 |  |  |
 |
Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |  |
| Keress | |
Részletes keresés |
| Hamarosan a TV-ben |
| Védd magad! - Filmbox Premium, 23:10 |
| Úriemberek - Film+, 23:30 |
| A harag tüze - Paramount Network, 23:30 |
| Az útvesztő: Halálkúra - Mozi+, 23:50 |
| Tiszta ügy - Film4, 00:00 |
Teljes tévéműsor |
| Szülinaposok |
| Kirsten Dunst (42) |
| Steven Mackintosh (57) |
| Adrian Pasdar (59) |
| Johnny Galecki (49) |
| Willie Nelson (91) |
További szülinaposok |
| Utoljára értékeltétek |
Megtorlás   |
| Sandra Hüller |
Kirschakos hozzászólásai
Ifjú regényírók (akinek készül, akié kész van és aki tervezi)
| 2008-08-02 14:05.05 |
| Igen tudom. Hát végülis ha véletlenül összejönne és be kéne szállnom egy százassal, hogy kiadják azt hiszem megkockáztatnám:) De amúgy tényleg érdekes helyzet. |
| 2008-08-02 13:58.02 |
| hát igen szeretném megpróbálni. Ezt a mostanit főleg mert úgy érzem sokat javult a stílusom. Egy régi vágyam hogy elérjem ezt. :) Te nem próbáltad még?
Eddig kettőt próbáltam kiadatni, el is küldtem több kiadónak, de nem tetszett nekik. Azért nem adom fel. |
| 2008-08-02 13:53.49 |
| Ó igen nálam ugyanez a helyzet. Van egy kedvenc görög énekesnőm ,akinek egyedi dalai vannak és jelenleg az egyik legnagyobb sztár náluk, ő mindig inspirálóan hat rám:) Ehhez a mostani novellához is segített megalkotni az egyik karaktert -Nadia Rouvast - akit külsőre róla mintáztam:) |
| 2008-08-02 13:50.01 |
| Igen én is így vagyok vele. Az írás nem könnyű dolog tényleg. Annyi mindenre kell figyelni. Miközben írsz te hallgatsz zenét vagy ilyesmi? Vagy síri csöndben alkotsz? |
| 2008-08-02 13:44.11 |
| 8 verzió? Ejha... az nem semmi:) Igen finomítás az mindig kell. Pár hónapja kész lettem egy novellával, amit átnéztem, de még így is hamar küldtem be egy pályázatra és félek, hogy nem lesz nagy sikere. Most augusztusban lesz az eredményhírdetés. Az a baj, hogy utólag átnézve még mindig észrevettem szarvashibákat, ezért nem fűzök hozzá nagy reményeket, de majd kiderül:) Azt a novellát hat hónapig írtam. |
| 2008-08-02 13:36.18 |
| Na jó helyesbítek azért van:) De látom értjük egymást:)) Egyébként mikor írtad a novellákat, körülbelül mennyi ideig tartott megírni azokat? |
| 2008-08-02 13:29.28 |
| Ez jól hangzik, tényleg:) ÉN is írtam verseket korábban, de angolul mert úgy jobban hangzottak:) igen én is nagyon szeretek írni, mert kikapcsol. Szól a zene közben, szárnyal a fantázia...nincs is ennél jobb:) |
| 2008-08-02 13:22.54 |
| Értem. Hát én sem gépelem most hanem másolom a részeket a regényből. Milyen témában írtál eddig? |
| 2008-08-02 13:14.42 |
| köszi:)) Örülök, hogy tetszik. Te szoktál írni? |
| 2008-08-02 12:59.40 |
| Ahogy megígértem akkor itt egy újabb rész:
Visszatérve az őrsre, John nekilátott, hogy megírja jelentését az ügyről, miközben asztalától figyelte a hatalmas irodában nyüzsgő többi rendőrt és a titkárnőket, akik vastag dossziékkal szaladgáltak fel-alá a helyiségben, egyik asztaltól a másikig. Sorra csöngtek a telefonok, irritálva éles hangjukkal a férfi hallószerveit, de igyekezett tudomást sem venni róluk. Megpróbált koncentrálni, de nem nagyon sikerült neki, ezért felállt és az egyik ablakhoz lépett, majd szélesre tárta. Mélyet szippantott a nyirkos levegőből, hogy kitisztítsa a fejét. Tekintete lefelé irányult az utcára, ahol több emeletnyi mélyen száguldottak a londoni kocsik. A Scotland Yard csupaüveg épülete a Brodway és a Victoria Street találkozásánál meredezett az ég felé, alig 450 m-re a Parlamenttől, helyt adva azon bátor és elkötelezett embereknek, akik a rend fenntartására esküdtek fel. John hallgatta a város zaját, s közben fejben elemezte a tényeket, s eltöprengett az információkon, amiket megtudtak délutánra. A professzor unalmas szobatudós volt, aki sokat utazott munkája folytán. Járt Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban és még Magyarországon is, ahol számos cégnek és tudományos intézetnek végzett kutatásokat. Valamennyi munkahelyét sikerült elérniük, de semmi olyat nem sikerült megtudniuk, ami segíthette volna a nyomozás menetét. John nem zárhatta ki a lehetőséget, hogy talán külföldön belekeveredett valamibe a professzor, amiért megölték, de erre semmilyen nyom nem utalt egyelőre. A nyomozó oldalát egyre jobban furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehetett a tett elkövetésének oka. Visszaült, hogy az asztalhoz, hogy befejezze a jelentést, mikor megcsörrent az asztali telefonja, amit morogva a füléhez emelt és beleszólt. – Thomas vagyok – hallatszott a kagylóból. – Végeztem a boncolással. – Eredmény? – Csak, amit már a tett helyszínén is elmondtam, kivéve egy apróságot. Alaposan átvizsgáltam az áldozat bőrét, melyen mikroszkopikus méretű égésnyomokat találtam a teste egész felületén. A vizsgálatok alapján ugyanaz a dolog okozta, ami a falakon lévő foltokat is. Azt mondanám egyfajta elektronikus kisülés nyomaira hasonlítanak, mintha gömbvillám járt volna a lakásban… bár erősen kétlem ennek a valószínűségét. – Érdekes – bámult maga elé John, próbálva megemészteni a hallottakat. – Kösz, hogy hívtál Thomas. Bár egyre jobban rühellem, hogy egyre több kérdés merül fel, kielégítő válasz viszont egy sem. – Máskor is jártál már így. Most is megoldod, cimbora. – Ha te mondod – fintorgott John. – Kösz még egyszer. Lerakta a telefont, miközben csalódottan sóhajtott az ügy ilyetén alakulása miatt. Mindinkább úgy érezte, mintha egy labirintusban bolyongana, ahol a kérdésekből állnak a falak, s azok elzárják előle a kivezető utakat. Félredobva gondolatait megkezdte átvizsgálni az asztalán heverő tárgyi bizonyítékokat, melyeket a laborból küldtek fel hozzá, hála Thomas közbenjárásának. Vánszorogtak a percek, ahogy sorra kibontogatta a zacskókat, asztalra borítva tartalmukat, melyek semmi számottevőt nem tartalmaztak, bár volt köztük egy kulcs mely felkeltette a férfi érdeklődését. A ráragasztott címkén az állt, hogy nem tudták megállapítani, melyik zárba való az áldozat lakásában. John ezt furcsának találta, s valami megmozdult az emlékezetében, mintha már látott volna hasonló kulcsot valahol. Erősen próbált emlékezni, aztán hirtelen beugrott: ez egy széfhez való kulcs. Egy évvel ezelőtt volt egy gyémántrablásos ügye, s az ott szóban forgó széfet ugyanilyen keresztmintás kulccsal lehetett kinyitni. Viszont tudta, hogy a helyszínelés során egyáltalán nem találtak széfet Carwright házában, ezért úgy döntött felhívja Mrs. Bextert, hátha tud információval szolgálni ez ügyben. Hosszas csengés után vette csak fel a telefont az asszony, aki nagyon megörült a nyomozó hívásának, akit rendkívül megkedvelt. – Találtunk egy keresztmintás kulcsot a professzor holmija közt, s erről szeretném megkérdezni – tért a lényegre John, miután bemutatkozott. – Esetleg volt Mr. Cartwrightnak széfje, amit mi nem találtuk meg? – Ó, igen, tartott egyet. Nemcsoda, hogy nem bukkantak rá – kuncogott a nő. – A hálószobája padlójába van beépítve az ágya alá. Ott tartotta a kutatási papírjait és más jegyzeteket, amiket fontosnak tartott. – Valóban? – kérdezte felélénkülve John, aki abban reménykedett, hogy talán találhat valamit arról, hogy min dolgozott mostanában a prof. – Köszönöm a segítségét, Mrs. Bexter. – Semmiség, Mr. Fleming. Udvariasan elköszöntek, s a férfi lerakta a kagylót és elhatározta, hogy visszamegy a lakásba, de előtte még meg kell látogatnia egy másik helyet is. Gyorsan felkapta a kabátját, megigazította a hónalja alatt lógó fegyvertokot – benne a 45-ével – aztán már sietett is kifelé az irodából. Nem is vette észre, hogy újra csörög az asztali telefonja, melyen végül bekapcsolt az üzenetrögzítő és a hívó felmondott rá egy üzenetet, majd lerakta. Pár perc múlva a férfi elhagyta az épületet, beülve kocsijába egyenesen a Richmond Park felé vette az irányt. Késő délutánra járt az idő, miközben vastagodott a tejszerű köd, mintha az időjárás ezzel köszöntené a közeledő éjszakát. Kerülgetve a piros, emeletes buszokat, sodródva London forgalmában, de megállva egy virágüzletnél, végül megérkezett céljához: a Putney temetőhöz. A temetőt a Richmond Parkon kívül a Roehampton Vale és a Wimbledon Common határolta. Fekvésének köszönhetően nagyszerű kilátás nyílt a környékre, ahol két templom tornyai nyújtóztak az ég felé. John kiszállt a kocsiból, kezébe vette a virágcsokrot, amit vásárolt, majd belépett a sövénnyel díszített vaskapun, s a temető északi részére tartott. Bár nagy köd ülte meg a vidéket, könnyen rátalált a sírra, hisz már három éve rendszeresen kilátogatott ide gondozni a nyughelyet. Rendkívül mély csend vette körül, s nem is bánta, hogy egyedül tartózkodik a temetőben. Elhelyezte a csokrot a földhalmon, mely nem mást, mint néhai feleségét, Carol Dunhillt rejtette. – Eljöttem ma is, Carol – guggolt le a kőlappal szemközt, melyen ott lógott szőke hajú feleségének képe, akit úgy szeretett annak idején, s aki az ő hibájából halt meg, mert cserbenhagyta őt. Legalábbis John így gondolta. Megrohanták az emlékek, melyektől eleredtek a könnyei és zokogni kezdett. Tudta, hogy a múlt örökre kísérteni fogja. Lélekben újra átélte azt a szörnyű napot… Három évvel ezelőtt, egy viharos éjszakán rájött a Szabdalós Gyilkos kilétére, akinek még a lakását is megtalálta, de aki macska-egér játékot űzött vele hónapokig, mivel végig a rendőrökkel együtt dolgozott, tudott minden lépésükről, merthogy ő is nyomozó volt. Frank McAvoy. Így hívták. A férfi lakásán, aki már több, mint harminc nő életét oltotta ki, megtalálta őt és az ellenfelek összemérték erejüket egy kézitusában, ahol John vereséget szenvedett, de McAvoy is megsérült, ezért elmenekült. Bepattant kocsijába és a gázra lépett. John végigüldözte fél Londonon, miközben a gyilkos legázolt bárkit, aki az útjába került, így véres nyomokat hagyott hátra, melyek egyenesen John háza felé vezettek, akin rémült pánik lett úrrá. Percekkel lemaradt McAvoy mögött, s megérkezve rá is talált imádott felesége összeszabdalt testére, aki a nappaliban feküdt. Odakint vihar támadt, villámok cikáztak a mennydörgő égbolton, de a férfi fájdalmas ordítását nem tudták elnyomni. Bosszútól hajtva folytatta a vadászatot, mígnem a Temze partján, Woolwrich, greenwich-i kikötőben utolérte McAvoy-t, aki éppen egy halászhajó kapitányát lőtte agyon, hogy megszerezze a járművet. Megpillantva a nyomozót, célba vette Johnt, őrülten vihogva, majd meghúzta a ravaszt. A golyó futtában találta el a férfit, keresztülhatolva bal vállán, mire John elvágódott. A gyilkos magából kikelve kacagott, mint amikor hiénák szoktak elhullott állatok tetemén hemperegve. John kezdett elájulni, de utolsó erejével felemelte fegyverét és rálőtt támadójára, aki az ütéstől megpördült és belezuhant a folyóba, ahonnan soha többé nem került elő. A nyomozónak ez és a sikolyok voltak az utolsó emlékei arról az éjszakáról. John, ahogy tette azt minden látogatásakor, kisírta összes bánatát és fájdalmát, magában könyörögve bocsánatért eltávozott feleségétől, kinek kedves arca mindig felmelegítette szívét. Hűvös fuvallat támadt a sírok között, lecsapva a férfira, aki végül összeszedte magát és elbúcsúzva a nőtől, visszaballagott a kocsijához. Ideje volt visszatérni Cartwright lakásába, s bár sietett, nem ért oda sötétedés előtt. |
| 2008-08-01 20:24.13 |
| Remélem, hogy úgy lesz!!!:) Én még új vagyok itt. Köszi, akkor szia!:) |
| 2008-08-01 20:20.15 |
| Hidd el nem fogod megbánni:) Örülök, hogy megismerhettelek Zsóka:) Én elköszönök, majd holnap újra beszélhetünk ha épp összefutunk itt az oldalon:) Jó éjszakát és köszi a dícséretet:)) |
| 2008-08-01 20:10.26 |
| Hidd el nagyon megéri:) Bár elismerem, hogy elég vaskos könyveket ír. Neki aztán van mondanivalója és fantáziája:) Azt szeretem benne, hogy a történetei Afrikában játszódnak, keverve a történelem eseményeivel tele van drámával, kalanddal és romantikával. És a karakterei mindig színes egyéniségek:) Oh.. még a végére megkérdezhetem hány éves vagy?:) Tudom nem illik csak elég kíváncsi vagyok néha. Én 22 vagyok:) Augusztusban leszek 23:) |
| 2008-08-01 20:05.32 |
| Nincs mit. :) Igen tudom, hogy nem azt mondtad:) Ez jó hír, hogy még nem olvastál ilyet mint az egyém. Ez bíztató:) Egyébként én is így válogatok a könyvek között. Rengeteg van már nem is férek ha veszek újat:) Olvastál regényt Wilbur Smith-től? Ő nekem példakép és véleményem szerint korunk legjobb írója. |
| 2008-08-01 19:58.34 |
| Szép neved van Zsóka:) Milyen könyveket olvasol általában?:) Milyen témában? Azért kérdem mert mondtad, hogy kalandregényt nem nagyon és érdekel, hogy milyet, mert az igazat megvallva kalandregényekből van a legtöbb:) |
| 2008-08-01 19:52.07 |
| Igen próbáltam hatásosan:) Egyébként nagyon örülök, hogy így bejön neked:) Azonban én megyek nemsokára dolgozni éjszakára szóval ma már nem rakok fel több részt, de holnap még küldök a regényből a kedvedért:) Amúgy a nevem Ákos szóval nyugodtan szólíthatsz így:) Téged hogy hívnak?:) Ha nem akarod nem muszáj megmondanod:) |
| 2008-08-01 19:50.07 |
| A versek is nagyon jók! Ha jól megy csak hajrá:) Amúgy köszi:) |
| 2008-08-01 19:42.35 |
| haha...nos azt nem árulom el, de most mutatok egy másik részt akkor, amiből leszűrheted, hogy MICSODA végzett vele:)
Svájc légtere Valahol az Alpok felett A Zürichből-Berlinbe tartó járat utasainak zökkenőmentes útjuk volt eddig. Alig egy órája szálltak fel, de hiába mondott az időjós heves szelet, ők semmit sem éreztek belőle, mivel remek időt sikerült kifogniuk. A Boeing 747-est Stefan Grouber és másodpilótája, Hans Veber vezették, akik halkan beszélgetve csodálták a szikrázó csillagokat, miközben folyamatosan figyelték a műszerfal jelzéseit, állítgatva a kapcsolókon a fejük felett, ha szükséges volt. Mindketten családos férfiak voltak, akik már alig várták, hogy újra együtt lehessenek szeretteikkel. Szerencsére ez volt az utolsó útjuk mára, így Berlinbe érve végre kipihenhetik magukat. Legalábbis ez volt a tervük. Stefan Grouber három kis poronty apja volt, három fiúé, akik szörnyen rosszan viselkedtek néha, de igazán soha nem tudott haragudni rájuk. Talán, mert nem túl sokszor láthatta őket, ami mindig mély szomorúsággal töltötte el. Hans Veber felesége csak egyetlen kislánynak adott életet négy évvel ezelőtt, miután egyszer már elvetélt, s már azt hitték, nem lehet gyerekük, de aztán az asszony ismét teherbe esett és sikeresen megszült. A gyerekek voltak számukra a legfontosabbak, ezért is döntöttek úgy, hogy szabadságot vesznek ki, hogy többet lehessenek családjukkal. Egyikük sem egyezett volna bele, hogy mással repüljön, mivel annyira összeszokott párost alkottak, hogy szinte félszavakból megértették egymást a pilótafülkében, de néha egy-egy mozdulat is elég volt kifejezni óhajukat. Most is szinte egyszerre mozdultak, ahogy a radar jelzett. – Az ördögbe! – pillantott a képernyőre Stefan. – Valami van előttünk. – Az lehetetlen – lesett ki az ablakon Hans. – Üres a légtér. – Pedig itt van. Nézd csak! – mutatott egy pontra Stefan a monitoron. – Kisebb a gépnél, de nem lehet kivenni az alakját. – Alig három kilométerre van tőlünk. Jelzek a légirányításnak. Talán tudnak róla valamit. Amíg Hans a zürichi toronnyal beszélgetett, Stefan módosított a röppályán és kitérő manőverbe kezdett. – Fogalmuk sincs, hogy mi lehet – fordult barátjához Hans fintorogva. – Nem észlelik a radarjukon. – Nem tetszik ez nekem. – Ismét előttünk van. Már csak harminc méterre. A két férfi kinézett a fülke ablakán, szemeiket meresztve az éjszakába, ahol egy nem túl távoli pontnál apró villámokat pillantottak meg, melyek egy kavargó, sötét tömeg körül csapkodtak. – Az egy felhő? – töprengett hangosan Hans, de Stefan lehurrogta. – Egy francokat felhő! A jelenség ekkor – igazolván a pilóta szavait – villámgyorsan feléjük lódult és úgy tűnt, hogy a villámlás egyre hevesebb lett. A következő pillanatban elérte a gépet, majd becsapódott az egyik hajtóműbe, azonnal lángra lobbantva azt. – Elvesztettük a bal kettes motort. – Látom – próbálta tartani a gépet Stefan, miután sikerült egyenesbe hoznia. – Szerencsére más nem sérült meg – ellenőrizte az adatokat Hans. – Az a valami elpusztult? Mielőtt társa válaszolhatott volna, egy sötét árny csapódott az ablaknak, oly heves villámokkal bombázva a repülőt, hogy a műszerek megbolondultak, a kapcsolók karácsonyi izzók módjára villogtak és a két férfinek be kellett hunyniuk a szemüket, ha nem akartak megvakulni. Hirtelen a gép oldalra dőlt, de Stefan csukott szemmel is képes volt visszaállítani a helyes pozícióba, hála többéves gyakorlatának. Mialatt Hans vészjeleket adott le fejhallgatójába, Stefan próbált valami kiutat találni szorult helyzetükből, de semmi nem jutott eszébe. Váratlanul minden elcsendesedett és a villámlás megszűnt, mintha soha nem is lett volna. Kinyitva a szemüket már nyomát sem látták az árnynak, miközben az egyik stewardess már vadul dörömbölt a fülke ajtaján. – Mi történt Stefan? Hans? – hallatszott Elza Meyer hangja kintről. – Kinyitom – állt fel Hans, de Stefan kiáltása megállította. – Visszajött! Az árnyék újra felbukkant, s ezúttal a jobb négyes motort kapta telibe, mely azonnal darabokra szakadt a villámok erejétől. A gép megrándult, de Stefan keményen markolta a botkormányt, miközben Hans is visszahuppant ülésébe. A fülkét betöltötte a vészjelző vijjogó szirénázása. A géptörzset több ütés is érte, ahogy a jelenség – az anomália, ahogy Stefan hívta magában – többször nekicsapódott, majd elébe került és egyenesen a fülke ablaka felé tartott. Az örvénylő sötétség egyre közeledett, cikázó villámokat szórva szerteszét, mintha csak maga a görög főisten, Zeusz, gonosz énje lett volna. Alig pár centiméter választotta el az ablaktól, mikor a pillanat tört része alatt megtorpant és szertefoszlott, akár a köd. A két férfi, azonban nem örülhetett, mivel négy hajtóműből kettő lángolt, és a harmadik is leállt már, eközben fogyott az üzemanyag és kezdtek veszíteni a magasságból. – Hölgyeim és Uraim! Kérem, kapcsolják be az öveiket és kövessék a légikísérők utasításait! Kényszerleszállást kell végrehajtanunk – figyelmeztette az utasokat Stefan, majd hozzáláttak a kényes művelethez. A két pilóta megtett mindent, ami lehetséges volt, de az is kevésnek bizonyult a sikeres leszálláshoz. A 747-es végül az egyik hegyoldalban ért földet, kisebb lavinát elindítva, miközben szárnyai letörtek és a farokrész is leszakadt landolás közben. Mindenütt törmelék és emberi testek hevertek a roncs körül, melyből vastag fekete füst gomolygott a magasba. A háromszáz utasból alig hetvenen hevertek székeikben, az ájulás határán, ahogy a hideg hegyi levegő kezdte átjárni sérült testüket. Zürich azonnal mentőcsapatokat küldött, de azok csak hajnalra találták meg a roncsot és alig tizenhét utas vészelte át az éjszakát. A két pilóta, azonban szörnyethalt a becsapódáskor. Ott hevertek jéggé dermedve üléseikben, eltorzult arccal, miközben utolsó gondolataik a családjuk körül forogtak, akik örökre elvesztették őket. |
| 2008-08-01 19:24.46 |
| Ohh...köszi:))) Nagyon feldobott a válaszod. :) Rendben akkor itt van egy újabb rész:)
Anglia, London Egy évvel később… Pocsék idő volt. Vastag köd telepedett a városra, lecsapódva és nyálkássá téve mindent, amivel csak érintkezésbe került. John Fleming, noha tősgyökeres angol volt, soha nem tudta megszokni a komor időjárást, ami oly jellemző volt a szigetországra. Hangulata idomult az éghajlathoz, ami azt jelentette, hogy gyakran volt búskomor és dühös. Jókedvében csak ritkán találhatta bárki is, de olyankor megmutatkoztak igazi személyiségének jegyei. Megnyerő modorral, remek humorérzékkel és empátiával rendelkező személy volt, de John most a lehető legrosszabb kedvében leledzett. Magában morogva ült kocsijában, miközben az East End nevű városrészbe tartott, mely a City-től keletre helyezkedett el, közel a kikötőhöz. Ez volt az a városrész, ahol a legtöbb piac és múzeum mellett a legtöbb bevándorlót is meglehetett találni. Voltak koreai, maláj, indonéz, lengyel és más egzotikus népek képviselői, akik az utóbbi időben ellepték London utcáit, nem is beszélve a punkokról és más nemzetek lakóiról. John nem volt se fajgyűlölő, se gőgös angol, de tisztán látta, hogy a bevándorlók tömegével a bűnözés is nőtt az utcákon. Egyre több lett a zsebtolvaj, a piti bűnöző és sajnos a házak mögötti lepuffantásos esetek száma is. Ha valaki hát John tájékozott volt a témában, mivel a Scotland Yardnál dolgozott nyomozóként, lassan öt éve. Eközben felküzdötte magát – vér és verejték által – a legjobbak közé, s talán ez volt az oka, hogy őt és nem mást küldtek az East End kerületbe, egy gyilkosság helyszínére. Bárhol máshol szívesebben lett volna, mint a londoni forgalomban, mely végülis nem volt más, mint irányított káosz csupán. Tudta, azonban, hogy nyomozóként kötelessége kivizsgálni az esetet, melyről viszont nem tudott sokat, csupán az áldozat nevét: Dr. Robert Cartwright. A férfi fizikusprofesszor volt, akit a lakásán ért a halál tegnap este. A bejárónője talált rá ma reggel és ő értesítette a rendőrséget is. John megkapta a pontos címet, East Road 21B, majd főnöke parancsára már útnak is indult. Miután megérkezett a kerületbe, aránylag könnyen rátalált a lakásra, amit nehéz is lett volna eltéveszteni, mivel a hatóságok már lezárták a környéket, s felhúzták a kordont. A vaskapuval körülvett ház előtt két járőrkocsi vesztegelt, miközben a rendőrök a kíváncsi tömeget próbálták távoltartani. – A helyszínelők megérkeztek már? – kérdezte egyiküket, miután kiszállt kocsijából. – Igen, már egy fél órája itt vannak – felelt a járőr, futó pillantást vetve Johnra, aki rágyújtott egy cigire, majd két szippantás után eldobta a csikket, ami apró üstökösként zuhant a nedves betonra. Belépve a ház ajtaján további rendőröket talált, akik a földszinti szobákban kutattak a helyszínelőkkel, akik szinte mindent lefotóztak és megvizsgáltak. A vakuk villogó fényeit vakítóan verték vissza a fehér falak, melyeken néhány cserepes virág és festmény lógott. Úgy tűnt a professzor rajongója volt az antik tárgyaknak, mivel az emeletre vezető lépcsőt egy méteres állványon álló kínai váza és egy görög atlétát ábrázoló szobor fogta közre. Furcsa képet nyújtottak az előtérben, legalábbis John nem találta túl ízlésesnek az összhatást. Kényelmesen fellépkedett az emeltre, ahol csak két helyiség – a háló és dolgozószoba – helyezkedett el. Persze mindkettőben emberek nyüzsögtek, bár a dolgozószobában hatalmas rendetlenség uralkodott, mely láttán John eltátotta a száját. A látvány olyan volt, mintha egy hurrikán pusztított volna odabent: a szekrények felborítva, az íróasztal kettétörve, az apró tárgyak és könyvek szanaszét hevertek. Totális káosz uralkodott odabent. Ráadásul ez még nem volt minden! Tekintete az egyetlen ablakra, pontosabban annak helyére vándorolt, ahol ezekben a percekben is áramlott befelé a köd és az utcazaj. Mi az ördög? – mormogta, majd meglátta Thomas Beart, a halottkémet, aki egy lepedővel letakart kupac fölött állt, vékony bajuszát simogatva. – Hogy vagy Thomas? – lépett hozzá, kezet rázva a vézna férfival. – Kösz, megvagyok – villantott egy halvány mosolyt fekete hajú barátjára. – Bár ez a legfurcsább ügy, amivel valaha dolgom volt. – Hogy érted ezt? – Nézd meg magad! – felelt, majd lerántotta a leplet a halottról, és John megcsodálhatta a néhai professzort, aki kicsavart végtagokkal hevert a földön. – Te jóságos ég! – tátotta el a száját John, ahogy meglátta a véraláfutásokkal teli testet, a szörnyen vicsorgó arcot, melyet a halál örökre elváltoztatott. – Érted már, hogy mi a problémám? – pillantott a nyomozóra Thomas. – Ezt a pasast kicsavarták, akár a vizes rongyot. Egy épségben maradt csontot sem találsz a testében… olyan, mint egy rongybaba. – Hogy lehetséges ez? Talán valami robbanás okozhatta? – mutatott John a falban tátongó lyukra. – Az biztos, hogy valami behatolt az ablakon, ami ekkora felfordulást okozott, de hogy nem bomba, sem rakétalövedék nem lehetett azt le merném fogadni. – Miért vagy olyan biztos benne? – Nos… az ablakot kiszakították a helyéről, az utca másik oldalán megtalálhatod, aztán meg a testen egyetlen roncsolt sebet sem látni. Egyszerűen… összemorzsolták. – Értem – sóhajtott John. – A boncolás talán több eredményt fog hozni? – Az majd kiderül. Neked szólok először, ha találok valamit. – Rendes tőled. Ezek micsodák? – nézett a falra John, amin fekete foltok virítottak, körbe a szobában, de az ablak helyének szélein is. – Égésnyomokra hasonlítanak, de még nem tudjuk biztosan. Vettünk mintákat, de még elemeznünk kell azokat. Hamarosan többet fogunk tudni. – Hát nagyon remélem, hogy így lesz! Úgy hiányzott nekem ez az ügy, mint púp a hátamra – morgott John. – A bejárónővel mi a helyzet? –Hazament, mert szörnyen ki volt borulva, de meghagyta a címét – nyújtott át egy cetlit Thomas. – Kösz – pillantott a papírra John, majd kabátja zsebébe rejtette. – Megyek, felteszek pár kérdést a szomszédoknak, hátha láttak valamit vagy valakit. Tartod a frontot? – Megteszem, ami tőlem telik – biccentett a helyszínelők vezetője, majd elköszönt a nyomozótól, aki már el is hagyta a szobát. |
| 2008-08-01 19:13.25 |
| Nos... maga a történet tulajdonképpen arról szól, hogy az Alpokban egy titkos társaság világuralomra tör a nanotechnológia segítségével. Különös események utalnak cselekedeteikre: a házaspár eltűnik, repülőgépek zuhannak le a környéken, Londonban meghal egy tudós - Robert Cartwright - aki hobbiként érdeklődik a régészet után és nyomára is bukkan egy még az ókorban nyoma veszett kék gyémántnak. A gyilkossági ügyben John Fleming detektív nyomoz, aki CArtwright kollégája (Nadia Rouvas) segítségével eljutnak a Lybiai sivatag mélyére, ahol megtalálják a gyémántot. Ez a gyémánt a titkos társaság számára létfontosságú, mert a kő olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amik felerősítik az rádióhullámok erejét és jól vezeti az elektromos energiát is, melyet a duplájára képes erősíteni. Tudom ez most elég sci-fi hangzású, de amúgy kalandregénynek készül és igazából nem ilyen összecsapott, ahogy most elmondtam, csak nem akartam nagyon sokat írni:) Jóval több minden történik benne, mint amit most leírtam és maga a történet is jóval több rétű és mélyebb - legalábbis igyekszem úgy alakítani, mint ahogy hangzik. Maga a történet megvan a fejemben az elejétől a végéig, de könnyen változhat miközben írom. Ha érdekel még mutathatok belőle részleteket. De nem akarom magam reklámozni egyáltalán csak tényleg kíváncsi voltam mások véleményére:) |
| 2008-08-01 18:48.55 |
| köszi. Igazából már kész van 82 oldal. Lassan haladok mert nem mindig lehetek egyedül itthon, de azért igyekszem megragadni az alkalmat:) |
| 2008-08-01 14:11.13 |
| Sziasztok! Én rengeteget olvasok és nem tagadom szeretek írni. Régi vágyam, hogy alkossak valami jót és jelenleg is dolgozom egy regényen, amit szándékomban áll majd elküldeni egy kiadónak hátha összejön a dolog. Szeretném egy rövid részt belőle mutatni, mert érdekel a véleményetek?:
Berni-Alpok, Svájc Hűvös szelek vágtattak le a hegyoldalon, felkavarva a havat, mely a zord időnek köszönhetően rakódott le a szirteken alig pár napja. A lehetetlenül kék égbolt most teljesen mentes volt minden felhőtől, miközben ragyogóan sütött a nap, de Terry Jonest mégis kirázta a hideg – noha vastag síkabátot viselt. Szorosan megkapaszkodott hegymászó kötelében, megvetette a lábát egy kiszögellésben és letekintett a Jungfrau gleccservidékre, melynek egy része jól látszódott onnan, ahol tartózkodott. A hófehér gleccsernyelvek vakítóan verték vissza a napsugarakat, mintha kristálytiszta tükrökként funkcionáltak volna. A férfit teljesen megigézte a gyönyörű látvány, mely minden alkalommal eszébe jutatta, hogy mennyi csoda található a Földön. Terry álmodozó hajlamú férfi volt, aki az Aletschorn 4195 m magasan nyújtózkodó csúcsára igyekezett feleségével, Miriammal. A nő alig pár méterrel alatta kapaszkodott fölfelé – szőke tincseibe, melyek kilógtak a sapkája alól – belekapott a szél. Vidáman integetett férjének, mikor észrevette, hogy őt nézi. Terry elmosolyodott, majd folytatta útját a csúcs felé. Még csak egy éve házasodtak össze, de tudták, hogy egymás mellett fognak megöregedni. Hirtelen szerettek egymásba még Rómában egy kiránduláson, amit az utazási iroda szervezett vendégeinek. Talán a város hangulata miatt, de olyan mély érzelmeket éltek át, amilyet még soha azelőtt. Terry gyengeségeit Miriam kompenzálta, s ez fordítva is így volt. Tökéletes párt alkottak és közös szenvedélynek hódoltak: a hegymászásnak. Ez volt a hobbijuk, mely nélkül nem élhettek teljes életet. Szükségük volt az adrenalin és a szabadság mámorító érzésére, amit csakis a hegyek meghódításakor tapasztalhattak. Ez volt a kábítószerük, a függőségük, mely az Alpokba vezette őket három nappal ezelőtt. A délután közepén jártak, de estére szerettek volna felérni 2000 méterre, ezért minden ügyességüket és rutinjukat bevetették, hogy elérjék céljukat, s megbirkózzanak a heggyel. Terry ezen szenvedélyét – aki reklámszakemberként dolgozott egy tv csatornánál – kollégái nem nézték jó szemmel, ahogy Miriam munkatársai sem, aki gimnáziumban oktatott irodalmat. Mindez, azonban kicsit sem akadályozta őket, hogy hobbijuknak hódoljanak. Az idő gyorsan szállt, ahogy kapaszkodóról-kapaszkodóra, párkányról-párkányra másztak egyre följebb és följebb, mialatt kezdett esteledni. A levegő még jobban lehűlt, majd szürke felhők is megjelentek az égbolton és a szél is élénkebbé vált. Terry már azon rágódott, hogy mi lesz, ha az éjszaka a sziklafalon találja őket, de szerencsére nem így történt. A következő pillanatban egy kisebb emelkedő széléhez értek, melynek aljában kellő hely akadt, hogy felállítsák a sátrukat. Így hát levetették hátizsákjukat, majd hozzáláttak a művelethez. Mikor kész lettek, fogták cuccaikat és bebújtak a sátorba, ahol Terry bekapcsolta a borszeszégőt, melyen zacskós levest melegítettek, hogy vacsorázhassanak. Húsz perc múlva már élvezték a forró leves ínycsiklandó illatát, melynek azon nyomban nekiláttak. Csendben itták bögréikből vacsorájukat, nagyokat kortyolva, s le nem vették egymásról a szemüket. Eközben heves szélroham támadt odakint, ami veszettül rázta sátruk oldalát, hangosan süvítve a szirtek között. – Már félúton járunk – szólalt meg Terry. – Holnapra elérjük a csúcsot, ha tartjuk a tempót. – Nem lóverseny ez, drágám – nevetett Miriam. – Mindenesetre köszönöm, hogy elhoztál ide. Egyszerűen lélegzetelállító ez a hely! – Valóban az. Örülök, hogy eljöttünk – simította meg felesége arcát, majd lágyan megcsókolta. Ekkor annyira felerősödött a szél, mintha a pokol összes démona sikoltott volna a hegyek közt. Terry, azonban valami mást is meghallott, ezért hegyezni kezdte a fülét, hogy újra elcsípje az alig hallható hangot. – Valami baj van? – kérdezte zavartan Miriam, aki csupán az őrült szelet hallotta tombolni odakint, s nem értette férje, miért hagyta abba, amit elkezdtek. – Hallottam valamit – motyogta Terry, aztán felemelte a tenyerét, hogy felesége ne beszéljen, aztán sebesen felpattant. – Emberi hangokat hozott a szél – magyarázta a férfi, aki már nagyon kíváncsi volt a zaj forrására. – Kántálást hallottam. – Az meg hogy lehet? – csodálkozott Miriam. – Hová készülsz? – Kimegyek – felelt a férfi, miközben már össze is cipzárazta kabátját. – Megőrültél? – pattant fel a nő. – Nem mehetsz ki ebben az időben! Terry-t, azonban már nem lehetett megállítani, s a következő pillanatban már kint is állt a süvöltő szélviharban. Koromsötét éjszaka volt, de a hó fehérsége miatt kilehetett venni a körvonalakat. A férfi jobbra-balra tekintgetett, miközben a szél az arcába fújt egy marék havat. – Szerintem képzelődtél – bukkant fel mellette a nő is, aki már azon volt, hogy alaposan leteremti a férjét, de Terry közbeszólt. – Erre! – indult balkéz felé, majd legalább öt méterre távolodtak sátruktól, mikor Terry megállt és fülelt. Miriam fázósan didergett, keményen taposva a havat dühében, de hirtelen ő is meghallotta. Valóban férfihangokat hozott a szél, de nem lehetett kivenni a szavakat. Erőlködve próbálták tekintetükkel átfúrni a sötétséget, de hiába. Ám hirtelen Terry felkiáltott és előremutatott. Miriam a jelzett irányba pillantott, s egy hegyoldalt látott, melyen vékony párkány vezetett egy barlanghoz, melyből sárgás fény áradt az éjszakába. Innen jött a kántálás is, ami egyre jobban felerősödött, s már a szél sem tudta elnyomni. – Nézzük meg! – vigyorgott Terry és már indult is a lejtő széléhez, ahonnan a párkányzatra léphet majd. Felesége éppen tiltakozni akart, mikor egy csuklyás alak bukkant elő az üregből és meglátta a hívatlan vendégeket. Terry megtorpant és ijedtében nem is tudta mit mondjon, de nem is maradt rá ideje, hogy kitalálja. Az idegen váratlanul előkapott egy számszeríjat köpenye alól, célba vette a férfit és kilőtte nyilát. A lövedék Terry torkába fúródott, átdöfve a légcsövet. A férfi szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől, fuldokló hangok hagyták el a száját, majd szemei felakadtak és Terry a mélybe zuhant. Miriam először fel sem fogta mit lát, de aztán akkorát sikoltott, hogy hangja még percekig visszhangzott a sziklák közt. Hátat fordított és menekülni próbált, de minduntalan hasra esett a térdig érő hóban, mely mintha megdermesztette volna lábait. Halálosan félt, kétségbeesés kerítette hatalmába, s Terry elvesztése is szívébe markolt. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, szinte szürreálisnak hatott, de tudta, hogy valóság, amit látott. Hirtelen árnyék szelte át a levegőt és a nő éles fájdalmat érzett a hátában, s az ütéstől elvágódott. Megfordult körülötte a világ, a körvonalak elmosódtak, s nem létezett más csak a kínzó fájdalom. Tudta, hogy itt a vég, s nem tehet ellene semmit. Már hallotta is a csuklyás lépteinek ropogását a hóban, mígnem két csizmás láb bukkant fel a látóterében, ahogy támadója fölé állt és letekintett rá. Erős kezek ragadták meg és emelték fel, hogy aztán az ismeretlen a lejtő széléhez vonszolja, miközben hiába próbált tiltakozni, teste nem engedelmeskedett akaratának. Néhány perc múlva követte férjét a szédítő mélységbe, mialatt sikolyát elnyomta a viharos szél, ahogy a halál közeledett sebes szárnyakon, véget vetve a szörnyű éjszakának. Mindörökre. |
Mit hallgatsz most?
| 2008-07-31 14:15.41 |
| Elena Paparizou-t hallgatom. Gyöngyörű görög énekesnő - pop, r&b, pop-rock - gyönyörű hanggal. A lassú számai gyönyörűek, a gyors számai pedig igencsak vérpezsdítőek:) Szeptemberben megyek koncertjére Thessalonikibe:) Alig várom!!! Aki nem tudná 2005-ben ő nyerte az Eurovíziós dalfesztivált.:)) |
Akiket elvittek az idegenek
| 2008-07-31 14:13.37 |
| Már el kellett volna kezdeni egy holdbázis építését. ÉN azt vettem észre, hogy az űrkutatás lelassult az évek során. Nagy kár. Vagy nem hajlandóak pénzt áldozni rá - nagy sóherság - vagy találtak valamit, amiről hallgatnak. |
A múmia és a sárkánycsászár sírja - Várjuk!
| 2008-07-25 23:23.15 |
| Én igen...egy jó kalandot!:)) |
| 2008-07-24 17:44.45 |
| éN VÁROM !!!:))
Indy után ez a sorozat a legjobb kalandfilm.:)) |
Tini Nindzsa Teknőcök (2007) - Vélemények
| 2008-07-23 20:13.58 |
| ÉN is nagy rajongó voltam...miattuk szoktam rá a pizzára is:())) Ez a mozi végre egy igazi akció orgia volt a teknőcöktől, a látvány pedig vitt mindent és még a történet is jó volt. Hallottam, hogy készül második rész... úgy legyen!!!:)) |
Törvényszéki héják - Vélemények
| 2008-07-23 20:12.14 |
| Egyik kedvenc filmem:)) |
A winchester mestere - Vélemények
| 2008-07-23 20:08.02 |
| Nem mestermű, de jó kis kalandfilm-western körítéssel. Ausztrália jó választás volt. |
Véres gyémánt - Vélemények
| 2008-07-23 20:05.08 |
| Nagyon jó film tényleg! Kegyetlen és megható valamint elgondolkodtató. |
Copyright © 2005-2018, www.FilmKatalogus.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Impresszum | Médiaajánlat | DVD üzletszabályzat, kapcsolat | Sitemap | E-mail: info@filmkatalogus.hu