Ryan Gosling tehetségére nem kell sokáig keresni a bizonyítékokat, elég csak ránézni milyen filmekben szerepelt csak az elmúlt öt évben. A legtehetségesebb és legnevesebb filmrendezők dolgoztak vele Nicolas Winding Refn-től kezdve Shane Black-en át, Terrence Malick-ig, idén pedig nagy valószínűséggel a blockbuster mezőnybe is be fog lépni a Szárnyas fejvadász folytatása révén. Időközben viszont Gosling a kamera mögött is megkezdte a szárnypróbálgatást a Lost Riverrel.
Ami nem indult túl jól, mert a kritikusok egymást túlharsogva tiporták a porba, egy öncélú, tartalom nélküli katyvasznak festették le a filmet, ami szerintük harmadrangú idézgetése azoknak a filmrendezőknek, akikkel Gosling együtt dolgozott vagy hatottak rá. Azóta viszont már olyanok is vannak, akik egy erőteljes, megigéző erejű mesterművet látnak benne, aminek bűne a szembemenés a hagyományos konvenciókkal. Mint megannyi megosztó film esetén, az ember ilyenkor egyet tehet: megnézi és maga dönti el, hogy mennyire jogosak ezek a kritikák. És ahogy számos ilyen alkalommal, arra a konklúzióra jutottam, hogy az igazság félúton helyezkedik el.
A Lost River története a hanyatló amerikai háttérvidék jelképes központjába, Detroitba kalauzol minket. Az egykor virágzó iparváros az utolsókat rúgja: omladozó épületek tucatjai, szellemvárossá váló lakónegyedek, szegénység, munkanélküliség, kilátástalanság. Akinek van egy kis összekuporgatott pénze, menekül. Ebben a helyzetben tengődik a fiatal Bones is (Iain De Caestecker), aki anyjával, Billy-vel (Christina Hendricks) és öccsével, Franky-vel együtt él. A család számláról számlára él, Bones vasat lop és ad el szintén pénzért és próbálja megszerelni kocsiját, hogy végre ők is elmenjenek. Aztán a hullámok összecsapnak felettük: Bones egy nap rossz helyről lop, így a környék szadista hajlamú guberálókirálya, Bully (Matt Smith) hamar kiszemeli, mint célpontot. Billy, hogy tudja fedezni a kölcsönt, munkát vállal egy városszéli klubban, ahol bizarr színpadi előadások zajlanak, de az őt beszervező tulajdonos, Dave (Ben Mendhelson) többet akar tőle. Bones pedig megismerkedik a szomszédban élő, hozzá hasonlóan számkivetett lánnyal (Saoirse Ronan) és hamarosan mind olyan döntések elé kényszerülnek, ami meghatározza a sorsukat. Maradni vagy menni. És ha menni, akkor hogyan.
Ha szigorúan vesszük, akkor a Lost River egy coming-of-age sztori, hisz benne van a kamaszkori csellengés, az első szerelem, a hirtelen jövő felelősség, ami hősünk felnőtté éréséhez vezet, a kissé epizodikus történetvezetésről nem is beszélve. De ez közel se jár a valósághoz, mert ebbe a vázba nagyon sokféle műfaji elem és hatás szivárog be, legfőképpen a horror. Gosling filmje sokszor tényleg úgy hat, mintha különböző rendezők életművét próbálná egybegyúrni. Eleinte olyan mintha a Harmony Korine féle Tétova lelkek vidékábrázolása ötvöződne Malick lírai hangvételével, aztán egyszer csak Refn neonvilágított rémvilágában találjuk magunkat, ahonnan egyenes az út David Lynch szürrealitásába.
Ez pedig felveti, hogy mi az, ami képes egyben tartani ezt a tomboló stíluskavalkádot és nem engedi, hogy egy értelmezhetetlen, kaotikus masszává váljon a film. Szerény véleményem szerint ez csakis a cselekmény helyszínéül szolgáló városnak köszönhető. Az elgazosodott, kivilágítatlan utcák, üres, bedeszkázott ablakú házak és egyéb vadregényes helyek olyan városképet eredményeznek, ahol tökéletesen megfér egymás mellett a melankólia, a fenyegető sötétség, a furcsaság és a realisztikus nyomor. A mocsárból kilógó lámpákhoz tökéletesen passzol egy olasz horrorfilmből kilépett klub, aminek démoni szájkapuja olyan mintha a pokolba szállna le az ember.
Ugyanígy nem meglepő, amikor Saoirse Ronan karaktere egy ősi átokhoz köti a város romlását, amit Bones-nak kell megtörnie, hogy családjával együtt kiszabaduljon. Van valami folklorisztikus vagy felnőttesen meseszerű a Lost River atmoszférájában, ami különlegessé teszi. A sokszor álomszerű hangulatot Gosling még két nagyon erős megoldással alapozza meg. Az egyik Benoit Debie operatőri munkája, ami festőien szép képeket sorakoztat fel már a nappali jeleneteknél is, de az éjszakát haloványan világító fények, a klub fojtogató lila folyosói vagy Bones alámerülése egy öreg tóba, mind általa lesz emlékezetes. Johnny Jewel zeneszerző pedig felteszi az i-re a pontot a 80-as évek szintetizátorban gazdag világát felidéző muzsikájával.
Igen, lehet mondani, hogy sok helyről összeszerkesztett, bizonyos elemeiben kiegyensúlyozatlan, lezárását tekintve pedig eléggé elkapkodott film. De a Lost Riverben sok érték és megragadó pillanat is meglapul, azzal pedig végképp nem lehet vádolni, hogy kiszámítható vagy sablonos lenne. Ryan Goslingnak még bőven van lehetősége a fejlődésre, de debütálása sokkal több esélyt érdemelt volna a közönségtől, mert hibái ellenére van szíve, lelke és mondanivalója. Ki tudja, lehet tíz év múlva már kultmoziként fogunk rá hivatkozni.