Az uniformisba bújásra megalkuvást nem tűrően képtelen művészről – filmélményekről lévén szó – előbb jut eszünkbe Forman Mozartja, Danielsson Picassója, de még akár Tim Burton Ed Wood Jr-ja is, mint Korda Sándor Rembrandtja. Nyilván az idő teszi, ahogy messzire őröl kotnyeles fogaskerekeivel. Pedig…
Mire Laughton a flamand fenoménné lényegült át a szemet gyönyörködtetően fényképezett picture-ben, előtte már megvillantotta oroszlánkörmeit Néróként, Javert felügyelő szerepében és VIII. Henrik bőrébe bújva is, ezúttal azonban mindegyiket feledtetve, valami lélegzetelállítót művelt a vásznon. A meglett férfi, aki semmivel sem törődve szembeszáll Amszterdam előkelőségeivel is, máskor durcás kisfiúként biggyeszti le ajkait, süti le szemeit, ha szembesítik a kikerülhetetlen tényekkel, mikről nem óhajtott tudomást venni. Megint máskor vígan duhajkodik, s amikor csak Ihlet anya homlokon csókolja, alkot átszellemülten, az ízlése szerint – ha csak a műtermének is – remekműveket. Tarajosok jöhetnek, víztömegek mehetnek – Korda szakavatott kézzel, aránytévesztésmentesen adagolja a festő életútját keresztező drámai fordulatokat –, piktorunk teljes valójában csak egy dologra koncentrál…
Mekkora szamár vagyok, hogy pont ez az egy ment ki a fejemből! ;D
|