Na úgy döntöttem, hogy én is megpróbálkozom az írással. Írtam ezt a kis novellát, tökéletestől messze áll, de annyira azért szerintem nem rossz így elsőre.
A temetőben
Furcsa, az emberek nagy része fél éjszaka a temetőktől, vagy ha nem is fél de legalábbis igyekszik elkerülni. Én személy szerint pont ellentétes állásponton vagyok, engem mindig megnyugtat az éjjeli temető látványa. Most is oda tartok, dolgom van ott amit még ma éjjel el kell intéznem.
Belépek a temetőkapun. Az éjszaka a legsötétebb szépséggel ragyog ma. Számomra a temető mindig megnyugvást hoz, imádom nézni a sírok hosszú sorát, a hajdani gazdagok rég lezárt, sötét kriptáit. Számomra ez a hely valóságos nekropolisz, élvezettel nézem ahogy a márvány síremlékek lapján szinte kacagva játszik a Hold hideg fénye.
Elindulok a sorok között. Most nincs idő gyönyörködni a látványban, meg kell keresnem azt amiért itt vagyok: a feleségem nyughelyét. Lassan már 5 éve, hogy elment. Nem kell semmi különös dologra gondolni, baleset volt, egyszerű autóbaleset ami bárkivel megtörténhet csak velünk nem. Legalábbis azt hittem. Valami megmagyarázhatatlan indokból ezen gondolat hatására cinikus mosolyra húzom az ajkaimat, pont úgy ahogy ő is annyira kedvelte. Azt mondta, hogy valójában ebbe a mosolyba szeretett bele.
Végre megtalálom amit keresek (ő már hogyne találnám meg, csukott szemmel is bármikor odatalálnék) és leülök elé a padra. Eleinte csak nézek magam elé, nem tudva, hogyan kezdjem. Elmerülök a gondolataimban és nézem a fekete márvány sírkövet. Ma búcsúzni jöttem, ezúttal (azt hiszem) végleg.
Emlékszem a temetés után szinte naponta jártam ide, nem igazán tudtam feldolgozni, hogy elment az én imádott kis feleségem. Éjszakánként dögrészegre ittam magam, volt, hogy a csatornában ébredtem, mocskos módon hasogató fejfájással és két hányás között arra is gondoltam, hogy vajon keresnek e már a munkahelyemen. Ez hónapokig ment így, míg végül rájöttem (az igazat megvallva a megmaradt barátaim segítettek rájönni), hogy ez így nem mehet tovább és elkezdtem feldolgozni a történteket. Gondolom nem kell leírnom mennyire nehéz volt. De aztán lassan sikerült felülemelkednem a fájdalmon és többé kevésbé visszatértem abba amit csak normális kerékvágásnak szokás nevezni. Újra dolgoztam és újra örömömet leltem benne. Moziba is elkezdtem járni. Mondhatjuk tehát, hogy normális életet éltem. De éjszakánként, amikor egyedül voltam még mindig letaglózó erővel ütött meg a hiánya, hogy már nem látom többé a gyönyörű arcát, nem hallom csilingelő nevetését és nem néz rám azzal szeretetteli szemrehányással, ha a fűnyírás közben káromkodtam párat amikor felzavartam pár szúnyogot. Az általa úgy kedvelt cinikus mosolyt (amit szintén valami megmagyarázhatatlan indokból ismét felvillantottam) sem dicséri meg többet.
Ezek után kezdtem el ide a temetőbe járni a sírjához. Azelőtt kerültem a helyet, még ha autóval kellett menni valahová, akkor is inkább kerülőt tettem, mint hogy erre jöjjek. Szóval elég gyerekesen viselkedtem. De azután egyre többször kerestem fel ezt a sírt. Először nappal, de ezek a látogatások egyre inkább elmaradtak és inkább éjszakánként jöttem, mikor csak egyedül vagyok és nyugodtam beszélhetek hozzá. Tudom furcsa egy sírhoz beszélni, de engem egyszerűen ez nyugtat meg, hiszem hogy hallja minden szavamat, sőt gondolataimat is és ez szinte földöntúli nyugalommal tölt el. Na de már megint letértem a tárgyról, már megint rabul ejtettek saját gondolataim. Valahogy a temetőben mindig merengővé válok, de ha már eddig elolvasták a történetemet valószínűleg elnézik ezt nekem.
Tehát vissza a tárgyhoz. Azért jöttem ma éjjel, hogy beszéljek vele, elmondjam neki, hogy mennyire szeretem és ami a lényeg azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Talán örökre, talán nem, még magam sem tudom.
El is mondom neki, hogy ő volt életem szerelme, hogy a világon mindennél jobban imádtam őt, hogy bárcsak örökké velem maradt volna, hogy sajnálom, hogy nem voltam az utolsó pillanatokban vele, hogy bár tagadtam, de valójában mennyire szerettem volna egy kisfiút. Még egyszer bocsánatot kérek tőle azokért amiket rosszul tettem és végül elbúcsúzom. Sokkal könnyebben megy, mint az először gondoltam. Elmondom neki, hogy miért kell most elmennem és miért nem fogok jönni most hosszú ideig, vagy talán soha többé.
Ja, hogy azt még nem is említettem. Nos hát azért kell most elhagynom őt, mert új munkát kaptam ami messzire fog szólítani innen és lehet, hogy végleg ott maradok.
Elmondom neki, hogy hogyan kaptam ezt a valóban visszautasíthatatlan ajánlatot.
Éppen a moziból jöttem ki és úgy gondoltam, hogy beülök a közeli kocsmába egy italra. Alkoholista korszakomnak már régen vége, szóval nem volt semmi félnivalóm az italtól. Tudtam megálljt parancsolni magamnak és soha nem estem kísértésbe, hogy többet igyak, mint pár pohárka. Ha még nem említettem volna mindez múlt szombaton történt, méghozzá késő este. Be is tértem az egyik közeli helyre, ahol már jól ismertek engem. Tudták a komplett élettörténetemet, láttak alkoholistaként és láttak gyógyult alkoholistaként aki sokszor már csak nosztalgiából tér be ide. Odaléptem a pulthoz, üdvözöltem a pincért, ahogy régi ismerősként illik, sőt úgy rémlik még a már többször említett cinikus mosolyomat is megvillogtattam (ez az utóbbi hónapokban egyre inkább szokásommá vált). Kikértem egy pohár száraz martinit és egy pohár sört, majd leültem a régi (mondhatni) törzshelyemre. Lassan kortyolgattam az italomat, mikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal nő. Gyönyörű teremtés volt, magas (nálam azért szerencsére alacsonyabb), egészségesen napbarnított bőrű, valószínűleg nemrég térhetett haza egy nyaralásból. Sötét, gesztenyebarna haját hátul lófarokba fogta, sötét farmert, hozzá pedig csatos motoros csizmát viselt, felül pedig a mellénél fehér csíkos fekete bőrdzsekit és azon kevés számú nők közé tartozott akiknek kifejezetten jól áll a hasonló szerelés. Én nem ismertem őt, bár ő értelemszerűen tudta ki vagyok, ha már odajött hozzám.
Megkérdezte, hogy leülhet-e és szinte még ki sem mondtam a választ már le is tette bukósisakját az asztalra és leült velem szemben. Elmondta, hogy jól ismer engem és tudja, hogy képzettségemből kifolyólag én vagyok a tökéletes választás arra a munkára amit fel fog nekem ajánlani. Azt is mondta, hogy az ajánlata visszautasíthatatlan lesz és, hogy figyelmesen hallgassam végig. Jobb dolgom nem lévén biztosítottam efelől és mondtam, hogy várom a mondandóját. Erre ő belekezdett. Mindent részletekbe menően mondott el a feladatomról, bár én kevésbé figyeltem rá, mint ígértem. Igazából azt figyeltem, hogy, hogyan játszik a gyenge neonfény azon a gyönyörű sötét gesztenyebarna hajzuhatagon amit már nem is emlékszem mikor bontott ki. Hangja gyönyörű volt és magas szintű értelemről árulkodott.
Miután befejezte a „meséjét” kérdőn nézett rám és egy elképesztően hosszú másodpercig szinte elmerültem abban a gyönyörű szempárban. Aztán magamhoz tértem, rámosolyogtam (szintén a már sokszor említett cinikus mosollyal) és azt mondtam, hogy természetesen vállalom és az ajánlata tényleg visszautasíthatatlan. Erre ő felírt egy telefonszámot a poháralátétre, mondván, hogy azon érdeklődhetek további információért. Majd elbúcsúzott felállt, fogta a bukósisakját, de mielőtt kilépett volna az ajtón még visszamosolygott rám.
Szóval észrevette. Nem tudom, hogy tényleg mosolygott-e rám vagy csak képzeltem, de az a mosoly számomra azt jelentette, hogy nem csak a munkával kapcsolatban hívhatom azt a bizonyos számot, ami minden valószínűség szerint az övé. Tehát felőle jöhet a dolog. Felőlem is.
Ezért kell tehát most búcsúznom. Ott abban a kis kocsmában olyan érzés kerített hatalmába amiről azt gondoltam, már soha nem fogom ismerni. Ez pedig a szerelem. Igen szerintem beleszerettem abba a lányba és ha elvégzem a feladatot akkor találkozni akarok majd vele és ahogy láttam neki sincs ez ellen kifogása. Ezt akartam a feleségemnek elmondani ma este és amikor elkezdtem neki a történetet még az engedélyét akartam kérni. Mire azonban odáig jutottam a sztorimban már tényként közöltem vele. Azt hiszem végleg sikerült tovább lépnem és reméltem, hogy ezt ő sem bánja. Mint ma már sokadjára ismét elmosolyodtam.
Ránézek az órámra. Nagyon elszaladt az idő, két perc van hátra éjfélig. Nagyon elmerengtem ma itt a sírnál. Hiszen a munkát ma éjjel kell elvégezni.
Felállok a padról és elindulok kifelé. Az övemben lévő .45-ös megnyugtató hűvösséggel nyomódik az oldalamnak. Ja, hogy még nem is említettem miféle munka volt ez? Ma este pár emberrel gyarapodni a temetőben parcellát bérlők száma. Hát igen, ez van. És a kapunál ismét azon kapom magam, hogy cinikus mosolyra húzom a számat.
|
