Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e a filmről vagy sem. Azóta már háromszor is láttam - ez azt hiszem kellően jól szemlélteti, hogy mennyire is tetszett. Japán horrorhoz egyébként nem sok közöm volt eddig, ugyanakkor Takashi Miike filmjét nem is nevezném teljesen annak. A Meghallgatás drámának indul, majd romantikus film, később krimi, végül pedig kőkemény horror lesz, miközben végig áthatja egy igazán nyomasztó thrilleres hangulat is. Igazi műfaji kavalkád, mely észrevétlenül megy át egyikből a másikba, és ez (is) tetszett benne olyan iszonyatosan.
Aoyama hét évvel szeretett felesége elvesztése után fia javaslatára elgondolkodik végre a tovább lépésen, az újranősülésen. Mivel már középkorú, nem akar kísérletezni, nem akar randevúkra járni, hogy hazardírozzon, aztán vagy megtalálja álmai nőjét, vagy nem, ezért barátja segítségét kéri, aki egy filmforgatás ürügyén meghallgatást szervez neki. A cél, hogy Aoyama előre kiválassza a jelentkezők közül azokat a nőket, akik szóba jöhetnek, így ő velük a meghallgatás során találkozhat, és később randira hívhatja őket. Már az önéletrajzokat olvasgatva felkelti az érdeklődését egy fiatal lány, Yamazaki Asami, élőben pedig még inkább elvarázsolja a teremtés kedvessége, intelligenciája és szépsége, ezért nem sokkal a válogatás után el is hívja. Kapcsolatuk jól indul, de egy együtt töltött éjszaka után Asami eltűnik, ezért Aoyama, hogy szerelmét megtalálja, elkezdi végigjárni a lány múltjainak darabkáit, de sajnos későn ébred rá, hogy soha nem kellett volna találkoznia a rejtélyes nővel.
Miért gondolkodtam sokáig, hogy írjak a filmről? Egyszerűen nem tudtam milyen szavakkal illethetném azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek egyik leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn rajongói. Ennek ellenére a vicc az, hogy azt olvastam a bő egy évtized alatt irdatlan életművet kitermelő Miike egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó. Erőteljesen megosztó rendező, filmje képies metaforikussága már-már idegtépő, mindenki másként értelmezheti a látottakat. Itt konkrétan Aoyama látomás jelenetére gondolok, mely annak ellenére hogy mennyire hatásos, ellentmondásos is egyben. A férfi ott oly dolgokat vizionál melyekről nem tudhat, rendezői hibának mégsem mondanám. Asami elborult elméjére kapunk is magyarázatot meg nem is, ki-ki eldöntheti miért teszi azt amit. A törékeny teremtés szemre Aoyama unokája is lehetne, mégis a férfi valóban őszinte érzelmekkel fordul felé. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. Bár az önéletrajzi adatok leellenőrizhetetlensége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti. Itt jön képbe a nyomozós szállal egy kis krimi, megspékelve egy megkapóan fenyegető atmoszférával, melyet a film képi világának mind sötétebb színekben való fényképezése kiválóan lekövet. A nő szinte már megfoghatatlan, későbbi tetteinek miértje ködös, mely nem fogható kizárólagosan a nehéz gyerekkorra. Asami mentálisan erősen sérült, viszont nem a családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, épp ellenkezőleg mindössze kizárólagos szeretetet akar. Amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára kedvese, ugyanis Asami számára a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - a kínzások okozta fájdalomnál, mert nála a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles. Hála istennek optimista véggel zárunk, mely nekem külön tetszett. A katarzis végére Takashi Miike kellő megnyugvást ad a nézőjének.
Horror és az ázsiai filmek rajongóinak feltétlen ajánlom! 5* |
