Utolsó hozzászólások:
| Mint a bagoly nappal - Vélemények (2024-07-15 21:50.22) |
Azok a fajta olasz bűnügyi filmek, amiket poliziotteschi-ként emlegetnek egy különösen nagy szeletet harapott ki magának a 70-es évekből. Amerikai filmeket dolgoztak fel rendszerint, azon belül is zsarufilmeket, gengszterfilmeket, krimiket, thrillereket, és megalkották ezekből a saját olcsó olasz, illetve koprodukciós verzióikat, melyeket aztán Olaszországon túl Európa más országiban is sikeresen terjesztettek, köztük a szocialista országokban is, például nálunk. Azonban a 60-as években ez még nem volt annyira elterjedt mint a következő évtizedben, ekkoriban inkább a spagettiwesterneken keresztül dolgozott együtt Olaszország és Amerika. Úgyhogy a Mint a bagoly nappal egy különlegesebb film ebben a sorban, és határozottan agyasabb, és kevésbé erőszakos mint az ezt követő feldolgozások lesznek.
Bevallom őszintén, én nem vagyok az olasz filmművészet nagy követője, erre a filmre is véletlenül akadtam rá és a várakozásaimat majdnem minden szinten felülmúlta a végeredmény. A történetben nincs semmi különös, egy gyilkosság után kezd el nyomozni a nem olyan rég kinevezett, fiatal, daliás (bajusz nélkül) Terrence Hill hasonmás rendőrfőnök, Franco Nero. A nyomozás szálai igencsak hamar a helyi kápóhoz vezetnek (Lee J. Cobb), aki történetesen a város centrumából lesi távcsövön alattvalóit nap mint nap, mint ahogy teszi ezt a rendőrfőnök is a 100 méterrel odébb található irodájából. Mondhatnák, hogy ez kísértetiesen hasonlít egy spagettiwestern felállásához, ahol a két szereplő áll egymással szemben és bármelyik pillanatban kiránthatják a fegyverüket. Egy különös sakkjátszma veszi kezdetét a két fél között. Lökögetik ide-oda a kis szerencsétlen sakkbábúkat, és a tábla közepén ott áll a gyönyörű Claudia Cardinale, akiről nehéz megmondani a film zömében, hogy ő most egy cinkos, vagy egy áldozat. A film talán legszimpatikusabb aspektusa az, hogy mind a két oldal egyszerre szimpatikus és unszimpatikus is. A rendőrfőnök bátor, tiszta lelkű, de forrófejű és meggondolatlan, a maffiafőnök intelligens, tisztelettudó, de nem ismer kegyelmet és szinte mindenkit lenéz maga körül („félemberek” és „kacsák, akik csak hápognak”). A két férfi között lévő tisztelet és párbeszéd teszi fel a koronát erre a filmre.
Anélkül, hogy lelőném a film végét, plusz piros pont jár azért, hogy nem akarták hollywoodiasan befejezni ezt a történetet, hanem inkább megmaradtak a realitások talaján, már ahogy az ember el tud képzelni egy kisvárost a szicíliai maffia karmai között. Nos, én legalábbis így képzeltem el.
Összességében tisztességes alakításokat láthattunk mindegyik színésztől. Cobbnak különösen nem lehetett egyszerű egyszem amerikaiként a sok olasz között, nyilván akadtak itt nyelvi akadályok, de ez a végeredményen nem érződik. Itt ezen a ponton kiemelném a nagyszerű magyar szinkront is. Aki teheti, szerintem azzal nézze. Franco Nero, Cardinale, és a többi mellékszereplő is kielégítően helyt állt. Viszont amiért tényleg érdemes ennek a filmnek esélyt adni, azok a nagyon élvezetes párbeszédek, és az egész forgatókönyv együttvéve. |
| Texasi krónikák - Vélemények (2024-07-13 15:33.27) |
A western szó hallatán sokan látják maguk előtt az egyutcás kisvárost, amin folyton húznak át az ördögszekerek és időnként 2 borostás, izzadt fickó odaáll egymással szembe lelőni egymást, aztén mintha mi sem történt volna, megy tovább az élet. A Lonesome Dove nem ilyen történetet szeretne elmesélni, hanem egy kifejezetten modern western eposzt a barátságról, a bajtársiasságról, a rossz és jó döntésekről, melyeknek következményei lesznek, a becsületről és bizony a halálról is.
Ez a miniszéria, mely Larry McMurtry híres regényéből készült, meglepően keveset van emlegetve, ami az itteni adatlapjából is látszik. Ez többek között azért is meglepő, mert első osztályú szinkronja van (és meg kell mondjam nagyon rég nem láttam ilyen igényes szinkronmunkát), de másodsorban meg azért, mert a nagyszerű színészgárda mellett - kiknek a tesztoszteronszintje alaposan próbára van téve 6 órán keresztül – egy gyönyörű, kerek, igényes miniszéria volt ez a maga idejében. Ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek végén készült, a kor „rossz” televíziós tulajdonságaiból alig-alig láttam valamit, ellenben olyan nagy munkát, igényességet, erőt és verejtéket öltek vele, amit legközelebb a Gyűrűk uránál láttam viszont.
A Lonesome Dove fantasztikus története nem rohan sehova, nem kapkodja el a szereplők aprólékos felvonultatását. Ha lehetne modern nyelvezettel élni, igazi „sausage party” ez a történet, a filmnek nagyjából 3 női szereplője lesz, és olyan 10-15 férfi, akik viszont állandóan kanosak. Mindamellett, hogy ez roppant szórakoztató, egész jó képet kapunk az 1800-as évek port köhögő, szegényes időszakáról, ahol nem volt más teendő a kihalt kistelepülésen, mint lovak betörése, ivás és persze a város egyetlen egy szajhájának a megdöntögetése, amiért a város összes férfija sorban állt. A két főszereplőnk, a ranger előéletű, azóta megöregedett barátokká váló Gus (Robert Duvall) és Call (Tommy Lee Jones) bizony megunja az életnek ezt a semmilyen folyását és eltökélik, hogy marhaterelésbe kezdenek és nekierednek a mexikói határtól egészen a kanadai határig, Montanaig, megtéve mintegy 4000 km-t. No ehhez kell a 6 órás időintervallum. És persze egy fantasztikus cast.
A miniszéria legnagyobb pozitívuma szerintem a szereplők közötti viszonyrendszer és a köztük lévő jól látható kémia. Ennek középpontjában állt Robert Duvall, aki körül szinte keringett az összes többi szereplő, és ez neki olyannyira tetszett, hogy minden nyilatkozatában ezt nevezte meg élete kedvenc szerepének, amin nem lehet csodálkozni. Iszonyatosan sok munkát tettek bele a színészek, akik nonstop nyílt terepen kellett, hogy bizonyítsák rátermettségüket a lovakkal, és a természeti elemekkel. Duvallon kifejezetten látszódott, hogy elemében van, akárcsak Jones-szon, de szerintem Glover, Lane és Huston sem panaszkodhatott, hogy a többieket ne is említsem.
Felemelő sorozatélmény volt, egy párszor még biztosan elő fogom venni. A díjait abszolút megérdemelte, akár többet is kaphatott volna. |
Vbacs összes hozzászólása |
