció is készült, közülük több is tényleg nagyon elismerésre méltó film lett – nagyon sok ebből a horror műfajban.
A Ragyogás is ezek közül való, sőt, szinte az egyik (a mai napig) legnépszerűbb, két különböző filmes megjelenítéssel. Ettől mindenképpen kuriózum volt már eddig is. Azonban mindezidáig teljesen egészként élvesztük a történetet, akár a könyvet olvasva, akár a tv előtt ülve. Éppen ezért „nehéz is volt elsőre” még csak elképzelni is, hogy mit várjunk a folytatástól.
Pedig milyen kézenfekvőnek tűnik (most már) Danny Torrance (Ewan McGregor) immáron felnőtt életének bemutatása: mi is lett vele, de legfőképp, hogy mi lett a képességével, a ragyogással …
A ragyogás nem múlt csak úgy el. De „nyomot hagyott rajta” a trauma, amelyet Danny kiskorában élt át (nem csak) a Szépkilátás hotelben. Az apja démona, az alkohol azonban őt is üldözi (hiszen ugyebár: „Az alkohol gyógyszer, orvosság minden bajra.”). De többé-kevésbé felülemelkedik rajta, ez által pedig a természetfeletti képességét is próbálja figyelmen kívül hagyni, szinte elfelejteni azt.
Hosszú ideje nem használja már, de meg van, és fel is ébred, amint találkozik valakivel, valaki „hozzá hasonlóval”. Visszatérve „ehhez a világhoz” egyszer csak megint (bár a film ekkor már lassan a második óra végéhez közeledik) a Szépkilátás hotelban találják magukat, ahol is a hotelt, a szellemeit nem nehéz „felébreszteni” a most már kettejük egyesítve megerősödött képességével.
Teszik mindezt azért, hogy a rájuk, illetve hasonló képességekkel rendelkező emberekre (szó szerint) vadászó csoportot legyőzzék, örökre megsemmisítsék. E szekta vezetőjén, a legerősebb tagon (Rose – Rebecca Ferguson) végül itt, a hotel segítségével sikerül felülemelkedniük.
A film utolsó része, amely már a hotelben játszódik teljes mértékben feleleveníti a Kubrick- féle alkotást, mind képi, mind pedig zenei világával. Több volt ez, mint egyszerű visszakacsintás az alapműre. Hiszen teljes hitelességgel adott vissza minden egyes apró részletet, (nem egyszer) filmkockát, sőt borzongást. De, mivel többeknek ez mégiscsak ismétlésnek, másolásnak hathat, a kultuszfilm kategóriába valószínűleg nem fog átavanzsálódni sosem, annak megmarad a Kubrick által, jó 30 éve megrendezett változat…
A film összességében remek szereplőkkel lett elkészítve, és a jó karakterekhez végül is egy izgalmas, élvezhető történet is párosult. Határozottan más a hangulata, mint a Ragyogásnak, de mégis teljes mértékben felidézi azt, „visszahozza a szánkba azt a bizonyos eredeti ízt”! És ha már egyéniség, nyilvánvalóan amúgy is minden benne van, amit King-től megszokhattunk: az amerikai vidéki kisvárosi hangulat/lélektan, a hétköznapi emberek élete, és küzdelmeik egymással, a jó és a rossz vívódásai, na és persze a végső gonosszal való összecsapás.
De az Álomdoktor igazi rajongói szerintem kizárólag Stephen King fanokból fognak állni …

A kíméletlen (2017) - Vélemények

2018-08-13 11:18.59

Ez fájt. Gyomorba vágott, de rendesen! Azt hiszem régen nem váltott ki „ilyet” (és most hirtelen nem is tudnám leírni, hogy pozitív, vagy negatív értelemben) film emberből, mint a Kíméletlen. Brutálisan valósághű, kíméletlenül őszinte, és meghatóan kemény egyszerre a film maga, a történet, és úgy az egész egyben. Valós, megtörtént események, valóságos - nem színészek által alakított - szereplők, és „igazi” a helyszín is …
Csupán a történet „nem tűnik valóságosnak”, sőt a hétköznapi komfortzónánkból megtekintve szinte szürreálisnak. Gondolván, látván, érzékelvén mondhatjuk: ilyen nincs! Pedig van, sőt ez a világban igenis létező szituáció, állapot, élet (ha lehet annak nevezni). És meg is történt valakivel, sőt tulajdonképpen „valamiféle” happy end-del is végződik a film.
Megkockáztatom az év „legütősebb” filmje (szó szerint biztosan). Nem egy szimpla dráma, nem egy egyszerű börtönös film, de még csak nem is csupán egy bunyós mozi. Nagyot kell nyelni utána, van súlya a falatnak, amit meg kell emésztenünk, miután megnéztük. És mégis, ez is hozzátartozik a mai világhoz – hála istennek azért nem a „hétköznapi emberek szürke életéhez” 😊
De iskolapélda arra is a film (mintegy életrajzi dráma), hogy milyen vékony mezsgyén is „lavírozunk” valójában a normális életünk során, és milyen apró dolgokon is múlhat adott estben az egész eddigi életünk „kisiklása”, amely aztán (mint láthattuk) újra normális(abb) irányba fordulhat, de bizony a „vargabetűt” meg kell fizetni, túl kell élni!
És mint tapasztalhattuk a filmben, ezt lelkileg nem mindenki (sőt!) képes elviselni, ők a „rövidebb” utat választják, feladják. Ami ez esetben még érthető is. Ezekben a távol-keleti börtönökben keménynek lenni kevés. Gyakorlatilag halottnak kell lenni belülről. És emiatt van az, hogy innen már nincs nagyon visszaút. Csak ritkán, valami csoda folytán …
Élmény volt a film (duplán idéző jelben), hiszen egy film is, akár csak maga az élet, nem mindig tud vidám, szép vagy kellemes lenni. Ez sem volt az, de olyan világot mutatott meg (be), amelyet valószínűleg (vagy biztosan) nem fogunk látni. És ez ettől volt élményszámban említhető.
Mind ezekkel együtt elismeréseket, jelöléseket, de díjakat is biztosan fog szerezni …

Trainspotting 2. - Vélemények

2017-07-28 13:18.33

Trainspotting 2. Még leírni is furcsa. Sosem gondoltam volna, hogy valaha folytatása lesz e remek kultfilmnek, bár valóban több szálon is nyitva maradt anno a történet – tehát „adhatta volna magát” a folytatás.
És mégsem. De nem is hiányzott! Kaptunk a ’90-es évek közepéből egy (kiváló rendezőtől) hihetetlen (már akkor) kultusz filmet, és annyi. Sokszor megnéztük, - közel azonos korosztályként – sokat töprengtünk is rajta, mert valljuk be szórakoztató is, de „nagyon nehéz” film is egyben!
Most, hogy meg lett, féltem tőle! Mindig kockázatos egy ilyen „mértékű” filmhez úgymond hozzányúlni (igaz ez egyrészt a ma oly divatos remake-ekre, de a folytatásokra is). Gondoltam, nem is biztos, hogy meg kellene nézni! De azért mégis.
Hát, Trainspotting is, meg nem is!  Nyilván egyrészt épít az alap sztorira, tehát folytatja, magyarázza az azt követő eseményeket. Ez jó, e nélkül nem is lehetett volna folytatásról beszélni. És, hát tulajdonképpen erre legkíváncsibb az ember, pláne egy igazi drogos közegből fiadzott történetnél. Túl sokat azonban (érezte ezt az ember azért előre) nem tesz hozzá a Trainspotting „mivoltához”, de legyünk reálisak, nem is az a folytatás lett, ami még az előzményeket is lerombolja, vagy még annak az értékéből, fényéből is elvonna.
Begbie és Spud abszolút favorit, mindkettő a maga módján. Ők gyakorlatilag semmit sem változtak (néhány ránctól eltekintve természetesen). És hát, míg az első rész teljesen a DROG körül forgott, itt úgy érezzük - annak némi következményétől eltekintve -, hogy már nem ez a központi téma, sokkal inkább az IDŐ. Az idő, annak múlása, az elmúlás következményei, az elvesztegetett (eldrogozott) idő, - életek, - lehetőségek! Ebből a szempontból még majdnem szívet facsaróbb is lett a történet, hiszen a szereplőkkel mi is együtt idősödtünk, lettünk érettebbek, változott meg a világnézetünk. És jutunk a filmet nézve velük együtt ugyanoda, az idő, az élet nem visszafordítható (viszont elpazarolható)!
„Éppen ezért” gondolom Renton monológja – kissé kibővítve – újra előkerül, és most is üt! Nem beszél ő hülyeségeket!  És ami még nagyon üt a filmben, az a zene. Tényleg szenzációs zenei aláfestést kapunk helyenként a történetben. Így a zenével, egy-egy ismert helyszínnel, egy-egy elvarratlan szál folytatásával azért sikerült nemcsak visszakacsintanunk a múltba, de vissza is hozza a film azt a bizonyos feeling-et.
Összességében (erősen támaszkodva az első részre, mint nosztalgia tényezőre) szerintem jó lett, ha nem is „olyan jó”, mint az elődje. De az is lehet, hogy van olyan jó, csupán ismerjük már a karaktereket, a történet egy részét …

Harlemi éjszakák - Vélemények

2017-04-12 08:06.39

Zseniális film, HATALMAS dumák - ha csupán két szóval kellene szólnom a filmről. Egy igazi videotékás, VHS-s emlék, te jó ég, összesen hány évvel ezelőttről?
A feeling igazán egyedi (számomra hozza azt a nosztalgikus élményt a ’90-es évek környékéről – de ettől függetlenül olyan örök klasszikusnak érzem), a kicsit (néha nagyon) viccesen bemutatott harlemi gengszter élet mindennapjaival, viszontagságaival. Ennek a pozitív érzésnek nyilván alapja a tökéletes szinkron, na és a szereposztás, a karakterek, stb..
Maradjunk annyiban, hogy Eddie Murphy EGYIK legjobbja. Kár ezen vitázni, tény, vannak (voltak) jó filmjei. De még így sem ő viszi el a filmet, itt tényleg minden szereplőt eltaláltak.
A történet maga jó, szórakoztató és még kerek is tulajdonképpen. Bár ha jól tudom, pontosan a forgatókönyv kategóriában jelölték anno a filmet Arany málnára (?!?), amelyet egyébként maga Eddie Murphy írt.
És amilyen szenzációs nyitójelenettel indul a film, pont egy olyan feledhetetlen párbeszéddel is ér véget: "Hogy hova menjünk? Hát a tank teli van benzinnel, a csomagtartó pedig tele van pénzzel!"

Végítélet (1994) - Vélemények

2017-02-25 15:32.29

"Egyszer minden nemzedékben felüti a fejét a pestis. Mert így van megírva..."
A poszt-apokaliptikus történet meglehetősen sajátságosan – mint minden Stephen King által megálmodott história - megközelítve (kissé/nagyon? elrugaszkodva a realitástól) mutat be egy lehetséges „világvégével” kapcsolatos cselekményláncot, úgymond az apokalipszis (az élhető társadalom, a normák és értékek megszűnésének, a világ gyászos pusztulásának) eljövetelét. Érdekes, hogy pont egy (katonai-, kvázi pusztítási céllal létrehozott!?) vírus az (illetve annak „elszabadulása”), ami a katasztrófát okozza, de tulajdonképpen ez is tükrözi King szemléletét, amely szerint a rossz, a romlás (erkölcsi, morális), az emberi gonoszság az, ami a társadalmak, az együttélés, a világ végét jelenti, hozza el. A már-már eposznak tűnő elbeszélés talán King leghosszabb műve (az írott, és a képernyőre készített változatában is), és bár tényleg - a műfaj szerinti – szinte az egész emberiséget érintő eseményt ír le, mégis indokolatlanul hosszú – vagy, a hosszához képest produkálhatna, részletesebb, illetve jobban összefonódó (érthetőbb) szálakat. Mindazonáltal King ezen írásából sem (sőt!) maradhattak ki örökös, emberiséggel kapcsolatos „elméletei”: az emberi esendőségről, gyarlóságról, és a mindenkiben ott lapuló gonoszságról, stb..
A magyarra fordított cím, a Végítélet, amely a mögöttes jelentésében is (nem csak a szó írott formájában) a Földi élet, a világ végének eljövetelét, és egyben az Úr/Isten végső ítéletét jelenti - amikor is isteni megítéltetésben lesz része mindenkinek az eddigi élete alapján – abszolút találó. E szerint ugyanis e nap eljövetele/az emberek halála után mindenki „megkapja az élete mérlege alapján” tettei ellenértékét: ki jutalmat, ki büntetést! Viszont az eredeti angol (The Stand) cím ennél sokkal általánosabbnak hat, kevésbé találónak – ha egyáltalán az állásra/megállásra, mint a földi élet végére akart ezzel utalni King.
A lassú, de biztos halállal fenyegető kórt az emberiség egy kis csoportja túléli ugyan, de az emberekre oly jellemző módon a túlélők sem tudnak együtt, egységesen „kiutat találni” e helyzetből. Két „táborra” oszolva, külön víziók megvalósítása felé kezdenek tevékenykedni. Egyesek hangokat, "utasításokat" hallanak, mások álmokat, víziókat látnak. Egyre erőteljesebben, mindig ugyanazt. Így indulnak meg "küldetésükre" a túlélők különböző irányokba: Isten felé, illetve a gonosz, a sátán holdudvara felé fordulva. Ha a jókat választja valaki, bűnei megbocsátást nyernek. A megmaradt jók együtt maradása az emberiség utolsó reménye. Az együttlét erejével ugyanis képesek lennének újra "felépíteni" a civilizációt. Isten szerint a kiválasztottak, mint egy hógolyó a lejtőn, úgy kell, hogy maguk köré gyűjtsék a jó és őszinte embereket. Másként sosem lesznek elég erősek ahhoz, hogy legyőzték a gonoszt. De mindeközben a sötét oldal erői is munkálkodnak: a gonosz is sorra toborozza követőit, és veszi rá folyamatosan őket a jók elleni támadások elkövetésére. De a jók között is akadnak kétkedők: van- e értelme "helyreállítani" mindent, hogy aztán pontosan azt az életvitelt folytassák, ami ide, a végzethez vezetett!?!
A végső "csata" közöttük fog eldőlni: az Istenhívő, jó emberek vagy egyszerűen a rossz, a gonosz fog győzedelmeskedni a Földön. King mintegy végső küzdelemként írja le az emberiség örök és egyben legnagyobb ellentétének a jónak és gonosznak szembenállását, miszerint is, aki győz, azé lesz a világ. Tétje tehát „bőven van” az összecsapásnak, - aminek bemutatása a mű extrém hosszúsága ellenére is – tulajdonképpen végtelenül leegyszerűsíti a világnak/életünknek eme bár egyértelmű, de ugyanakkor soha meg nem oldódó feszültségét.
Úgy tűnik, hogy eljött az ideje a hitvallásnak: saját akaratukat alá kell rendelniük Isten szándékának. E nélkül menthetetlen a világ. Romlott, gőgös és rossz. Sokak szerint a gonosz a legnagyobb és legerősebb a világon. Nehéz, majdnem reménytelen harcolni ellene. De a jók, akik mégis megpróbálják, nem félnek az ördögtől sem. Tökéletesen helytállnak, és a hit óriási erejével végül az ítélet Isten akarata szerint következik be. Azzal a reménnyel, hogy ha áldozatok árán is, de talán képesek az emberek megváltozni ...
Talán ehhez a King íráshoz kell a legelvontabb elme, hogy végig bírjuk izgulni (szenvedni?!?) a cselekményt. E gigászi mű ugyanis igencsak filozofikus "húrokat penget" az örökös szembenállás végső megoldásának kísérletével. Ami miatt mégis talán érdekfeszítő lehet (időnként) a mű, hogy a „Jó” és a „Gonosz” vallási, már-már bibliai csatájáról, örökös érdekellentétéről talán nem is nagyon akad más ábrázolás, mint ez a „jelenkorban” (bár a filmváltozat a 90-es években készült, az eredeti regény a 70-es években íródott).
Ahogy az életünket éljük, akképp jön el a végítélet is számunkra: emelkedhetünk az egekbe is, de hullhatunk a mélybe is!

A visszatérők (1991) - Vélemények

2017-02-13 08:54.37

"Szép új surranód van! Vajon tud repülni?"
Stephen King ez úttal is – mint írói stílusára oly jellemzően – történetét kisvárosi közegben mondja el, szintúgy beleszőve az általa oly kedvelt természetfeletti szálakat, bemutatván egyik „kedvenc” témáját, az erőszakot, jelen esetben megint egy (a többi elbeszéléséhez képest) új aspektusból.
A cselekmény szerint egy tanár hosszú idő után visszatér szülővárosába, ahol gyermekkorát töltötte, ahol testvérét 27 évvel ezelőtt meggyilkolták a szeme láttára, a gyilkos suhancokat pedig menekülés közben elgázolta egy éppen arra tartó vonat. A visszatérést követően (ugyanis éppen itt ajánlottak neki tanári állást) új osztályának diákjai közül néhányan furcsa körülmények között, váratlanul életüket vesztik. Furcsa módon ő mindegyiknek valahogy szemtanújává válik, de az elkövetőket, azok autóját, CSAK Ő LÁTJA! Mindezekkel egyidőben azonban új tanulók is érkeznek az iskolába, az osztályába, akik már az első pillantásra is a testvére gyilkosaira emlékeztetik a tanárt. Nemsokára kiderül, hogy valóban ők azok! VISSZATÉRTEK! Előlük nem tudott elfutni. Ők maguk a "gonosz múlt"! 27 év után visszajöttek a gyilkos punkok, és most akarják befejezni azt, amit "félbehagytak".
Tartják, van úgy, hogy a halottak "visszajárnak", ha befejezetlen dolguk maradt. A punkok is a tanárt akarják, a családját akarják, a revansot akarják, amiért meghaltak. Hiszen ott, akkor ők csak véletlenül haltak meg. Tehát magukat tekintik csupán áldozatnak.
A film központi témája, üzenete, hogy a dolgok megváltoztathatóak, tehát nem kell hagynunk – különösen rossz dolgok esetében -, hogy ugyanúgy ismétlődjenek akár velünk kapcsolatos dolgok. Ugyanis tudatunk nem véletlenül őrzi meg a rossz, fájdalmas emlékeket. Így próbálja megakadályozni, hogy azokat újra elkövessük. Állítólag ha képesek vagyunk szembenézni, visszamenni rossz emlékeink helyszínére, megszabadulhatunk tőlük. Tennünk kell érte, cselekednünk kell ellene!
A félelem közepette a halott kistestvér lelke is visszatér, hogy segítsen bátyjának. Végül mind találkoznak újra, az egykori tragédia helyszínén (a vasúti alagútban), hogy "újrajátszák" az egykor történteket (de ezúttal, ne maradjon túlélő)! Azonban úgy tűnik, egyedül a halott testvér képes szembeszállni a visszatérőkkel. Az élők és a holtak küzdelme sosem egyenlő esélyekkel zajlik.
A vonatbaleset aztán mégiscsak bekövetkezik újra, talán most már végleg elűzve a punkokat. Elvileg mindenki boldog, hiszen a rossz elnyerte végleg megérdemelt bűnhődését, csupán a halott testvér nem örül, áll érthetetlenül, ő ugyanis nem érezte, érzékelte az események között eltelt 27 évet. Azt sem érti, miért nem maradhatnak együtt ez úttal sem.
Végül megértette, elfogadta, hogy úgy, ahogy a rosszak is csak a "túloldalon" bűnhődhetnek, úgy a jók (a testvérek) is csupán ott fognak újra egymásra találni, örökre együtt lenni. Nincsen sajnos átjáró, visszaút a túloldalról!

Alvajárók (1992) - Vélemények

2017-01-12 12:52.04

E jellemzően negatív kritikákkal illetett filmet valahogy mégsem tartom olyan borzalmasnak. A filmet (állítólag egy ki sohasem adott Stephen King regény alapján készült) bár a kilencvenes évek elején forgatták, mégis inkább a nyolcvanas éveket juttatja eszünkbe, hangulatával, effektjeivel, stb..
A téma cseppet sem megszokott, földhözragadt, sőt talán valóban nagyon is elrugaszkodó a valóságtól, de King-műről lévén szó, azért ez kicsit sem meglepő. Szintén nem meglepő, hogy újfent egy kisvárosi közösségben játszódó történetről van szó, a maga sajátos hangulatával, és hát a „szokásos” félnivalóinktól, amelyek a szürke, nyugodt és amolyan befásult lassú hétköznapjainkban „fenyegetnek minket”, hiszen a rossz, a gonosz, mindig köztünk jár, mikor-milyen alakot öltve.
E kissé szubjektív, sajátosan pozitív megközelítésnek nyilván része, hogy az első horror-élmények egyikeként tartom számon a filmet, még a „megboldogult videotékás korszakból”. Valamint Mädchen Amick főszereplése tovább emeli az értékét (ő ugyanis - Twin Peaks rajongóként - örök kedvenc).
Tény, hogy több logikátlan helyzet, jelenet és esemény szál is belekerült a filmbe – ezek mindenképpen „negatív erények”. Még, ha tegyük fel el is fogadjuk az alvajárókat, mint lényeket egyáltalán – a maguk furcsaságaikkal -, akkor is rejtély pl., a főszereplő fiú az anyjával történő szeretkezése, stb. (mert bár az kiderül a történetből, hogy etetnie neki kell az anyját szűz lányok vérével, de ez akkor sem illik a képbe).
Szintén apró érdekesség – bár több ízben előfordult korábban is -, hogy King maga is feltűnik a filmben egy rövid időre (temetőgondnokként). Valamint a macskák sem először kapnak szerepet/figyelmet Kingtől.
Összességében mégiscsak van egy hangulata a filmnek, ami mára kissé megkophatott ugyan, de igenis láthatunk pár jól elkészített, még talán félelmetesnek is mondható jelenetet. Kétségkívül elmarad King jó néhány mára igazi klasszikussá avanzsálódott írása/filmes adaptációja mögött. Az igaz, ha valaki először tekinti meg napjainkban, nem biztos, hogy (biztos, hogy nem) azt kapja, amit ma egy horror történettől, illetve annak megjelenítésétől megszoktunk és elvárunk.

Stephen King: Az - Vélemények

2016-11-04 07:56.15

"Én vagyok minden rémálmotok, ami valóra válik!"

A történet egy „poros” kis városkában, Derry-ben játszódik. Stephen King előszeretettel választ históriái helyszínéül hasonlóan álmos, csöppnyi településeket (ahol mindenki ismer mindenkit, bágyadt, kissé befásult és konzervatív/bigott a lakosság nagyja- önmagához hűen nagyon sokszor Main államban). A nyugodt kis település lakói közé (nem először King műveiben) egy GONOSZ képződmény "érkezik", pontosabban bukkan fel (elméletileg a múltból – hiszen több ízben utalt már King különböző írásaiban a gonosz örökkévalóságára, illetve annak alattomosan, a sokszor képmutatóan kétszínű emberek, közösségek mögötti megbúvására) a már-már unalmasnak is nevezhető életközösségbe. Innentől kezdve, ahogy elkezdi szedni áldozatait – elsősorban gyermekeket, felborul a település nyugalma. Csupán egy maroknyi gyermek lesz képes azonosítani, szembenézni és megküzdeni e „sötét erővel”, a bohóccal.
Stephen King tényleg sok regényében foglalkozik hasonló témával (és helyszíneken), magával a gonosz, illetve gonoszság fogalmával, megjelenítésével, illetve azok embereken (jellemeken, cselekedeteken, kapcsolatokon) keresztüli bemutatásával, de talán ezen írása került a horror műfajában az első helyre - legalábbis a saját művei között. Újfent visszaköszön King előszeretettel "használt" eszköze a gyermekek/gyermekkor, a felhőtlen, naiv, igaz és tiszta életkor a maga romlatlan mivoltával, valamint az e korban szövődött barátságok, kötelékek és együvé tartozás értelme, pozitivitása és "ereje". Továbbá rendszerint megmutatja ezt mintegy ellensúlyozva, a gyermekkorban elszenvedett traumák, sérelmek, negatív emlékek veszélyét, azok maradandóságát.
A "főszereplő entitás" emberi/földi alakja azonban nem csupán egy őrült, bohóc ruhában. Valami teljesen más. Maga a legromlottabb és leggonoszabb valami, ami mindig azzá változik, amitől félünk. MAGA MINDENKI RÉMÁLMA, ami követ (mint egy lidérc - és valóban fényjelenség kíséri), kísért és valóra válik.
A bohóc figura, mint olyan „remek” megjelenítése, metaforája a gonosznak - legalábbis egy horror történetben -, a maga ambivalenciájával együtt: egyrészt ugyebár a gyermekek kedvence - színes, vidám, hangos, barátságos -, akit mindenki szeret (mindenki közel enged magához, így tudja nagyon könnyen "elkapni magának" áldozatait), másrészt jelen esetben ő ijesztgeti, öli meg a gyermekeket.
Azonban főhőseink - "a bűvös hetes" - túlélték. És azt hitték, hogy ezzel vége. De valahol (nagyon mélyen önmagukban) érezték, hogy nem. Tudták, sejtették, hogy egyszer még az ő életükben visszatér a gonosz. Ezért tettek esküt, kötöttek szövetséget, hogy ha így lesz, ők újból összefognak majd ellene.
Valamiféle "erő" vezérelte és segítette őket a győzelemhez (no meg egy pár ezüst fülbevaló) - amit ők maguk sem ismertek, nem tudták, hogy kívülről jön-e, vagy pedig belőlük, az összefogásukból árad -? Vagy szerencséjük volt csupán? Meglehet.
Tudták, tudjuk, hogy legádázabb ellenségünk mindig a saját félelmünk. Mindenkinek más (ez van, akinek egy farkasember, míg másnak a saját édesapja ...). Legyőzése azonban csak úgy lehetséges, ha harcolunk ellene, szembenézünk és szembeszállunk vele. És ezt volt "könnyebb" heten együtt végigcsinálni.
Azonban pár évtizeddel később, a gonosz úgy tűnt visszatért Derry-be. Kénytelen a "bűvös hetes" újra összeállni, hogy a közel 30 éves emlékeik alapján megint megpróbálják felvenni vele a harcot. A "harmincéves találkozó" úgymond vidáman indul (leszámítva persze az első traumát, amelyet az újbóli találkozás apropója miatt szenvedtek el), mindenkinek kisebb-nagyobb döccenőkkel ugyan, de hamar visszatértek a közös emlékek. De úgy tűnt, ennyi idő után is még mindig félnek. Nem alaptalanul. Mindegyikük látott és élt át fura és morbid dolgokat. Tanácstalanokká váltnak együtt is. Egyáltalán nem értették, miért pont őket akarja?! De két dologban biztosak voltak: együtt kell maradni ahhoz, hogy túléljék ezt, valamint muszáj megtenniük, hogy közülük, illetve többé már más gyermekeket se szedhessen áldozatul ez a valami. Az egyikük merte csak kimondani, hogy fél, és tulajdonképpen az egész életében félt. Ezért kell MOST harcolnia, hogy ennek végre vége legyen.
A többiek vele maradtak, így hát újra lemerészkedtek a város melletti csatornába, ahol közel 30 éve legyőzték a gonoszt. Az ezüst, illetve a HITÜK ez úttal is hatásos ellenfélnek bizonyult. A rémálmuk véget ért ugyan, ami tényleg borzalmas volt, de mégis mindegyikük szívesen emlékszik vissza a közös erőfeszítésekre, a KÖZÖSEN ELÉRT sikerre.
A végső küzdelem során a gonosz egy pók formájában jelent meg, de ez is csupán a földi megjelenésének egy "része", mint ahogy a bohóc is (lehetett volna bármilyen alak, amelytől az emberek zöme viszolyog). A rossz cselekedetei kapcsán megjelenő fények, és egyéb megmagyarázhatatlan jelenségek ugyanis arra engednek következtetni, hogy ez a valami nem földi eredetű, nem kézzel fogható a mi univerzumunkban. Innen aztán következik a felvetés, hogy elpusztítható-e egyáltalán itt a Földön, földi "eszközökkel", EMBERI AKARATTAL?!? Akkor és ott!? És egyáltalán. Örök kérdésként „veti elénk” ezt az író most, és tette már fel burkoltan, árnyaltan, csak utalgatva rá, vagy így közvetlenül máskor is…

Hasznos holmik - Vélemények

2016-09-22 09:08.26

„Na és most, lássuk a hatást!”
Stephen King történetei helyszínéül előszeretettel választja a Main állambeli (egyébként „csak” kitalált) Castle Rock nevű álmos, első látszatra idilli (aztán rendre a különböző történetek révén lassan lehull az „álruha” a tökéletesnek és nyugodtnak tűnő városkáról, illetve azok „igaz” lakóiról), már-már irigylésre méltó, amolyan tipikus vidéki amerikai kis közösségét.
Ez úttal (is) furcsa dolgok veszik itt kezdetüket, amikor is egy távolról érkező titokzatos idegen, Mr. Gaunt „furcsa” boltocskáját megnyitja, és megkezdi jelentéktelennek tűnő (azonban valahogy mindenkinek rettentő sokat jelentő) dolgainak „kínálgatását”. A GONOSZ - vagy talán az ördög maga, de aposztrofáljuk csupán csak a rosszként – megtestesítője Max Von Sydow (Mr. Gaunt) magatartásával, megjelenésével, de akár csak beszédével (és az őt körüllengő misztikus hangulattal) fantasztikus választás. Gyakorlatilag tényleg kirázza tőle az embert a hideg. Sajátos az „üzletpolitikája” is: mindig pont annyi fizetséget kér portékáiért, amennyije a vevőnek van. És persze még valamit: egy jelentéktelennek tűnő SZÍVESSÉGET. Mivel a jó üzletnek mindig könnyen híre megy, előbb-utóbb szinte mindenki tiszteletét teszi a különös boltban. És az alkuk is születnek, szépen sorban. Ebből lesz a baj. Hiszen a kölcsönt, a szívességet mindig vissza kell adni. A legjobb, ha kamatostul!
Mint már annyiszor, most is megpróbál King rávilágítani – és azt hiszem, bemutatja és ezen keresztül be is láttatja velünk -, hogy az ember tud rendkívül ostoba lenni, ostobán viselkedni, és bármilyen kapcsolatban is álljon másokkal, milyen könnyen meg tud ez változni. Megmutatja, hogy tényleg rengeteg negatívum lakozik sajnos az emberekben (az ördög ugyanis mindenhol ott van, mindenki szívében), de nyilván az együtt élés, a közösségek morális összetartozása miatt ezeket kontrollálnunk kell, és egyfajta „mindenki által elfogadottnak ítélt” viselkedésforma szerint kell élnünk, cselekednünk. Amely bizony néha nehéz, éppen ezért „nem kell hozzá sok”, hogy felszínre törjenek „igazi” gondolataink, mozdulataink, megnyilvánulásaink. Stephen King regényeiben rendre ezeket tárja fel, erre mutat be különböző (sokszor tényleg ötletes) históriákat, amelyek révén a valóságot (az Ő sajátos szemszögéből) próbálja felfedni.
Sorra jönnek ez úttal is a kis üzleti ajánlatok, illetve kéri Mr. Gaunt „csalafinta” módon az apró kis szívességeket - vagy nevezzük őket csínyeknek -, amelyekkel aztán mintegy lavinát indítva el „rombolja le” a tökéletesnek és romlatlannak látszó kis közösség mivoltát tulajdonképpen. Hiszen egyre-másra ugrasztja össze az embereket, kisebb-nagyobb ürüggyel, hogy aztán végezetül, mikor a „romlás virága kellően kirügyezett”, amikor a káosz, az anarchia üti fel a fejét, elégedetten távozhasson, továbbállhasson – bebizonyítván igazát, elérve célját. Felmerülhet a kérdés: mit vagyunk hajlandóak (Bármit?) megtenni, „meddig” vagyunk hajlandóak elmenni, ha kell nekünk valami/szükségünk van valamire, ami adott esetben sokat jelent nekünk (de csak nekünk)? Ha látnánk a következményeket előre, vajon ugyanúgy cselekednénk? Megtennénk azokat a bizonyos dolgokat újra és újra?
Nagyon is „hatásos” alkotás ez, igazán eltalált szereposztással és zenei aláfestéssel. Amikor felcsendülnek az Ave Maria gyönyörű, megnyugtató dallami még inkább groteszkké válik (hiszen egyre durvább és erőszakosabb lesz) a film. Ettől aztán egyre erősebb ambivalens érzelmekkel küzdhet a néző/olvasó. A hatás kétségtelenül teli találat!
Nem mellékesen (de kifejezetten nyomatékosítva) King görbe tükröt állít az egyház, azok működése és mivolta, „álszentsége” elé azzal, ahogy kifejezi a legádázabb, legmakacsabb ellentétet, megtorlást a két felekezet, vallási hit és papjaik között. Bebizonyítván, hogy bizony „felszentelésük ellenére” a papok is „csak emberek”, és ha kisebb valószínűséggel is ugyan, de végül is ugyanúgy „részesei lettek” az esendő kisvárosi kolónia „megszédítésének”, romlásba vezetésének. Sőt!
Még ennyi idő elteltével is (a filmes adaptáció 1993-as), bár sajnos napjainkra talán még inkább „valódinak” tűnő teória ez, és rendre érzékeljük, tűnődünk el azon, hogy mintha folyamatosan „vékonyodna ez a mezsgye”, halmozódván a világban az erőszakos, bűnös és agresszív cselekmények, az emberiség közeledvén a végítélethez, amely azonban már egy másik (Stephen King) történet…

Ha elmondjuk, felfedjük félelmeinket, szembenézünk velük, azok elmúlhatnak. De a gonosz sohasem!

Különös kísérlet - Vélemények

2016-09-16 09:04.37

Ha mondhatjuk, hogy a 80-as évek (talán még a 90-es évek is ide sorolható, bár a „nagy durranás” ennél korábban volt) a VHS korszak aranykora, akkor talán elmondható, hogy a Weird Science az egyik „gyöngyszeme” eme kornak, de az akkori vígjátékoknak biztosan.
De kezeljük helyén a dolgokat: aki most „áll neki” először, nem hinném, hogy „ugyanazt kapja”, mint mi akkoriban. Így visszagondolva (erősen szubjektív a vélemény) hihetetlenül élveztük, de talán leszögezhető, hogy akkoriban igazán jónak is számított (már csak az emlékfoszlányok vannak meg abból a korból: tizenévesen, kollégiumban, villanyoltás után folyamatosan a nevelőtanárt figyelve, „csíkozó” és erősen ugráló – amolyan száz kézen átmásolt VHS minőségben).
Olykor most már megmosolyogtató (na jó, sokszor) a filmecske, de mégis tök jó, tényleg az akkori gondolatainkat bemutató vígjáték. Nem kell komolyan venni. Akkor sem kellett. És hát a számítógépes technika/animáció?!? – aki akkoriban volt gyerek, még emlékszik rá, ez volt …
A szereposztás említésre érdemes: a srácok jók (Anthony Michael Hall tényleg remek – őt ugyanebben az évben láthattuk a Breakfast Club-ban -, Lisa (Kelly LeBrock) teljesen a szerepre (a tinédzserek álma) termett, Robert Downey Jr.-t pedig érdekes ilyen fiatalon látni.
A történet viszonylag egyszerű: adva van „két db pancser”, igazi „lúzerek”, senki nem barátkozik velük, csak szivatját őket. De együtt jól megvannak. Mivel barátaik sincsenek, barátnőről nem is álmodhatnak. „Igazi nőről” meg végképp nem. Így aztán, amikor eljön az a bizonyos viharos este, „megszületik az a bizonyos viharos ötletük is”: teremthetnének egy nőt maguknak (na, nem akármilyet, akkor már egy igazi bombázót, de abból is az okosabb fajtát), ha már egyikük úgy is számítógépes zseninek számít. És mivel ez „összejön” nekik, ettől az estétől gyökeresen felfordul az életük, megváltozik „előmenetelük” az ismerőseik körében, a szülők, tesók, nagyszülők is egyre furcsább dolgokat kell, hogy átéljenek, és rengeteg vicces szituációba keverednek.
A gondolattal eljátszva, elképzelhető, hogy megérne a történet egy mai próbálkozást a filmkészítők részéről (ha már úgyis a „remake”-k korát éljük). Biztosan élvezhető vígjáték készülne belőle. Sőt! Még az is lehet, hogy ma már valóban létrehozható lenne LISA :)

Ragyogás (sorozat) - Vélemények

2016-08-17 08:03.14

„Te ragyogsz fiam! Hatalmas erőd van!”
"And we all shine on"… - magyarul valahogy úgy hangzik e dalrészlet, hogy „és mi mind ragyogunk”. Tulajdonképpen egy dal, illetve annak részlete ihlette Stephen King-et, hogy újfent találó címet találjon egy írásának. És milyen jó választás volt!
A történet ezúttal (szintén egy lélegzetelállító helyen) a Colorado hegységben játszódik, ahol is egy alkoholizmusból éppen gyógyulni vágyó író - Jack Torrance - téli gondnoki munkát vállal (hátat fordítva mindennek), és költözik be az Overlook (Panoráma vagy Szép kilátás) hotelba feleségével, illetve a különleges képességekkel rendelkező kisfiával, Dannyvel. A kisfiúnak őrült nagy „ereje” van, ha erősen gondol valamire, az rendszerint megtörténik, bekövetkezik. A Biblia szerint ez a látomás, vagy látnoki képesség. Ez a tulajdonság csak néha áldás, sokszor igencsak félelmetes, rossz és ijesztő is tud lenni. A szállodával kapcsolatban is az. Mert maga a szálloda is „ragyog”. Azonban nem szép és jó dolgokat láttat. Igencsak furcsa hely ez. Nem a legjobb hely gyerekeknek. Pláne nem, ha azok „ragyognak”.
„Minden hotelban vannak patkányok. És botrányok. De szellemek nem. Itt nem.” A Panoráma egy különleges hotel. Egy különlegesen szép helyen. Azonban télen kiábrándító a be- és elzártságtól. Attól kezdve, hogy elkezd esni a hó, nem lehet menni innen sehova (és ide sem érkezhet senki, segítség sem). Ez leginkább azért baj, mert szépsége ellenére veszélyes hely ez. Jobb nem menni oda. Legalábbis télen. Ilyenkor itt bármi megtörténhet. És, ha itt megérzései támadnak az embernek, arra figyelni kell! Ebben a szállóban mindenképp. Egyetlen megérzést sem lehet számításon kívül hagyni! Hiszen rossz, gonosz ez a hely. Minden rossz, ami valaha itt történt, itt van még. És „minket” akar. „Minket”, „őket”, akik a telet itt töltik. Tévedés, hogy a Panoráma nem bánthat. A régi dolgok kísértenek itt a mai napig.
A gondnok küzd a démonaival. Küzd azzal a maszkkal, amit visel. Küzd, hogy ne látszódjék, ne jöjjön elő valódi énje. De itt mindennek és mindenkinek több arca van. Ezért nehéz a "harc". Márpedig a szálloda a gonosz mivoltával egyértelműen azon van, hogy lehulljék ez a lepel. Danny azonban képességei révén látja, érzékeli ezt. Sőt, már az indulás előtt érezte, hogy nem kellene ide jönniük. Valami nem stimmel ezzel a hellyel. Persze gyermekként ezt nem merte bevallani. Ezért is őt „hibáztatták” volna. A hibáért pedig BŰNTETÉS jár!
A szállodát amúgy a kisfiú "ébresztette fel". A "ragyogásával". Ami aztán idővel egyre gonoszabbá válik. Jack-et is ő irányítja. Átveszi felette, cselekedetei felett az irányítást. Végül végre kell hajtania a szálloda végső, legádázabb utasítását: megölni fiát és feleségét. Hiszen ők nem akarják "rendesen" gondját viselni a Panorámának. És mivel Jack Torrance-ben alapvetően benne van az agresszió (még ha próbálja is féken tartani), könnyedén átveszi felette az kontrollt a szálloda. Könnyedén szörnyeteggé változtatja. Tökéletes alanynak bizonyul a Panoráma számára. És az ital is, mint út, a szálloda által elérni kívánt "eszközhöz".
A szállodában a rettegés és félelem, az agresszió megjelenésével, sőt fokozódásával már szinte elviselhetetlenné válik. Mesterként bánik Stephen King a ceruzával - olykor a képsorokkal -, amikor a szorongást, „megfélemlítést” kell kifejezni. Az utolsó pillanatban aztán Torrance fia iránti szeretete felülkerekedett belül a lelkében a Panoráma szellemeinek befolyásán. Ez ugyan számára már késő volt, de éppen elég, hogy családját megmentse. De az élet (mint mindig) bizony tovább ment. Bár űrt - ami nagyon sokszor hiányérzetet kelt bennünk - ez úttal is hagyott maga után.
Bár – ha nem is mindenki számára tehát -, de csak eljött a megmenekülés. Újfent beláttatta velünk az író, hogy a világ meglehetősen cudar hely sokszor, ahol nagyon rossz dolgok is megtörténnek. Sokszor (számunkra) értelmetlenül következnek be események, mennek el emberek, fejeződnek be/változnak meg dolgok. Gyakran megmagyarázhatatlanul. Mégis, meg kell próbálnunk feldolgozni mindezt, helyretenni magunkban – még ha nehezünkre esik is -, és TOVÁBB KELL MENNÜNK! MERT MINDIG VAN TOVÁBB…

„Az ember, az érzelmei, hihetetlen dolgokra képes. Ugyanakkor iszonyatosakra is. És csupán egy aprócska hely az, az agy, ahol mindez elválik. Tapossuk az utat a jó, a szeretet felé, vagy utat engedünk és erőt adunk a rossznak, a gonoszság felé!”

Út a vadonba (2007) - Vélemények

2016-07-11 12:20.42

„Elég volt. Kiszálltam!” Most őszintén: kinek nem jutott még eszébe, hogy befejezi, abbahagyja, vagy egyszerűen csak elmegy?… Hátat fordít eddigi életének, de leginkább a pénznek, társadalomnak – amely nagyon sok sebből vérzik már napjainkra, elanyagiasodott, semmitmondó, felületes és álszentté lett, egyszerűen „romlott”. Erkölcsileg, morálisan mindenképpen. Már nem adja, vagy nem azt adja az EMBERNEK, amit várunk/várnánk tőle. Megfertőzvén elsősorban az „összetevőit”, az embereket, a közöttük lévő kapcsolatokat, értékrendeket, őszinteséget, stb..
Nehéz hát a mai világban a boldogságot, megnyugvást (az önmegvalósítás által) vagy csupán megelégedést megtalálni, nehéz tudni, hol, hogyan, mikor mit kell tenni, hogy boldogok lehessünk, csak úgy, ÖNMAGUNKTÓL. Nem a pénztől, nem azért mert mondják, sőt nem is azért mert elvárják.
A történetet látva „kicsit megerősödünk”, hiszen más is van, aki így érez, mint mi, átlagemberek. Sőt. Van, aki meg is meri tenni. Megteszi, megtette. Ezúttal szomorú, tragikus kimenetellel. Hiszen, ez az út is nehéz. Csak máshogyan. Az életben nincsenek „könnyű utak”, bár igaz, BOLDOG UTAK léteznek. Ezeket kell megtalálnunk, elsősorban magunkban. Majd pedig azt, hogyan és merre induljunk feléje magunkból. EZ AZ ÉLET.
Chris egészen a diploma megszerzéséig „követte/járta” a tipikus - ez úttal amerikai - emberek életét, végignézve/felnőve szülei pénzhajhászás melletti elhidegülése mellett, majd úgy döntött, neki EZ nem kell, illetve nem EZ az, ami neki kell. Mindent hátrahagyott, megsemmisített, „elfelejtett” és ELMENT. Nekivágott a „vadonnak”.
Úgy gondolta, mindentől megszabadult, lelkiekben megkönnyebbülve indult hát el egy egyszerűbb, pusztán a túlélési ösztönöktől vezérelt élet felé – ami lássuk be azért a maga egyszerűségével, „szegénységével vagy csak primitívségével” elég nagy visszatartó erőt képvisel. Azonban e nélkül, soha nem fogjuk elérni azt az, un. megtisztulást, amit ettől az egésztől várnánk, amiért ezt az utat választjuk/választhatjuk.
Ez úttal (sajnos nem is sokára) a főhős az életével fizetett a (túl?) vakmerő magatartásáért, döntéséért. Azonban ennek a megindító történetnek nem feltétlenül kellett volna így végződnie. A balszerencse (sors?) is közbeszólt. Ámbár igaz, így közel két év elteltével meglehetősen legyengült volt már a szervezete. Így az a bizonyos növény mérgezése könnyebben „elvihette”.
Mégis, valahogy úgy érzi az ember, hogy Chris nem bánta meg. Megnyugvással/beletörődéssel lépett át, hagyta itt evilági létét, életét. MEGPRÓBÁLTA.
Mély gondolkodásba, melankóliába taszítja az embert ez az életút, még, ha eddig nem is gondolt valaki hasonlóra. Feltárta, hogy ilyen is van. Így is lehet, „máshogyan, másképpen, más dolgok szerint élni”. Ha pedig már fontolgattuk a „kilépést”, vagy ez lesz, amiért már holnap megtesszük, vagy ez lesz, amiért soha nem fogjuk megvalósítani az álmunkat!
Végezetül csupán annyit, hogy noha a felvázolt „lehetőség” egy meglehetősen nehéz, és nem szükségszerűen jó életet/életvitelt mutatott be (és jócskán van is ilyen) – már ami, a kilépés okát illeti -, sőt a társadalom egy-egy vonatkozását tekintve valóban a (jócskán sokasodó) problémákat helyezi előtérbe a film, ne legyünk abszolút pesszimisták: igenis vannak őszinte kapcsolatok, jó házasságok, igenis van értelme egy jó diplomának, egy jó állásnak, a pénznek, stb.. ÉS IGENIS VAN ÉRTELME ERRE A VILÁGRA MEGSZÜLETNI, FELNŐNI, MEGHÁZASODNI, SZERETNI.

A rózsa vére (2002) - Vélemények

2016-06-08 10:27.32

"Ahogy a testünk, úgy a ház is megbetegedhet!"
Rose Red. Lehetne csak egy kastély. De nem. „Ő” a szörnyűségek háza, a gonosz otthona. A gonosz sokféle arcot öltött már King írásaiban, ez úttal egy ház, egy otthon alakjában jelenik meg, illetve követi el rémtetteit (melynek fenyegető mottója: Segíts építkezni RR-nek, vagy pusztulj!), mutatja be az élet sötét oldalát. Mindezt szintén egy King-féle mini sorozat formájában, amely most is hosszú, sokak szerint néha vontatott is, azonban igazából minden párbeszéd, történés, helyszín, szoba, folyosó és helyiség tartogat izgalmakat, némi feszültséget, rejtélyeket (és persze veszélyeket is).
És hogy valóban kísértetek, szellemek, természetfeletti erők "tanyáznak" a Rose Red kastélyban? Joyce professzor (a természetfeletti dolgok, parajelenségek és megmagyarázhatatlan dolgok kutatójaként) karrierjének csúcspontjaként hajszolja, hogy egyszer „felélessze” a kastélyban lappangó természetfeletti erőket, és egyben bebizonyítsa, hogy ezek valóban léteznek. Szerinte a ház csak alvó, nem pedig halott cella. Csak a megfelelő „impulzus” kell számára, hogy szunnyadó mivoltából kizökkentsék.
A „küldetés” egyáltalán nem egyszerű, sőt egyáltalán nem is veszélytelen. A professzor a vizsgálódásaiba, kísérletezgetéseibe segí¬tséget von be, egy csapatot toboroz maga köré, amelynek tagjai mindannyian valamilyen (de mind különböző) paranormális képességgel bírnak. Joyce professzor hamar rájön, hogy Rose Red felébresztésének kulcsa egyrészt az utolsó Rimbauer (az építő család leszármazottja) jelenléte lehet (mert ő mindenképpen vált ki valamiféle reakciót a házból), másrészt az autista kislány, Annie, aki „sajátos képességével” bármit képes életre kelteni, vagy el tudja pusztí¬tani.
A kutatás (azaz a kastélyban eltöltött idő) során aztán világossá válik (ahogy egyre egymást érik a megmagyarázhatatlan és veszélyes események), hogy Joyce azért hí¬vta a kastélyba őket, hogy szükség esetén „feláldozhassa” őket a kutatása érdekében. Így is lesz, Rose Red lassan „felébred”, újra „magához tér”, megkezdi fenyegető és veszélyes támadásait a nyugalmát megzavaró csoport tagjai ellen, természetesen megakadályozva azok távozását („Oly ritka a vendég mostanság Rose Red-ben. Ragaszkodom hozzá, hogy maradjanak!”). A ház egyszerűen szépen lassan mindenkit "felzabál"…
Ellen Rimbauer átka ez, mivel összetörték a szívét. A házat ugyanis nászajándékba kapta újdonsült férjétől John Rimbauer-től (aki kimondottan feleségének építtette azt). Azonban a férj nem tudta kordában tartani szexuális vágyait, így feleségét folyamatosan megcsalta. Ellen férje folyamatos hűtlenségei miatt kezdett teljesen elfordulni tőle, figyelmét kizárólag gyermekeire, illetve Rose Red-re fordította. Mivel az egyik közös gyermekük fogyatékosan született, Ellen kiemelt figyelmet fordított irányába, amely azonban már a ház „ellenszenvét váltotta ki”.
A kislány ezután egyszer csak eltűnt, és innentől kezdve egyre-másra történtek a megmagyarázhatatlan halálesetek és eltűnések. Bár igaz, hogy már az építkezés megkezdése után is több baljós előjel (építőmunkások haltak meg, stb.) mutatkozott a házzal kapcsolatban. Azonban a házat mégis befejezték (habár igazán sosem lesz kész, hiszen folyamatosan változik, bővül, terjeszkedik) és beköltöztek. Talán tényleg csak a lebontás, a teljes elpusztítás állítja meg. A ház amolyan megnyilvánulása a féltékenységnek, rosszindulatnak, gonoszságnak. Vannak egyszerűen rossz helyek, dolgok a világban...
És bár a gonoszt le lehet időnként győzni, az mindig is lesz. Csak idő kérdése az újbóli felbukkanása...

A rossz és a jó egyetlen világ. Kényszerűen együtt járnak. A rosszat is csak akkor vesszük észre, és kezdünk el harcolni ellene, amikor valamilyen módon kapcsolatba kerülünk vele!

Halálsoron (1999) - Vélemények

2016-05-31 09:19.51

"A nevem John Coffey. Mint, a kávé. Csak nem úgy írják!"

Talán az egyik legmagasztosabb Stephen King adaptáció ez a misztikus filmdráma, amely az igazán kitűnő rendező, Frank Darabont keze nyomán került filmvászonra. A történet gyakorlatilag egy volt fegyőr visszaemlékezése munkásságára, különösen egy (ártatlanul elítélt!) rab felbukkanására fókuszálva a fegyintézetben, illetve az ő létével egyidejűleg megjelenő természetfeletti és furcsa események bemutatásával.

A történet kulcsfigurája John Coffey, a fekete bőrű jámbor óriás, akivel erőteljesen belevitték a filmbe a feketék és fehérek közötti örökös ellenszenvet, ellentétet, feszültséget, távolságot, stb. . A fekete óriás (aki egymagában személyesíti meg a fekete társadalom "hatalmas", de mégis elnyomott, "tehetetlen" erejét) éles kontraszjaként pedig megjelenik a filmben (szintén jelentős "szerepet" kapva) egy icike-picike egér, és mintegy ezzel az ellentét szállal is nyomatékosítva, méginkább pátosz teljessé válik a történet.

A film többek között az emberi tisztaságot (a rossz egyértelmű elítélését), a "valódi" érzelmeket (elsősorban a szeretetet), az előítéletek megtagadását, az őszinteséget, stb. sugallja, jelképezi, nem csoda tehát, hogy ennyi jelölést kapott annak idején (viszont az szintén nagyon rejtélyes és érthetetlen - kapcsolódva kicsit a film hangulatához, hogy egyetlen díjat sem sikerült besöpörnie az Oscaron), illetve tényleg ez az a film, amely a kritikák tekintetében sem volt soha megosztó.

És hogy "mennyire" természetfeletti dolog segíteni másokon, (gyógyító) energiát átadni valakinek, segédkezni a felépülésében, stb. a filmben tényleg természetfeletti képességként és módon jelenik meg, de átvitt értelemben szinte mindegyikünk ezt csinálja gyermekeivel, szeretteivel, közeli hozzátartozóival ha azok elesetté/beteggé válnak, vagy egyszerűen csak olyan helyzetbe kerültek az életük során, hogy igénylik a támogatást. Ha jobban belegondolunk, ez a hétköznapi életben "természetesen" működik...

Aztán a "zöld folyosón" is, sőt a történet során többször is "megtörténik a csoda". Ám, ahogy az néhányszor elhangzik, "ami a soron történik, az sosem kerül ki onnan". És, mivel túl sok rossz dolog van a világban, amely kifejezetten fájdalomként érzékelhető, élhető meg "jó emberként", John Coffey is megfáradva, beletörődve (és mintegy feladva a rosszal való örökös földi küzdelmet) ült végül az "öreg szikrába". És még ott is, abban a székben sem tudott azonosulni, megbarátkozni a sötéttel (ami egyszerűen az "emberi rossz" szinonímájaként értelmezhető) az óriás, a csuklyát levetette, így nézett szembe a halállal (a villamosszékkel), a ténnyel, hogy a rossz, ez úttal is győzedelmeskedett a jó felett. Egyszerűen elege lett abból, ahogy az emberek bánnak egymással. Még látni is csak kínként, kínlódásként tudta ezt megélni. Így a (kényszerű) távozást választotta, hátrahagyva minden rosszat, megszabadulva minden tehertől...

A csoda - a legerősebb titokzatos gyógyító erő - maga a szeretet. Segítségével emberfelettinek tűnve is, de képes megvalósulni a lehetetlen!

Kívülállók (1983) - Vélemények

2016-04-07 11:08.12

Zselések a ficsúrok ellen, avagy ficsúrok kontra zselések.
A megható történet 1966-ban játszódik, amit Coppola hűen mutat be a filmben. A Kívülállók e kor kisvárosi amerikai tizenévesek görbe tükre, amit gyakorlatilag két kamasz bandán keresztül ismerhetünk meg: egyrészt a szegénységben, vagy nagyon gyér körülmények között élők (csórók – akiknek „csupán” a szabadságuk van, mást nemigen tudnak kihasználni az életben), másrészt az elit, művelt fiatalok csoportján (menők) át.
A történet Oklahomában játszódik, nem itt, emiatt kicsit érthetetlenek, egy kicsit távolinak tűnnek nekünk a körülmények. Pedig lehetne amolyan Pál utcai fiúk hangulatú is a sztori, persze kicsit azért modernizálva. Elképzelhető, hogy éppen ezért maradt valahogy homályban ez a film, ez a történet Magyarországon.
A történet tényleg szívbemarkoló, leginkább a tragikus sorsokkal és olyan karakterekkel éri ezt el a rendező, akik valahogy jobbat érdemelnének, kielégítőbb, tartalmasabb életet, célokat, egyáltalán lehetőségeket. Láthatjuk, hogy nekik elég egy rossz döntés, egy elhamarkodott és „elrontott” pillanat és gyakorlatilag az egész életük, jövőjük vész oda. Az író/rendező e bandák közötti ellentétet használja fel az akkori társadalom bírálatára. Egy-egy karakter belső önmarcangolása, gondolkodása és vajúdása teszi érzelmessé a filmet, leginkább a barátságról, a félelmeikről, a mások elfogadásról, és persze az idő múlásáról, valamint az ezzel együtt járó felnőtté válásról. El kell fogadni másokat is, dolgokat, és azt, hogy nem csak a „mifélénk” létezik, hanem másmilyen is (és az nem is feltétlen rossz emiatt – lehetnek „normálisak” az ellenfél soraiban is).
Egy nap, a két különböző városrészben és különböző körülmények között élő bandatagok útjai valahogy összetalálkoznak, ami később drámai eseményekhez vezet. Alapvetően a bandák hasonlóak, hasonlóan „lógnak”, stb. de időnként mégis összecsapnak. A ficsúrok a jó családi és biztonságos anyagi helyzetük miatt jellemzően könnyebben boldogulnak, valószínűleg az ezt éreztető különbséget sérelmezik alapvetően a zselések is (akik késeket, sőt pisztolyt hordanak magukkal, és nem félnek azokat használni is) - a köztük lévő állandó konfliktust is ez okozza. A zselések amolyan beazonosíthatatlan, kívülálló, megfoghatatlan „alakok”. Lesajnálják a konvenciókat, iskolát, törvényt, stb., a kellemetlenkedés, a törvénysértés az, ami jólesik nekik. Megpróbálnak mindenkin, mindenen átlépni…
Azonban egyszer az egyik banda tagjai két csinos lánynak kezdenek udvarolni. De a fiúk nem is sejtik, hogy ezek a lányok a másik bandához tartoznak. Emiatt (is) aztán a két rivális banda összecsap, és a verekedés során halálosan megkéselik egyiküket. Az elkövetők a menekülést választják, nem kérnek a börtönből, hiszen közülük volt már aki, „kipróbálta”. Elbújnak egy időre egy közeli használaton kívüli templomban.
Ott egyszer csak emberek jelennek meg, sőt gyermekek, iskolások. És mit ad isten, hirtelen kigyullad, leég a régi templom. A fiúk lelkiismerete megszólal, így segíteni próbálnak a kicsiknek. Ez úgy tűnik sikeres, azonban ők megsérülnek, és később újabb tragédia következik be.
A drasztikussá váló történet ellenére eleinte mégis kicsit „laposnak” hat a történet, aztán ahogy haladt előre a sztori, ahogy kibontakoznak a bandák (megismerjük őket), ahogy a legkeményebb fiú védte a kisebbet, ahogy egy-egy „nehezebb” szituációt megoldanak, valahogy mégis lebilincselővé teszi a filmet. És itt kell megjegyezni, hogy jár a plusz egy pipa a rendezőnek az igazán zseniális szereposztásért.
A film olyan emberközeli, őszinte és igazán mély érzelmeket bemutató és egyben kiváltó mű. Érdekessége, és egyben erénye, hogy mindezt tizenévesek szemszögéből teszi.
„Ponyboy, aranynak kell maradnod!”

Állj mellém! - Vélemények

2016-02-27 12:30.52

"Ha van fegyvereeed, a világ a tieeed!"

Stephen King írásaiban gyakran foglalkozik az igazi, tiszta és mély érzelmekkel. Talán az Állj mellém (Állj ki mellettem) című írása az egyik legismertebb dráma a világon, - de King írásai között biztosan - amely a barátságról, a gyermekkori kapcsolatokról, az elmúlásról és az ezt szükségszerűen kísérő változásról szól. Ráadásul mindez "olyan köntösben" tálalva, hogy a film képes bárkit, bármikor a gyermekkorába, abba az ártatlan és naív világba "visszaröpíteni". Teszi mindezt annak ellenére, hogy a történet maga meglehetősen egyszerű, nincsenek felesleges szálak, mégcsak jelenetek sem a cselekményben, aminek helyszínéül mi mást választott volna Stephen King, mint az álmos, Maine állambeli (és tegyük hozzá, hogy fiktív) Castle Rock nevű kisvárost, amely tucatnyi történetének adott már otthont, illetve megannyi rejtélynek volt már melegágya.

A történet már csak azért is magával ragadó, mert főhőseink még gyerekek (tinédzserek - de mind a négyen nagyon eltérő személyiségek), tele a rájuk jellemző őszinteséggel, naivsággal, kirohanásokkal, kaland- valamint tettvággyal. Éppen ezért a történet rendkívül hiteles, átélhető, és így, még inkább beleszőhető volt a történetbe rengeteg mondanivaló: a megmérettetésről, önnönmagunk próbatételéről, a félelmekről, az őszinteségről, stb..

Az alap szituáció ugyebár az, hogy ők négyen azért kerekednek fel, hogy egy hullát megkeressenek. De mire gyakorlatilag elérnek odáig, hogy rátalálnak, "az a bizonyos hulla" már jóval több mindent sejtet, éreztet a nézővel-olvasóval, hiszen rajta keresztül az elmúlás, a felnőtté válás, a dolgok folyamatos változása mind-mind "megemésztendő dolgokká" kell, hogy váljanak.

A mondanivaló, a cím maga is gyakorlatilag csupán a történet végefelé kezd világossá válni, értelmet nyerni. Történt ugyanis, hogy ezt a bizonyos hullát, ezt a több napja eltűnt (és halottnak vélt) fiút nem csak főhőseink, hanem egy másik, rivális banda is elindult megkeresni. És persze hogy gyakorlatilag egy időben találják meg! Na itt aztán elindul az adok-kapok, hiszen mindegyikük a bejelentéssel járó hírnévre, elismerésre áhítozik. És mivel fiúkról van szó, mindenáron meg kell mutatni, kié lesz az utolsó szó.

A történet már alapból grotesz egy kissé (önmagában a hullakeresés), azonban ez még fokozódik a "tulajdonlás" tisztázása során. És hát itt kerül először elő "élesben" az a bizonyos fegyver is (amelytől "a világ a tied"). Valamint most kellett először igazán kiállniuk egymás mellett, hogy megszerezzék amit találtak, és megtartsák ami az övék (annak ellenére, hogy a másik banda tagjai erősebbek, gyakorlatilag felnőttek hozzájuk képest). Végül eltöprengve a történteken mégiscsak a névtelen bejelnetés mellett döntöttek, lemondva mindarról, amit ezidáig terveztek, amire az egész idáig vezető úton készültek. Mégis inkább így látták helyesnek.

A hazafelé vezető út azonban valahogy hosszabbnak tűnt, és mire visszaértek kis szülővárosukba (bár csupán két napig voltak távol) Castle Rock mintha kisebbenk tűnt volna, mintha "beszűkült" volna kissé. Észre sem vették, de az elmúlt napok történései hatására hirtelen felnőttek, és gyakorlatilag a világ nyílt meg számukra, a szemléletük vált szélesebbé. Ami ott, akkor történt velük, mindnyájukkal (közösen), sok mindent megértetett velük, és megváltoztatott. Azonban van, amit megerősített. Örökre...

Az igaz barátság nem élet-halál kérdése. Annál sokkal több!

Stephen King: Christine - Vélemények

2016-02-24 11:02.44

Plymouth Fury. A világ egyik klasszikus autómárkája - a filmvilágban biztosan az egyik leghíresebb. És ismét egy nagyon eltalált (ha nem is cím) "főszereplő", hiszen a fury szó haragot, dühöt jelent. Az igazi "autós ember" hiszi, hogy lelke van az autónak. Na, de milyen? Stephen King (nem meglepően) újfent máshogy látta, kicsit tovább gondolta/fantáziálta e hipotézist. És King, mint író, valamint Carpenter, mint rendező kiváló párosnak bizonyult. Igazán remek filmet sikerült összehozniuk, és ez a mai napig elmondható, annak ellenére, hogy a film 1983-ban (!) készült. Jók az autós trükkök, a speciális jelenetek sem hatnak idejét múltnak (pl.: a lángoló autós jelenetek kifejezetten jók, amelyek azonnal az égő, elemi dühöt, végtelenségig elszánt agressziót juttatják az ember eszébe).
Általában nem jellemző, hogy legfőbb rajongásunk tárgya (amely már majdnem a szerelem jelzőivel illethető) nem egy személy, hanem egy tárgy. Egy autó. A történet egy kicsit esetlen, gyámoltalan tizenéves főhősének (Arnie) mégis egy szebb napokat megélt autóba sikerül "beleszeretnie" első pillantásra, és azt tűzön-vízen át gázolva, dacolva mindenkivel (barát, barátnő, szülők), végül megszereznie. És ez a megmagyarázhatatlan mindenek feletti ragaszkodás csak nem múlik. Sőt! Gyakorlatilag, ahogy az autó "valódi énje" kezd megmutatkozni (mások által is észrevehetővé válni), a főhős kezd "hozzá igazodni". Szembeötlő változásokon megy keresztül, mind külsőségben, mind pedig a belső tekintetében (viselkedés, magabiztosság, megjelenés, stb.).
Itt indul aztán útjára King megmagyarázhatatlan, fel- és megfoghatatlan eseményeinek (melyek kivétel nélkül halállal végződnek) láncolata, amely valahogy minden esetben Christine-hez köthető. Christine a filmben mindkét oldaláról bemutatásra kerül: láthatjuk egyrészt királynői pompájában (igazán lenyűgöző, előkelő megjelenésű autó), máskor a "sötétebb erői" mutatkoznak meg, váltanak ki másokban riadalmat, félelmet.
Christine által azt láthatjuk a filmben (főleg az utolsó képkockák adnak erre okot), hogy a "gonosz", mint olyan örök. Mindig is volt, és lesz is. Elpusztíthatatlan. A "jók" dolga harcolni vele, megfékezni azt. És hogy ez a harc, "egyensúly" a való életben örökös körfogás, szembenállás, az biztos. Az emberi gonoszság metaforájaként Christine remek választás volt...

Nulladik óra (1985) - Vélemények

2016-01-09 18:31.35

Kik is vagyunk valójában? Milyenek? De igazán. Nem amit mások látnak belőlünk, hanem amilyennek MI látjuk, érezzük, "éljük meg" magunkat. Érdekes téma ezt feszegetni, és pontosan ettől olyan értékes, "mély" és "örök" ez a film. Bár már szinte kult filmként van e 1985-ös film számon tartva, mégis valamiért méltatlanul ismeretlen maradt hazánkban.
A történet meglehetősen egyszerűen indul: egy szombati napot büntetésből öt diáknak az elkövetett "bűneik" miatt - persze mindenki más okból - az iskolában kell tölteniük, tanáruknak hála egy esszé megírásával. Az öt diák szinte mindenben különbözik egymástól: származás, életkörülmények, tanulmányi eredmények, viselkedési szokások, stb..
A hosszú és unalmasan töltött szombat során az üres iskolában aztán az idő múlásával, az egyre hosszabb és "mélyebb" beszélgetések közepette egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy bármilyen furcsa, de mégis vannak közös dolgaik, és ezek leginkább a problémáik: mindegyiküknek gondjaik vannak a szüleikkel (ez amolyan tinédzser életérzés - mindenki, de a szülők mindenképpen a gyerekek "nyugalmára törnek").
Miután ez kezdett kiderülni (közös pontok), valahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, hosszabb-rövidebb idő után kezdtek megnyílni egymásnak. Innentől aztán hihetelen módon el is kezdték élvezni egymás társaságát, jöttek a közös poénok, stb..
Remek kis feszültségeket tudott a film a párbeszédek kapcsán a személyekhez fűződő eltérésekből produkálni, bemutatni. Hihető volt, életszerű, sőt erősen "életszagú". Hiszen mindegyikünk az életben, munkahelyen, jelen esetben iskolában "álarcot visel", amely alá nehezen engedünk (tudatosan vagy sem) betekintést, valahogy őrizzük magunknak a "mivoltunkat". És gyakorlatilag erre volt pontosan ez egy "tanmese", hogy miért is jó megmutatni valós önmagunkat, megnyílni, kibeszélni gondjainkat, MEGISMERNI MÁSOKAT.
És lám, akár egyetlen nap (egyetlen napnyi történések) képesek megváltoztatni mindannyiunkat, életfelfogásunkat, látásmódunkat. Csak akarni kell. Eleinte ők öten sem akartak mást, mint hogy túllegyenek már ezen a szombaton. Ha másképp nem megy, szótlanul, egykedvűen, elzárkózva a többiektől. De rájöttek, lehet ezt másképp is. Értékesebben, tartalmasabban is el lehet tölteni néhány órát, egy napot, vagy egy egész életet. Ezen a szombat délután úgy hagyták el ők öten az iskolát, ahogy eddig még soha: új gondolatokat, új látásmódot, új barátokat-szerelmet szerezve...
Jó, lehet, hogy a befejezés kicsit "klisés", picit talán túl "happy"-re sikeredett, de azt hiszem ettől függetlenül remekül bemutatta, illetve felhívta a figyelmet ez a dráma a fiatalok problémáira (igenis, nekik is vannak - nyilván saját életükhöz, értékrendjükhöz mérten), lelkük sérelmeire és sérülékenységére, illetve felelős szülőkként az igenis tudatos, és megfelelő normákra, viselkedési mintákra, amelyeket egyrészt mutatnunk kell, másrészt látnak tőlünk, és amit követni fognak, vagy majdan elutasítani.
Azért a "sorok között" a felnőtt társadalom egy-egy problémájára, kiábrándultságára (lásd a tanárt, mikor piszkálni kezdi a takarító, hogy miért is választotta e hivatást - biztos, hogy csak a diákok változnak folyamatosan, nem lehet, hogy a felnőttek is, csak ezt ők nemigen veszik észre?), vagy csak egyszerűen mindennapi fiatalokhoz kapcsolódó viszonyukra is kapunk némi rálátást, de ez a film mégis az iskolásokról szólt igazán. Immáron több, mint harminc éve, igazán, hitelesen, érdekesen, megunhatatlanul....

Álomcsapda - Vélemények

2015-11-27 10:37.22

SSDD - "Same shit, different day"
Mondogatjuk, amikor igazán semmi, vagy semmi említésre méltó (de valami jó biztosan) nem történik velünk. Olyan eseménytelenül telnek napjaink. A filmben ezt sokszor halljuk (bár főhőseinknek ez már amolyan "életérzés" féleség, amellett, hogy kedvenc szófordulatukká vált), pedig nem "cselekménytelen" a történet - ami egyébként tipikus King forgatókönyv szerint alakul, a maga fantáziadús, természetfeletti és lebilincselő izgalmával és "szörnyűségével".
Az igazán remek színészgárda mindenképpen emeli a színvonalat, és mivel a film 2003-as, tehát nem túlságosan régi (a rengeteg korábbi King horrorhoz képest) a vizuális effektek is rendben vannak. Mindemellett gyönyörű helyeken játszódik, a szép téli, erdei havas tájat önmagában is öröm volt látni (hol is játszódhatna máshol egy King történet, mint Maine államban - jelen esetben annak gyönyörű erdeiben).
Alapvetően a történet négy jóbarátról szól (négy különböző személyiség, négy különböző életúttal), akiket gyermekkoruk óta összeköt valami, valami az igaz barátságon túl, valami titokzatos erő vagy kapocs, de inkább "képesség". Ők tényleg mindig, mindent tudnak a másikról. Ezt az un. telepátiás képességet gyermekkorukban "szerezték", a film szépen be is mutatja ezt, az időben visszautalva erre (tehát azért kikristályosodik a kissé homályosnak induló film). Az idáig igazán barátságosnak, és meghatónak is nevezhető történet, egyszer csak átcsap amolyan King-féle sci-fi történetbe, amely aztán az is marad a horror elemeivel megspékelve.
A kiinduló történet alapján eszünkbe juthat a Stand by me! (Állj mellém!) című nagysikerű írása Kingnek. Ott is a gyermekkorban megtörtént, elkövetett közös dolgok gyakorlatilag olyan igaz módon, elfelejthetetlenül és visszavonhatatlanul kötik össze még jóval később, felnőttkorban is az embereket. Ezek lehetnek szép, vagy akár rossz dolgok is. De, így működik.
Kingnek azért sikerült most is beleszőni a történetbe tanulságokat, jelen esetben leginkább az emberi viselkedésről olyan esetekben, amikor az egyének elszigetelten, teljesen magukra utalva kell, hogy megbírkózzanak valamivel. Ennek köszönhetjük többek között a gyönyörű, vadregényes erdei faházas ("a lyuk") jeleneteket.
Aztán ott van az emlékraktár. Szenzációs gondolat, nagyon jó párhuzam, tökéletes megjelenítés. Szerintem a legjobb jelenetek között tartahtó számon mindaz, ami az emlékraktárban látható, játszódik. Önmagában is jó elgondolás, hogy mintegy a tudatalattink megjelenítéseként láthatjuk, a polcaival, dobozaival mint a memóriánk emlékei jelenik meg. Jonesy is ide "bújik el", mintegy elmenekülve a veszély elől. Ez is egy természetes, nagyon gyakori emberi rekció különböző stressz és vészhelyzetben, hogy az emberek a tudatalattiukba rejtőznek el, dugnak/fojtanak el rossz dolgokat!
Megjelennek a már többször látott földönkívüli csápos szörnyek, és innentől irányt is vált a történet és mint említettem, a műfaj is. Tényleg megváltozik a film. Az eddigi magával ragadó hangulat igazi sci-fi-vé válik. Bár elképzelhető - és kissé hatásvadásznak tűnik a sok szörny felvonultatása - befejezhető lett volna ez a jó kis történet más módon is. Ha már ilyen lett, nem feltétlenül rossz, de egészen biztos, hogy itt elvesztett a film jópár nézőt!
A földönkívüli lények nemcsak hogy megtámadják a Földet, "belemásznak" az emberek gondolataiba is, beleférkőznek a tudatukba. Főhőseink persze sajátos képességeiknek köszönhetően erre is másként reagálnak. Eleinte persze értetlenül szemlélik a körülöttük történteket, de hamarosan megpróbálnak szembeszállni a "sötét erőkkel", hogy megmentsék az ártatlan embereket/emberiséget. Végül a fertőzés terjedésének megállítása után nem marad más hátra, mint a tájra frissen hullott hó tökéletesen tiszta, szennyezetlen, hibátlan "takarója", mintegy elfedve minden rosszat.
A befejezés egyesek szerint túl bonyolult (indokolatlanul), mások szerint homályos, sok dologra nem kapunk magyarázatot. Én személy szerint "Duddits személyének magyarázatát" hiányoltam, ki is volt, milyen is volt ő valójában? (mert rendben van, hogy szellemileg kicsit visszamaradott, de bizonyos képességek tekintetében az átlagembernél sokkal többre volt képes) Az idegen lényekről, az inváziójukról elég volt ennyi, hamar nyilvánvalóvá vált érkezésük miértje, azonban mégiscsak Douglas Cavell-ről, illetve az ő "álomcsapdájáról" szólt valójában a film. És ha jobban belegondolunk, most is működött az álomcsapda, valahogy mégiscsak megfékezte, megállította az emberekre fenyegetésként érkező rosszat...
"Az élet gyakran szép, máskor árnyalt, nehéz és bonyolult. De mindíg mibelőlünk indul ki valahogy. Tetteinkből, cselekedeteinkből, kapcsolatainkból, vagy akár csak gondolatainkból. Ebben segíthet az álomcsapda, hogy távoltartsuk magunktól a félelmeinket, vagy egyszerűen csak a rosszat..."

A fűnyíróember - Vélemények

2015-11-20 14:28.29

A mesterséges intelligencia, a működése, a mikéntjei, de leginkább a korlátai és fizikai határai mindíg is nagyon érdekelte az embereket. Mindenki próbálta egyáltalán megérteni (már aki hallott róla a '80-as, '90-es években), hogy mi is ez valójában, majd később "találgatni" hová fog ez a dolog jutni holnap, holnapután vagy azután.
Ebben a filmben pontosan ezt láthatjuk (megjelenik kísérletként ugyan, de nemigen tudja senki, mi is ez, mi rejlik benne, mit szabad ebből propagálni, stb.). Érdekessé teszi mindezt az, hogy a film 1992-ben készült, és valahogy így látták, gondolták akkoriban a "jövőt" (mármint a virtuálisat).
Nem sok, de talán az a film pozitívumaként tartható számon, hogy foglalkozik azzal a hipotézissel, hogy fokozható-e az intelligenciaszint határtalanul (vagy egyáltalán)? "Van-e, hogy tanítvány túlnő a mesteren? És mi van, ha igen?"
Itt pontosan ez történt. Job intelligenciáját olyan szinten sikerült a számítógépek és programok segítségével fejlődésre bírni, hogy az már orvosáénál is magasabb szintet ütött meg, sőt, csupán gondolataival képes volt tárgyakat mozgatni, belelátni, "beleférkőzni" mások agyába. Ez már amolyan sci-fi, de azért beleborzong az ember, ha jobban belegondol.
És az a kis King féle pszichológia (mint mindig): aki gyenge, vagy buta, vagy csupán elmaradott vagy fogyatékos bármilyen értelemben, azt mindenképpen bántani kell? A világ, az emberek nagyon sok esetben ezt igazolják. Valamint ennek az ellentettje: amikor valaki megváltozik, fejlődik, sikeressé válik, vagy egyszerűen csak magasabb képességű, azt ugye mindenki, mindig jobban szereti. Azt nem bántják (hisz úgyis meg tudja védeni magát), nem sértegetik (hisz úgyis visszavág), stb.. Akkor hogy is van ez? Hogyan viszonyulunk embertársainkhoz? Akibe lehet, belerúgunk, eltapossuk, bántjuk. Muszáj őket, mert az erősebbeket úgysem tudnánk!
Ezektől azonban sokkal több gondolatot nem ébreszt a film. Ha nem zárkózunk el teljesen a számítógépes grafikai megjelenítések "hajnalától", akkor azért nézhető, talán még érdekesebbnek is található, mint nevetségesnek.

A remény rabjai - Vélemények

2015-11-07 18:04.06

Mondják: a remény hal meg utoljára. Sokan, sokszor. És mégsem tűnik sem közhelynek, sem pedig elcsépelt, agyonismételt doktrinának. Na de maradjunk a filmnél. Ha valakinek még "nem volt az életben szerencséje" megtapasztalni, átélni vagy átérezni ennek igazságtartalmát, méginkább maradandóbb benyomásként fogja értékelni e művet.
Egyértelműen egy nehéz, egyáltalán nem víg szituáció kapcsán mutatja be (végülis drámáról van szó), érteti meg velünk a mű alapvetően a reményt, mint olyat, tágabban az ember mivoltát, kapcsolatait (igaz kapcsolatait!), érzelmeit és cselekedeteit.
Mi is volt valójában a Shawshank? Fizikai mivoltában természetesen egy börtön. De igazából, minek a fogja volt e pár bebörtönzött ember, akiknek életébe betekintést nyerhettünk? Gondoljunk pl.: Morgan Freeman karakterére. Amikor tízévente felteszik nekünk a kérdést, mindig ugyanazt a kérdést, és az általunk jónak tartott válasz mindig rossz rá. És nem történik semmi. Az az érzés, hogy tíz éves periódusidőben gondolkodjunk - amikor mindenki tisztában van földi létünk rövid valójával- ahhoz, hogy változtatni legyünk képesek jelenlegi életünkön nehéz lehet. Kell a remény. Ha már az sincs, semmi sincs. Vagy, amikor heti szinten többször írja valaki ugyanazt a levelet, ugyanazt a kérvényt ugyanoda, és nincs válasz (negatív sincs), na oda is kell a remény. Vagy tíz évig kapirgálni (szándékosan nem ásást írtam, érckalapáccsal azt nemigen lehet) egy alagutat, és abban bízni, hogy nem bukunk le mielőtt az elkészül (pláne, hogy csupán egy poszter takarja el az egészet a cellánk falán, amit bármelyik cellaellenőrzéskor elmozdíthatnak, de akár le is eshet), ott is a remény visz előre. Abban bízni, egyáltalán belekzdeni abba, hogy egy analfabétát a börtönben érettségire (de legyen csak az olvasás képessége) vagyunk képesek felkészíteni - vagy maga az, hogy eljuttatunk valakit odáig, hogy akarja, kérje a segítségünket akár csak ebben, na ehhez megint hit kell. És, hogy most már maradjunk Tim Robbins karakterénél, az a tudat, hogy bár sokkal rosszabb, hátrányosabb helyzetben vagyunk másnál, de okosabbak vagyunk, értelmesebbek, képesek vagyunk (?) olyan "tervet" kitalálni, sőt véghezvinni, ami nagyon sok időbe erőfeszítésbe kerül, és egyáltalán nem biztos (sőt!), hogy kerülünk olyan helyzetbe, hogy megvalósítsuk. Tim Robbins életének drámája végül győzelemmel ér véget, az abszolut a hit, a kitartás és a remény diadalmaskodása az élet, a sors viszontagságai felett.
Stephen King írása gyönyörűen mutatja be az igaz barátság lényegét, mivoltát, az élet, a "kicsiny kis életünk" törékenységét, buktatóit, de leginkább pozitív oldalról szemlélhetjük e hosszú dráma megtekintése után, egy darabig még jócskán azon elmélkedve, hogy érdemes-e hinnünk valamiben, bármiben úgy igazán, csakis tisztán...
(a remény csak emberként létezik - kell ahhoz, hogy az életnek legyen értelme, e nélkül az ember a halált választhatja, de az az égiek ellen való)

Életben maradtak - Vélemények

2015-10-20 09:24.36

Ők túlélték! Mi is túlélnénk?
A szó minden értelmében vett túlélési dilemma, amit a film felvet/bemutat, általánosságban az élet, konkrétan az életünk legnehezebb döntési szituációja elé állítja az embert (szerencsére csak hipotetikusan). Hiszen tapasztalhatjuk, hogy mindig az élet, az életünkhöz való ragaszkodási ösztön az, ami produkál néha (szerencsés esetben szinte vagy egyáltalán soha) olyan helyzeteket a földi életünk során, amely „megoldásaként” lelkiismeretünkkel, valós mivoltunkkal, ÖNNÖNMAGUNKKAL kell elsősorban megbirkóznunk, felülemelkednünk.
A film még ennyi idő után is izgalmas, a történet maga idegfeszítő, nem mondom, hogy látványos – bár a helyszínek tekintetében természetesen az, de hát az effektjei ideje már tényleg lejárt/lásd pl.: zuhanás -, a szereplők jól játszanak. Emellett – mivel az első pillanatban tudatják velünk, hogy igaz történet / bár nem tudom van-e valaki, aki nem hallott egyáltalán erről a szinte egyedülálló és bizonyos értelemben mesésnek mondható megmenekülési sztoriról – teljesen magával ragad a történet, még inkább valahogy akaratlanul is beleéljük magunkat az eseményláncba. És ha ez így van, általánosságban is elmondható, hogy valamilyen szinten már elérte a film a célját.
És akkor, in medias res: EMBEREVÉS. A túlélés eszköze, avagy kannibalizmus? Hol a mezsgye, illetve van-e egyáltalán? Mindenféle morális, vallási, ideológiai és egyéb vonatkozást most mellőzve, lássuk be, abban a helyzetben (amikor az alapvető túlélés a cél) leszűkülni látszik az emberben a dilemmát körülvevő tér, és szinte csupán egy egyszerű eldöntendő (I/N) kérdésként látja az ember ezt a dolgot. Az egyik énje már csak arra vár, hogy megtegye, a másik még kicsit visszatartja, hogy ugyan már, ezt elvileg nem lehet. A kérdés szerintem csak az, hogy mikor jön el a pillanat, hogy az „ének” vitája eldőljön a létfenntartás irányába.
Elítélhető-e, hogy azt mondom, hogy az élet irányába? Leírni is nehéz, átérezni egyáltalán nem lehet e szavak súlyát innen, a billentyűzet mögül. Vitathatatlan. Mégis élő, hús-vér organizmusként valahogy ösztönösen a létfenntartás irányába történik minden cselekvésünk. Zsigerből. Belénk van kódolva. Ennek nyilván ellen lehet állni különféle megfontolásokból, és végül a földi létünkkel fizetünk érte. Mérlegelni kell. Az is biztos, ha megteszi valaki, onnantól minden értelemben más ember lesz. És nem feltétlenül mondom pejoratív szájízzel. Tényként állítom.
Összességében egy olyan filmet láthattunk - amely bár nem fikció, hanem valós történet -, amely mondanivalója, „utóíze” egy ideig nyomja még a vállunkat, ott lesz még a szánkban. Gondolkodunk rajta, emésztgetjük, okoskodunk, hogy mi, mit, miért. Aztán egy idő után lezárjuk magunkban azzal a magasztos gondolattal, hogy túlélték. Nem feszegetjük tovább. Elkönyveljük, hogy amíg nem leszünk hasonló helyzetben, nem tudhatjuk, mi történne velünk! Ennyi. De ez biztos.

Az évszázad vihara - Vélemények

2015-06-13 21:16.12

S.K-től sokmindent, sokfélét láthattunk és olvashatnunk már az elmúlt évtizedekben. Az évszázad vihara is egy a (túlságosan?)hosszú, ún. minisorozatok közül. Itt is igaz (bár a cím mindig nyomatékkal kell, hogy hasson a műre), hogy gyakorlatilag 'eltekinthetünk' magától a hóvihartól, az un. évszázad legnagyobb viharától, ez a történet (helyesebben a mondanivaló) lényege szempontjából irreleváns, hiszen az a vihar ami elzárja a jelen esetben egy szigeten élőket a külvilágtól (és egyben megadja a történet kibontakozásának melegágyát) volt már köd is (The mist), más esetben egy 'búra' (Under the dome), vagy maga az idő megállása (The Langoliers), stb.
Habár a történet szerint ez az elszigeteltség mindössze néhány napig tart csupán, mondhatjuk gyökeresen megváltoztatja az ott élők további (elsősorban morális) életét. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy elég mély, sok esetben kínos vagy kényelmetlen dolgokat boncolgat a mű (leginkább magát az emberi természet mivoltát), olyan tényeket, - amelyek az embereket, alapvető erkölcsi-, morális normákat, viselkedésformákat mutatnak be, - amelyek egyszerűen az emberek diverzitásából fakadnak. Ennyi. Egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az.
Lássunk egy nagyon jó példát, amely szöget ütött a fejemben, a film nézése közben. Adva van ugyanis a helyzet, amely szerint egy néhány száz fős 'kolónia' elzárt szituációban (nyilván mindenki a maga kis világával, titkaival, érzelmeivel, stb. együtt), valamint egy általuk elfogott feltételezett gyilkos, aki nyugalmukra, békéjükre, életükre, a nyugott kis megszokott bioritmusukra tör. És akkor mintegy az ügy megoldásaként elhangzik a nagy kérdés: mit tegyünk vele? Erre néhány perc tanakodás után érkezik egy igencsak 'érdekes' felvetés: meg is ölhetnénk, úgysem tudná meg senki. Itt válik aztán igazán megosztóvá a történet, volt is egy válasz a sok közül: de mi tudnánk!.
Na akkor: most gyakorlatilag kamuzunk, amikor társadalmi-, erkölcsi-, jogi-, stb. normák szerint élünk, vagy legalábbis ezt próbáljuk mutatni, elhitetni (kivel is)? Mert alapvetően ölni teremtettünk? Vagy mi? De tényleg: ha nem lenne tilos, vagy ha nem derülne ki, megtennénk különböző dolgokat, amelyeket így nem?
Na mert akkor: mi a lelkiismeret? Az ember akkor ezen részével (ömnagával) ily könnyen meg tud birkózni? Nem hiszem, illetve biztosan tudom, hogy legtöbbünk nem. És akkor egy szintén hasonló dolog. Nagyon sokszor, filmben, filmelőzetesben, az életben, közhelyként, stb. hallottam már: "everybody has a secret". Tehát titkaink vannak. Elméletileg mindenkinek. Ez a filmből is kiderül. De mi is a titok? Rossz dolog? Valószínűleg valakivel, valamivel összefüggésben biztosan negatív. Különben világgá kürtölnénk, és nem lenne továbbá titok, nem lenne értelme őrizni.
Akkor viszont igaz, vagy nem igaz, hogy ha valaki valamiről nem tud, az nem fáj neki. Pedig az attól még van. És pont ezt boncolgatja S.K. is, itt is, most is, és már máskor is.
Tehet-e 'ilyen' esetben valaki igazságot, mit tudunk, vagy mit kell-kellene feláldoznunk, hogy dolgaink egyenesbe jöjjenek, tisztákká váljunk, vagy azok maradjunk? Roppant nehéz kérdés, és nem véletlenül kerülnek a gyerekek (mint a tisztaság, önzetlenség, ártatlanság) a filmben innentől kezdve a középpontba.
A legnagyobb dolog a világon a gyermek. Mindenkinek a sajátja. Mindent megteszünk értük. De mi van akkor, ha velük kapcsolatban 'bejön' a képbe a közérdek, mint olyan. Egész pontosan, mint a filmben, hogy döntenünk kell: és ez érinti mind a saját önös, mind pedig azt a közérdeket, amelynek aktív részesei vagyunk. Jelen esetben dönteni kellett, hogy feláldozzanak-e nyolc gyermeket, vagy 'csak' egyet, mert az is elég. Na, ez önmagában kemény dilemma, megfejelve azzal, hogy pontosan ki lehet jelen esetben döntéshozó? Minden egyes ember szavazhat a közösségből, vagy csupán azok, akiknek a gyermekük sorsáról szó van? Bármilyen nehéz ezzel szembenézni, kézenfekvőnek tűnik, hogy az 'egy' veszteség kisebb, mint a nyolc. De le lehet ezt ilyen egyszerűen matekozni? Természetesen akié az az egy, aszerint nem.
Visszatérve a gonoszra (vagy nem is annyira gonosz az, aki egész egyszerűen görbe tükröt tart elénk, és belenézet mindenkit, hogy egyrészt önnön maga, másrészt mások előtti ömnaga mit szól az eddigi életünkhöz, emberi gyarlóságunkhoz), - vagy nevezzük egész egyszerűen 'kötelező' lelkiismeretnek, igazságtavőnek, vagy akár magának a nagybetűs igazságnak, teljesen mindegy, - a karaktert megformáló színész nagyon jól szerepel. És mivel a 'szimbóluma úgymond' kulcsfontosságú (szinonímaként akár az életben is) maradandó alakítást nyújt.
Végezetül csupán annyit, hogy nem egy popcorn mozi, és nemcsak azért mert annál a műfajnál jócskán hoszabb, de olyan merengésbe 'taszítja' az embert, hogy komolyan mondom egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy napok óta ezen rágódunk. Mármint magunkon, embertársainkon, a kapcsolatainkon (azok 'valódiságán'), vagy magán az egész társadalmunkon, stb.
Aki kicsit is fogékony, és befogadó S.K. kissé elvont, sokszor átvitt értelmű művei, gondolkodása, ábrázolásvilága iránt, annak kötelező darab! Lehet, hogy tényleg picit nyomasztó hangulatú, de én inkább 'életszagúnak' mondanám, természetesen a la S.K.

Amerikai mesterlövész - Vélemények

2015-03-25 14:19.50

Egyrészt, vitázni mindenen lehet, csak bizonyos esetekben nem biztos, hogy érdemes. Másrészt viszont, akárhogy is, de (többé-kevésbé) egy háborúról beszélünk, amely be kell látni, nagyon gyakran (az egyik oldalról szinte mindig) felfogható értelmetlennek. Tehát, következésképpen sugallani csupán annyit szerettem volna (ha egyáltalán volt ilyen), hogy az én szubjektív megítélésem alapján egy „szépen összerakott” filmet láttunk.
Az teljesen természetes, hogy mások hiányolnak, belelátnak, stb. a történetbe, filmbe dolgokat, tényeket, vagy akár fiaskókat. Ennek megítélése abszolút politikai jellegű, illetve abszolút nem elbírálható, körüljárható a politika „belekeverése” nélkül. Na, én pont ezt kívánnám mellőzni, mert bár valóban erről (is) szól a film, de talán mégsem ez a fórum az, ahol ez irányú gondolatainknak hangot kell, hogy adjunk.
Azt hiszem, kétségkívül kijelenthető, hogy ezek a katonák, ha nem is a valós akaratuk nélkül, de mégiscsak bele lettek „tolva” ebbe a háborúba, nem egy jelenetben ez szerintem elég életszerűen be is lett mutatva. Természetesen hezitált a főhős, hiszen mindamellett, hogy katona, azért alapvetően „csupán” egy ember. És mivel emberek vagyunk, gondolkodunk, mérlegelünk, nem csupán ösztön lényként pedig döntéseinket megalapozzuk, próbáljuk önmagunk, (és, ha mód van rá – na, az itt éppen nem volt) környezetünk számára a lehető legjobb kimenetellel végrehajtani.
Az az igazság, hogy ha már hibás logikát említünk (akár jogosan, akár nem – ez itt most legyen irreleváns), akkor azt már sokkal korábban kellene előhozni e helyzet (film) kapcsán, mintsem amikor már az Irakban lévő amerikaiak „segítségére” küldték a mesterlövészeket. Illetve messzemenően vitatható valóban az, hogy a filmben bemutatott és megismertetett katonaélet (nyilván ennél sokkal több is), sors, tulajdonképpen kulturális/vallási/ vagy akár gazdasági érdekekből vezérelve alakult így, siklott félre.
A film tényleg csupán egy ha nem is konklúziót, de egy végkifejletet mutat be, nyilván egy erősen vitatható, és vitatott helyzetből kifolyólag. És igen, valóban érezhetjük úgy, hogy „kicsit mintha visszafelé működnének a dolgok” a mai világban, tehát a háborúkat a ma már nem feltétlenül politikai nézeteltérések indukálnák, hanem inkább társadalmi és hitbéli különbözőségek, és a világ „elnyugatizálódásának, illetve az ez ellen fellépőknek a meggyőződésbeli különbségei”. Ez tény. Mint ahogy Chris Kyle élete, a családjának az élete is már csak tény. Nem túl vidám, de megtörtént. Had ne férjen már bele ebbe a két órába a kelet és nyugat, vagy iszlám és nyugat, stb… szembenállásának magyarázata, ha egyszer évtizedek alatt sem „jutottak egymással semmire”.
Ne a film hibájának (esetleg a rendezőnek?) rójuk fel a bennünk, vagy akár más sokaságban felmerült kétségeinekt, igazságérzetünkhöz kapcsolódó hiányokat! Legyen ez csupán mozi, szórakoztatás. Pont.

2015-03-23 18:14.14

Hogy hatásvadász-e a film? Nem. Naná, hogy az! Hiszen, amerikai. De könyörgöm, nem éppen ezért nézünk filmeket, és éppen ezért akarunk újra és újra ha csak egy rövidke időre is, de mégiscsak kizökkenni a valóságból? Már a műfajából adódóan (életrajzi dráma) is annak kell lennie. Az én véleményem szerint (látom, sokakéval szöges ellentétben) a film nagyon jó volt, nagyon érzelemdús, nyilván kellően (talán túlságosan is) gyomorbavágó, pörgős és izgalmas - természetesen egyben szomorú is.
Ezt a témát nem fogja más feldolgozni, bemutatni (legalábbis Hollywood-i berkekben), e tekintetben mindig is csupán az amerikaiak szubjektív látószögére leszünk utalva. És hát őszintén szólva nem gondolnám, hogy olyan őrült módon el lennének a dolgok ferdítve benne. Nyilván érdemes és kell is némiképpen belelátni Amerika bel-, de leginkább külpolitikájába, de azt gondolom, hogy nem az iraki háború, a dzsihád kirobbanása, vagy ezek okai lennének e film témájának alappillérei, ám azonban az is kétségkívül igaz, hogy közvetve a filmhez kapcsolható. Nem gondolnám, hogy a film alapján kellene eldöntenünk, hogy agyáltalán helyes-e ez a háború. Életrajzi film, elmondja, leírja a történéseket. Slussz. Vége. Nem ettől lesz jobb, vagy rosszabb valami, hogy utólag elmélkedünk rajta (már nem). A megítélését politikának hívják. Persze vannak dokumentum filmek is, ismeretterjesztő csatornák. Biztosan nem pont ugyanezt, ugyanígy fogjuk látni ott. És még valami, valami alapvető, a háborúval kapcsolatban: ellentétek. Ezért is lehetne az idők végezetéig, de hosszasan mindenképpen vitázni a filmről, a "nyugati és keleti társadalom, vallás, stb. harcáról". Filmes szempontból mégis dícséret illeti ezt a drámát.
Bradley Cooper szerintem élete egyik legjobbját nyújtotta, számomra abszolút hitelesen formálta meg Chris Kyle-t, beleértve a betegségét is, merthát sokmindenről szól a film, sokmindent lehet is hiányolni belőle, de a PTSD, azaz a poszttraumatikus stressz szindróma mindenképpen központi kérdése, üzenete a filmnek. Ezek a hazájukért sokmindent (és tényleg "mindent") megtett katonák lehet mondani, hogy félig-meddig roncsként tértek haza.
Ha ezen a vonalon merengünk el mélyebben, tehát a humánum ilyen fokú traumák után fellépő védekező mechanizmusán, azon, hogy gyakorlatilag előre borítékolható volt, hogy ezek a katonák pszichológiai értelemben vett rokkantként térnek majd haza (és természetesen fokozatosan tönkre téve közeli környezetüket, családtagjaikat) szomorúbb képet láthatunk a jövőre nézve, mintsem ha pusztán csak a háborúról, annak kiváltó okairól és az azt követő pusztulásról, pusztításról szeretnénk informálni a világot.
Azt gondolom, hogy az Akadémia a legjobb hangeffekt vágás helyett, de méginkább mellett a legjobb film, vagy akár a legjobb rendezés kategóriában is jutalmazhatta volna a filmet, Clint Eastwood-ot (bár azt hiszem, a Gran Torinót sem ajnározták agyon jelölésekkel, díjakkal 2008-ban - pedig ehhez hasonlóan megérdemelte volna az is).
Clint Eastwood ismét ütőset, szívbemarkolót alkotott!

127 óra - Vélemények

2015-03-10 13:05.01

Természetesen lehet vitázni, hogy tulajdonképpen jó film volt-e, vagy pedig kissé unalmas, egy biztos én is azok népes táborát gyarapítom, akik szerint a 127 óra egy szenzációs film. Szenzációs éspedig egyrészt azért, mert maga a történet (ami persze valóban megtörtént eseményeken alapul) is szinte hihetetlen (alapvetően nyilván a végkifejlet, nem feltétlen az eseményláncok sora, ami oda vezetett – hiszen a tekintetben semmi olyan nem történik, amit hétköznapi ember, a szürke hétköznapjain ne tenne, vagy tehetne meg), másrészt a „filmes oldaláról” nézve. Véleményem szerint a főhős tekintetében hihetetlen jól sikerült szereplőválasztás történt, hiszen James Franco mintha Aron Ralston karakterére született volna. Emellett a rendezésről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Danny Boyle, hogy jó rendező-e, az nem vitás. Azonban én a Trainspotting óta (nálam abszolút top), filmek ide vagy oda, ezt a filmjét tartom a legjobbnak.
És hát, hogy gyakorlatilag mégsem kapott tudomásom szerint a film különösebb díjat, mégiscsak azt érezteti, hogy bár ez a vélemény is (ami történetesen most az enyém – és bár nagyon pozitív utózöngéje van) mégis ’csak’ egy szubjektív, árnyalt, egyéni érzelem, gondolatvilág kifejezése.
Akkor dióhéjban a tanulság? Valóban múlhatnak és múlnak is dolgok az életünkben ’hajszálon’, vagy akár egy otthon felejtett svájci bicskán (fokozva ezt azzal, hogy mégis inkább slendriánságon, nemtörődömségen, kapkodáson, hiszen fél perccel később indulva, meglett volna az az ominózus kés), amik bekövetkezésüktől végigkísérik majd a földi létünket, és nem lesz perc, amikor meg tudunk feledkezni róla.
Nyilván a baljós esemény bekövetkezett volna akkor is (ha egyszer a sorsunkban ez áll), de valószínűleg (nem szeretném leírni a konkrét eseményeket – hátha páran nem látták még), ha lehet ilyet erre a helyzetre mondani, ’könnyebben’ kijött volna belőle a főhős.
Mindent összevetve roppant drámai erővel bír a film, szerintem fenntartja az érdeklődést, a ’szorult helyzettől’ a roppant feszültséget, és a végén a katarzis azt mondanám, minden felülír (egyszerre emberfeletti erőt/kitartást sugall, másrészről tulajdonképpen happy end, bár ez vitatható). Viszont ha ’mindössze’ emberként, és nem nézőként, vagy akár csak utólag okoskodó és ’mindent előre megmondtam’ típusú egyénként nézzük a valóságot, vagy most csupán a filmet, akkor egy emberfeletti, drámai és heroikus történetet/küzdelmet és győzelmet látunk …
(utógondolatként meg talán annyit üzen a film, hogy az ember nagyon törékeny, az az aktuális állapota/élethelyzete/stb., ahol éppen elhelyezkedik hihetetlen gyorsan képes megváltozni, adott esetben rosszabbra fordulni - de természetesen pozitív irányt is vehetnek életünk eseményei legalább akkora valószínűséggel – és bizony, mint ahogy e történet is/az élet megmutatta, az ember legtöbb esetben, és leginkább csupán magára számíthat – de Istennek hála, azért ’úgy vagyunk összerakva’, hogy ha igazán szükséges, felül tudunk emelkedni önnön magunkon, át tudjuk lépni/ki tudjuk tágítani fizikai korlátainkat)
Ja, és mindezek mellett még a film zenéje is egészen kiváló volt 

A mindenség elmélete - Vélemények

2015-02-19 08:43.34

A film egyrészt nagyon jó, másrészről szinte borzasztó (és szándékosan nem borzalmasat írtam). Jó, hiszen egy nagyon érdekes témát (engem személy szerint a fizika eme kérdései is nagyon érdekelnek), egy hihetetlen életutat mutat be (napjainkból!), másrészt ugye ez az életút egyben borzalmas dolgokkal van kikövezve.
És pont ez az, amit nagyon nehéz felfogni, megérteni, és egyáltalán elhinni, hogy létezik egy olyan elme, amely szárnyalásának (ezt a mértékű zsenialitást minden tisztelet mellett csak ezzel a szóval tudnám jellemezni) szinte nincsenek határai, amelyről nagyon sokan csak álmodnak, vagy még álmodni sem mernek. És aztán, egyszer csak felüti a fejét egy olyan körülmény, betegség, amely konkrétan az elme eme ragyogását nem akadályozza, gátolja ugyan, de ezen kívül mindent ugyebár. Olyan mértékig, hogy bár szörnyű ilyet kimondani, de szinte már nem is ember az ember (méltóságában, emberi mivoltában leginkább), ily mértékig kiszolgáltatva másoknak, valakinek. És ezt a terhet, ezt a helyzetet, amit Isten kimért rá, viselni kell, tudni kell együtt élni vele.
És akkor eljutottunk oda, hogy legalább van, akinek kiszolgáltatnia magát. Hiszen leszögezhetjük, S.H. életét nagymértékben befolyásolta szerelme, későbbi felesége jelenléte, egyszerűen léte, segítsége, de még pontosabban fogalmazva önfeláldozása. És így eljutunk a filmben bemutatott következő erősen ambivalens érzelmeket kiváltó dologhoz, a feleséghez, illetve az ő későbbi ’segítő’ kapcsolatához, vagy hívja mindenki annak, aminek akarja. Elítélhető-e egyáltalán annyi év után, annyi és olyan támogatás után, ha valakinek egyszerűen más (uram bocsáss „normális”) gondolatokra, érintésre, vagy csupán kapcsolatra (is) szüksége van, vagy csupán elfogadja a sorstól azt, amit az élet elébe fúj (mint akár más lehetőséget, alternatívát az életben). Illetve ha igen, ez befolyásolja-e férjéhez, a zsenihez, a gyermekei apjához fűződő viszonyát. Hihetetlenül nehéz élethelyzet (mindkettejüknek).
És akkor nézzük magát a csodát (persze most nem S.H-t). Mennyi időt is jósoltak neki az orvosok a betegség diagnosztizálásakor? 2 évet. Mennyi ideig tartott valójában? Ebből is látszik, és sajnos jó és rossz értelemben egyaránt, hogy kivételezett ’teremtménye’ S.H. az univerzumnak.
Amit ő letett a tudomány asztalára, az örökre biztosította neki a halhatatlanságot. Azt gondolom, ha maga a film nem is biztosít ilyet (bár szerintem erősen Oscar gyanús a film maga is, de az alakítás mindenképpen!), hogy bizton állíthassuk, hogy maradandó, és feledhetetlen, akkor is mindenképpen jó, érdekes, az érzelmeket erősen megmozgató film, amelyen eltöpreng az ember még egy ideig a megtekintés után. Igazán van min, és van KIN.

Országúti diszkó (1989) - Vélemények

2015-01-14 14:02.13

A „Két Kettes”.
Bár csak a filmből ismerem, és mégis, mintha valahogy a hely olyan emberközelinek tűnne. Lehet, hogy mert a nyolcvanas évek gyermeke vagyok, vagy, mert egész jó ez a film (a rengeteg „limonádé” kritika ellenére), és ez ebből ered. Akárhogy is, mégiscsak magával ragadott. Na, nem most, már anno is. Pedig nem mostanában volt, amikor ez a film készült, és először szinte gyerekfejjel láttam.
Nyilván lehet mondani, hogy „kliséket” vonultat fel a film, talán igaz is részben, de valahogy akkor is jól csinálják benne. Hamisítatlan 80-as évek, 90-es évek eleji amerikai hangulat, igaz nem teljesen road movie (de hajaz rá), azonban mindenképpen szinte egy klasszikussá küzdötte fel magát a film/Swayze (ha nem is a kategória hardcore-jába).
Nem mondom, hogy a mai tizenéveseket, azok fantáziáját túlságosan megmozgathatja ez a film, sőt szerintem Swayze buggyos derékcsípésű nadrágjaitól (stb, stb.) esetleg frászt is kapnak, de hát akkor ez volt! Ettől és ezektől ilyen ez a film, és a hangulat. Nem a hibáit kell nézni (amik egy része most már a korából ered), bár van az is, úgy érzem a történet elviszi a hátán a filmet rendesen.
A sztori szerintem jó, a film pörgős, nem igazán vannak unalmas részei, a szereplők is jók, Swayze-nek pedig talán az egyik legjobb filmje/alakítása. Van benne izgalom, szerelem, bunyó, dráma, igaztalanság és az igazság győzedelmessége (természetesen a végén - happy end), és hát Swayze végig kemény, de tulajdonképpen jól áll neki.
Összességében még mai napig jó szórakozásnak tartom, ha egy kis nosztalgiára vágyom, és „olyanom van”, hogy visszapillantsak a 90-es feeling-jébe. Teljesen kikapcsol, hiszen azok az idők, hihetetlenül mások voltak, és egy-egy ilyen film, mint ez, abszolút képes ezt visszahozni, ha csupán egy röpke másfél óra is.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk