 |  |  |
 |
Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |  |
| Keress | |
Részletes keresés |
| DVD / Blu-ray premierek |
| A Profi *A klasszikus film* *Dupla borítós kiadás és booklet* (Blu-ray) |
További DVD premierek |
| További Blu-ray premierek |
| Hamarosan a TV-ben |
| Végtelen - Mozi+, 19:00 |
| Sötét múlt - Moziverzum, 19:00 |
| A Spiderwick krónikák - Viasat Film, 19:05 |
| Boldogító igen, vagy nem - Film Mánia, 19:10 |
| Tiszta ügy - Film4, 20:00 |
Teljes tévéműsor |
| Szülinaposok |
| Máté Gábor (69) |
| Michelle Pfeiffer (66) |
| Uma Thurman (54) |
| Nora Dunn (72) |
| Jürgen Vogel (56) |
További szülinaposok |
| Legfrissebb fórumok |
| 2022-es választás |
| Dolgok, amik nagyon idegesítenek |
| Bödőcs Tibor - Vélemények |
| F mint foci - Avagy vélemények a bajnokságokról |
| A szobalány - Vélemények |
További fórumok |
| Utoljára értékeltétek |
Leharcolt oroszlánok   |
| Denis Villeneuve |
Jason13 hozzászólásai
Hubie, a halloween hőse - Vélemények
| 2020-10-15 01:52.03 |
| Adam Sandler a Csiszolatlan gyémánt bemutatója után tett egy olyan nyilatkozatot, ha nem jelölik őt legjobb férfi főszereplő kategóriában arany szoborra azért az alkotásért, akkor a későbbiekben elkészíti a világ legrosszabb filmjét.
Nyilván ezt poénnak szánta, de pályafutásából kiindulva azért volt esély arra, hogy a Hubie Halloween teljesíteni fogja ezt az ígéretet. Ez azonban nem sikerült, bár nem kell megijedni, a legfrissebb Sandler "móka" így is egy elképesztően pocsék eresztés lett. Viszont a komikus olyan mélyrepüléseihez képest, mint például a Jack és Jill vagy a Nevetséges hatos, pár fokkal magasabb színvonalat képvisel, de ez azért kevés az üdvösséghez. Kezdjük ott, hogy az elmúlt évek során sikerült valamelyest hozzá edződnöm Sandler primitív humorához, így az nem lepett meg hogy a szóban forgó Netlfixes gyöngyszem is tocsog az altesti poénokban. Persze, nem esett jól, mikor bizonyos szereplők néha a semmiből okádták el magukat vagy éppen szellentettek nagyokat, de mivel ezek a kritikán aluli pillanatok nem értek teljesen váratlanul, a bicska se igazán nyílt ki a zsebemben miattuk. Ami viszont fájt, az nagyjából minden más. Értem én, hogy a Sandler brancs képtelen elszakadni az indokolatlan alpáriságtól, de már régóta vannak a szakmában és így lehetne fogalmuk arról, hogyan néz ki egy egész estés játékfilm. Azonban a Hubie Halloween a bizonyíték arra, hogy maximum néhány gondolatfoszlányuk lehetett arról, milyen kritériumoknak is kellett volna megfelelni. Igaz, a fentebb említett alkotásokhoz mérten érezhető némi fejlődés ilyen téren, de ez vajmi kevés. Kezdjük ott, hogy a történet alapvető gondolatisága nem is lett volna rossz, azaz a kissé különc, de jóravaló figurák elfogadása. Ezt az üzenetet viszont sikerült becsomagolni egy erőltetett, izzadságszagtól bűzlő sztoriba, ahol az összes karakter rendkívül irritáló. Az egész film recseg-ropog a csapnivaló forgatókönyv miatt, jönnek mennek a szerepelők ide-oda, ellőnek néhány fájdalmas poént, elhányják/fingják magukat majd minden kezdődik elölről. Egyedül annyi pozitívumot lehet találni, hogy a rendkívül gyatra cselekményt nagyjából egyben tartja a halloweeni tematika és az, hogy a gyatra karaktereknek azért megvan a maga helye ebben az összeszenvedett történetfoszlányban. Ilyen téren tud a Hubie Halloween felülkerekedni néhány korábbi pusztító Sandler darab felett, mert hiába pocsék az egész úgy ahogy van, legalább a végeredmény már nyomokban hasonlít egy olyan filmhez, amit a készítők kigondoltak és tudatosan írtak meg. Plusz, ahogy már említettem, itt is kijut bőven ízléstelen alpáriságból, de még se olyan mértékben, mint néhány korábbi Sandler-darab esetében. Azonban ismét muszáj ismételnem magam, ettől ez a produkció még egy hatalmas szemétkupac szintjén áll, mert erőltetett, irritáló és elképesztően igénytelen módon van összefércelve. A színészek között pedig hiába vannak olyan nevek, mint Ray Liotta, Michael Chiklis, Steve Buscemi vagy éppen Ben stiller, a minőséget ők se képesek javítani, sőt, inkább ők is belesüppednek ebbe a posványba. A Csiszolatlan gyémánt után kicsit abban reménykedtem, hogy Sandler a későbbiekben a komolyabb szerepeket fogja előnyben részesíteni, mert ilyen téren sok potenciál rejlik még benne. De már megint én voltam naiv. Lényeg a lényeg, a Hubie Halloween közel sem a világ legpocsékabb vígjátéka és Sandler pályafutásában sem a legsötétebb folt, viszont még így is egy oltári nagy mellényúlás, amire nem érdemes időt pazarolni. A végére még annyit, a stáblista alatt futó bakik több mosolykezdeményt facsartak ki belőlem, mint maga a film. Azért ez is árulkodó. |
Bloodshot - Vélemények
| 2020-04-09 19:07.11 |
| Vin Diesel karrierjét manapság a Halálos iramban széria tartja felszínen. Ugyan a közelmúltban akadtak más próbálkozásai is, de Az utolsó boszorkányvadász és a xXx 3. része is leszerepelt a mozipénztáraknál. Sebaj, a kedvenc atlétatrikós kopaszunk nem adta fel és a Sony stúdió égisze alatt arra vállalkozott, hogy a MARVEL és DC mintájára kialakítja a saját filmes univerzumát a Valiant képregényfolyam alapján. Ennek a próbálkozásnak lett az eredménye a Bloodshot, ami az alapsztorija ismeretében még nem is tűnt rossznak.
Adva van Diesel, mint profi katona, aki egy bevetés után elhalálozik. A holtteste ezek után egy titokzatos céghez kerül, ami azzal foglalkozik, hogy sebesült katonákat rehabilitál mindenféle modern technológia segítségével. Hősünk rájön, nem csak új életet kapott, de egy tökéletes gyilkológépet fejlesztettek belőle így a gazfickók után ered, akik meggyilkolták a feleségét. Igazság szerint ez az alap baromira sablonos, viszont ha nem is egy művészi magasságokban szárnyaló alkotást, de legalább egy tisztességes, látványra épülő szórakoztató akciófilmet ki lehetett volna belőle kerekíteni. A Bloodshot azonban nem lett más, mint egy keserves próbálkozás, amiben semmi nem működik igazán. De ne szaladjunk előre. A történet olyan szinten lerágott csont, hogy arra szavakat is nehéz találni, ezen pedig az se segít, hogy a marketing során az előzetesek ellőtték az összes fordulatot. Viszont akik nem futottak bele a rendkívül sokat eláruló reklámokba, azok számára se lesz kiszámíthatatlan a cselekmény menete, köszönhetően a rettentően unalmas és fantáziátlan forgatókönyvírói munkának. A film első fele rendkívül dinamikátlan és semmitmondó, minden egyes mozzanat egy sablon, amit már más filmekben sokkal jobb és szórakoztatóbb módon ellőttek. A játékidő második felére kissé összeszedi magát a film, itt már végre nem csak mi, nézők vagyunk tisztában a sztorival és a háttérben álló dolgokkal, hanem a főhős is. Itt még azt sejthetjük, legalább az utolsó félóra talán kárpótolhat minket az eddigi nehézségekért, de sajnos a megváltás elmarad. Ezért pedig leginkább az akciókat és a rendezést lehet okolni. A Bloodshot nagyon egyenetlenül dolgozik a tempóval, rengeteg jelenet van elnyújtva és az akciók dinamikája is emiatt sérül. Nincsenek jól végig vezetve, lezajlik néhány lövés, egy-két pofon aztán némi megszakítás, majd ismét zúzás. A helyzetet pedig az is súlyosbítja, hogy a vágói munka csapnivaló, alig lehet néha követni az eseményeket. Szerencsére akad néhány lassítás, ahol legalább szemrevételezhetjük azt, hogy épp ki-kit aprít, de ez azért kevés. Az effektek pedig szintén nem ütnek meg magas színvonalat, de eleinte még megütik az átlagot. A fináléban azonban elszabadul a CGI-pokol, ami itt-ott már egyenesen röhejesen néz ki. Amit még érdemes kitérni, az a karakterek minősége. Persze, egy Vin Diesel aprítástól alapból nem szabad sokat várni ilyen téren, de mivel ez elvileg egy filmes univerzum első lépcsőfoka, illett volna néhány érdemleges figurát felskiccelni. Kár, hogy a készítőktől ennyi se tellett. Itt van Diesel, aki egy totál két dimenziós bosszúálló hőst jelenít meg, akivel nem nagyon lehet mit kezdeni. Semmi kiemelkedően pozitív tulajdonsága nincs, ezen felül kopasz barátunk se nagyon tudott mit kezdeni a szereppel. Vagy csúnyán néz ki a fejéből, vagy szomorúan bámul maga elé és ennyi. Szerencsétlen Guy Pearce meg egy elképesztően silány gonoszt kelt életre, aki kimeríti a tizenkettő egy tucat fogalmát. És persze vicces mellékszereplőből se szenvedünk hiányt, sőt, egyenesen két ilyen típust kapunk, egyet Diesel mellett, egyet Pearce oldalán. Ők lettek volna a felelősek a humorért, de poénjaik sokkal inkább arcpirítóan kínosak, mintsem szórakoztatóak. Egyedül Eiza González az, aki ebből a totál jellegtelen masszából ki tud valamelyest emelkedni. Egyrészt egy elképesztően gyönyörű színésznőről van szó, aki könnyen magára vonzhatja a férfi nézők tekintetét, másrészt viszont az ő játékán érezni valami pluszt. Félreértés ne essék, az ő karaktere is egy igazi papírmasé, de neki sikerült megtöltenie szerepét némi élettel. Talán még a zenei aláfestést lehetne kissé részletesebben taglalni, de Steve Jablonsky aláfestései is belesüppednek a film alapminőségébe. A dallamok igazi semmitmondó puffogtatások, melyek között egy jellegzetes, fülbemászó tételt nem lehet találni. Sikerült elég szépen a földbe állítanom a Bloodshotot, azonban a végeredmény így se egy nézhetetlen förmedvény. Egész egyszerűen egy gyenge, lélektelen, lustán kivitelezett ötlettelen erőlködés, melyben semmi ambíciót nem lehet találni, még nagyítóval sem. Emiatt furcsa kicsit számomra, hogy Diesel ettől a produkciótól várta a nagy áttörést, hogy a későbbiekben ő is hősködhessen, de hát nem jöttek össze a számításai. Ez mondjuk az előzetesek és a készítők névsorán való áttekintés után nem okozott nagy meglepetést. |
13 Sins - Vélemények
| 2020-02-06 15:11.51 |
| 13 gonosz feladat, ha teljesíted őket, gazdag vagy!
Erre az egyszerű mondatra épül ez a film, ami engem már az előzetesével megfogott. Másnak tűnt, mint a sok futószalagon gyártott átlaghorror, bár miután utánanéztem a dolgoknak, alábbhagyott a lelkesedésem. Kezdjük ott, hogy a direktor, Daniel Stamm a felelős Az utolsó ördögűzés című, meglehetősen gyenge alkotásért, másrészt ez egy thaiföldi mozi újragondolása, amely 2006-ban látott napvilágot. Sebaj, hamar túltettem magam ezeken a dolgokon és próbáltam jó képet vágni az elkövetkező 88 perchez és végül nem kellett csalódnom. Főszereplőnk, Elliott nem valami sikeres a mindennapokban, azonban úgy tűnik, a szerencse végre mellé áll. Miután főnöke behívatja megbeszélésre, Elliott felpörög, mivel azt gondolja, végre előléptetik, de a dolgok nem így alakulnak és a góré fizetésemelés helyett kirúgja. A férfit elfogja a kétségbeesés, de aztán kap egy furcsa telefonhívást: a vonal másik végéről valaki busás összeget ajánl neki, de ahhoz, hogy megkaparintsa a pénzt, el kell végeznie 13 feladatot. Ezek eleinte morbid tréfáknak tűnnek, később azonban eldurvulnak a dolgok és Elliot döntés elé kerül: vagy gazdag lesz, vagy csepűrágóként éli tovább életét egy börtönben. A film története szerintem pazar. Persze, ott az eredeti (amit még nem láttam), viszont azon kívül is észre lehet venni hasonlóságokat, melyek más mozikból lettek kölcsönvéve, de mégis működik a cselekmény! A kezdésnél megismerhetjük az alaphelyzetet, a karaktereket, majd nem sokkal később el is indul főhősünk garázdálkodni, ez pedig eleinte még tartalmaz némi fekete humort. De a játékidő felétől kezd bekeményíteni a titokzatos telefonáló, aki egyre merészebb feladatokat bíz Elliott-ra. És amellett, hogy nézhetjük a férfi rosszalkodásait, el is gondolkodhatunk a látottakon, hiszen egy átlag néző könnyen beleképzelheti magát a helyzetbe és feltehetjük magunkban a kérdést, hogy "vajon mire lennénk képesek ennyi pénzért"? Ahogy már említettem, a cselekmény jól össze lett rakva, végig pörögnek az események, a tempó gyors iramot diktál, ám mégis, van idő karakterfejlődésre. A készítők ügyesen végigzongorázták, milyen változásokon eshet keresztül egy személy ilyen helyzetben. Először megszeppen, majd később belelendül a dologba, sőt élvezi amit csinál, de végül (jobb esetben) rádöbben, hogy tetteinek milyen súlya van. Nem kell megijedni, nem egy mély karakterdráma ez, sőt, nincs túlerőltetve ez a szál, csak annyira lett megpengetve, amitől még nem veszt lendületéből a film. És ha már lendület, technikai szempontból nincs probléma a mozival, az operatőri munka pazar (Honti Zoltán felelt érte), a vágás szintén és a zenére sem lehet panasz. Az alacsony költségvetés (5 millió dollárból kellett gazdálkodniuk a készítőknek) ellenére egész látványos jelenetekkel találkozhatunk a játékidő során, természetesen ezek a legtöbb esetben némi vérengzést is felmutatnak, ezekre sem lehet panasz. Óriási mészárszékre senki ne számítson, de azt gondolom, ide elég is volt ennyi durvulás. A színészi játék se rossz, bár a főszereplő fickó, Mark Webber eleinte irritált kicsit, de végül megbékéltem vele és összességében tetszett a játéka. Ron Perlman is feltűnik a színen, nekem nagy kedvencem a pali, itt is elvolt kis szerepében. Mielőtt mindenki azt hinné, ez egy hibátlan darab, rátérnék a negatívumokra, mert bizony azok is akadnak. Az egyik pont az előbb említett Perlman urasághoz kötődik, akinek a külön történetszálát feleslegesnek és kiszámíthatónak éreztem, ahogy a dagadt fickóét is, akiből próbált infókat kiszedni. A másik dolog a befejezés. Igaz,a finálé elég drámai, de maga a megoldás elég giccses lett a maga módján, jobban örültem volna valami gonoszabb lezárásnak. Nem utolsó sorban pedig elárulnám, miért nem tudom nagy kedvenceim közé katapultálni ezt az alkotást: ez sajnos egy egyszeri megnézésre alkalmas film, ami hiába szórakoztató, pörgős és érdekes, második nézésre már nem okoz nagy élményt. Lehet egyedül vagyok ezzel, de én azokat a mozikat tudom favoritjaimnak nevezni, melyek sokadik megtekintéskor is feltörlik velem a padlót. Ennek ellenére tényleg csak ajánlani tudom ezt a művet, mert a sok tucat horror közül még így is bőven kiemelkedik, köszönhetően gyors cselekményének, látványos jeleneteinek és szórakoztató hangulatának. Mindezek után engem érdekelni kezdett az eredeti thai alkotás. |
Úriemberek (2020) - Vélemények
| 2020-02-06 14:28.34 |
| SPOILER!!!!
Egy kis magyarázat akkor: Az intertextualitásra épülő poén a film végén látható, ahol Hugh Grant a producernek előadja filmes ötletét, mögötte szépen kivehetően az UNCLE emberének a posztere, melyet szintén Ricthie rendezett és abban is szerepelt Grant. Ezt követően Grant kijön a nagyfőnöktől és kiderül a Miramax stúdiónál volt bent, hozzájuk köthető az Úriemberek is. Na, most ez egyfajta belsős poén, ahol Ritchie úgymond kikacsintott a nézőkre, nagyjából ezt a fajta "film a filmben" megoldást lehet lefedni az intertextualitással, de ez a fogalom ugyanúgy jelen van az irodalomban is. Sebaj, a későbbiekben visszafogom magam az ilyen "szakszavakkal", csak hirtelen nem jutott eszembe más, spoilerezni meg nem akartam nyíltan :) |
| 2020-02-06 10:17.20 |
| Guy Ritchie az utóbbi időkben elég érdekes produkciókat készített. Miután a két Sherlock Holmes mozijával eltávolodott a gengszterfilmek zsánerétől, belekóstolt a szórakoztató, retro kémfilmek világába az UNCLE emberével, azt követően pedig a fantasy műfajban is kipróbálta magát az Arthur király-A kard legendájával. Én személy szerint mindkét alkotást kedveltem, de egyik se robbantott kasszát, viszont az élőszereplős Aladdin már annál inkább. A Disney égisze alatt születő adaptáció ugyan megosztotta a közönséget, mégis szép summát termelt, így akár ezen a vonalon is maradhatott volna Ritchie. De ő inkább visszatért a gyökereihez és egy újabb gengsztermozival rukkolt elő, és ezt milyen jól tette!
Az Úriemberek története nem definiálja újra a zsánerét. A középpontban egy gazdag marihuána király foglal helyet, aki arra az elhatározásra jut, tovább ad a kétes bizniszén. Az üzlet azonban egy véres bandaháborút indít el, melynek során kivetkőznek magukból az úriemberek. Alvilági körökben játszódó alkotások esetében nehéz bármi újat is mondani, Ritchie-nek jól láthatóan nem is ez volt a célja legfrissebb produkciójával. Fogta az egyedi stílusát, hozzákapcsolta egy egyszerű, de működőképes, helyenként fordulatos történethez és az abban szereplő szórakoztató karakterekhez és faragott egy remek kis gengszter krimit. Amiről mindenképp szót kell ejteni, hogy az Úriemberek hiába hasonlít több ponton is a Spílerhez vagy a Blöffhöz, mégis jól elkülöníthető tőlük. A sztori közel sincs annyira túlcsavarva, mint az előbb említett filmekben, de Ritchie stílusjegyei is jóval visszafogottabb módon érhetők tetten. Ezt a letisztultabb hozzáállást már a cím is jól visszaadja, ugyanis a cselekményszövés és vizualitás ügyesen idomul a kifinomult bűnözők világához. Persze, megijedni nem kell, akadnak ötletes vágások és kisebb-nagyobb ugrások a narratívában, ezek azonban beleépülnek a hangulatba. És akkor itt vannak még a karakterek. Egyrészt iszonyú erős a színészigárda és egytől egyig mindenki kihozza magából a maximumot. Matthew McConaughey remek a marihuána biznisz kiskirályaként, de segítőjeként felbukkanó Charlie Hunnam alakítását se érheti panasz. Azonban két mellékszereplő durván ellopja a showt, mégpedig Colin Farrel és Hugh Grant. Az ő jeleneteik aztán tényleg parádésak és hihetetlenül viccesek. Igen, az Úriemberek nem mellőzi a humort, de aki ismeri a rendező eddigi munkásságát, annak ez nem lehet nagy meglepetés. Már alapból a párbeszédek kellően stílusosak és viccesek, de erre rátesznek még egy lapáttal a karakterek és a köztük kialakuló kapcsolatok, na, meg azok a szituációk, amikbe belekeverednek. A játékidő második felében viszont a humor kissé feloldódik, hiszen ekkor a történet már kissé komolyabb vizekre evez, így akadnak igazán feszültre sikeredett képsorok is. De mielőtt túlságosan eldurvulnának a helyzetek, újra felütik a fejüket a poénok. Ezt lehet többen negatívumként élik majd meg, de nekem semmi bajom nem volt vele, sőt, ezért is ült az egész film alatt széles mosoly az arcomon. Ez az az alkotás, amit kár lett volna a végére túl sötétté és komorrá varázsolni. A lezárással nem voltam teljes mértékben megelégedve, ott elég gyorsan lettek elvarrva bizonyos szálak, még talán plusz 10-15 perc nem ártott volna, hogy teljesen kikerekedjen a történet. Ezen felül egy intertextualitásra épülő poén is belekerült a végeredménybe, mely kétségtelenül jól sikerült, viszont engem kissé kizökkentett a mozi fiktív világából. Összegezve a látottakat, az Úriemberek egy közel sem eredeti, de annál inkább szórakoztató gengsztersztori lett Guy Ritchie talán visszafogottabb, de mégis könnyen észrevehető és szerethető stílusában. Simán helye van a Ravasz, az Agy…, a Blöff és a Spíler mellett. |
- Filmes Sámánok Rendje -
| 2020-02-01 18:17.44 |
| A 7. tökéletes lezárás lett volna a szériának, de elképesztő, hogy egy bot egyszerű sztorit, amiben két dimenziós karakterek pusztítanak kocsikkal, így elhúztak. Ma gondoltam bele, még kap a sorozat pár számozott folytatást, pár spin-offot és kb. annyi része lesz, mint az SW-nek :)
Ja, és ugye Netflixen már fent van belőle egy animációs sorozat is a gyerekek számára:D |
| 2020-02-01 09:50.08 |
| Én szerettem az eddigi részeket, sőt, még a Hobbs és Shaw-t is baromi szórakoztató agymenésnek tartottam, de ez az előzetes már nálam is lefőzte a kávét. Hihetetlen, mennyire átestek most a ló túloldalára, de tuti megnézem majd a filmet moziban a legőrültebb haverjaimmal, úgy hátha ütni fog a film a maga röhejes módján :) |
| 2020-01-25 14:47.15 |
| Altered Carbon-ról egy kis ellenvélemény: Nem ismerem a sorozat alapját képző regényt/regényeket, de mivel én szeretem a cyperpunk világokban játszódó sci-fiket, összességében tetszett. Nem fog soha kedvenceim közé kerülni, mert nem hibátlan, néhol nem is néz ki jól, de nekem megérte, hogy két nap alatt ledaráltam :) |
| 2020-01-12 22:02.01 |
| Na, ehhez már csak annyit fűznék hozzá, hogy önálló Hulk filmként felsült az Ang Lee féle, aztán pedig a Norton főszereplésével készült darab és ezt követően jött a színészcsere és a Marvel is mozgásba lendült. Gondolom nem akartak harmadjára is beégni a karakterrel egy harmadik színésszel és inkább hozzácsatolták az univerzumhoz.
De a lényeg, a She Hulk tudtommal sorozat lesz a Disney+-ra, tehát annyira mégsem bízik ebben a stúdió, hogy moziba szánják. Portmanes Thornak meg azért érdemes kivárni a végét. Egyrészt a Ragnarökért felelős Waititi csinálja ezt is, másrészt pedig szerepet vállalt benne Christian Bale. Ez így azért eléggé ígéretes, legalábbis számomra:) |
| 2020-01-12 20:51.11 |
| Ha jól vezetik fel a karaktert, nem feltétlenül lesz bukás, de igen, idővel majd kiderül.
Thor női verzión és She Hulk-on én nem akadok fent, mert azok képregényben is fellelhetők, így érthető is, hogy a producerek is előveszik őket, főleg, hogy sok fősodorbeli karaktert már mellékvágányra küldtek a MARVEL-nél. Az új MIB, na az tényleg katasztrófa lett, de nem Tessa Thompson miatt, hanem mert kb. minden elemében pocsékra sikeredett a film. |
| 2020-01-12 19:31.16 |
| Na, ez a legjobb példa és pont nem jutott eszembe :) |
| 2020-01-12 18:30.59 |
| De még nem tették meg. Kasztrálásról majd akkor lehet beszélni, ha kiderül az új Bond személye. Azzal meg, hogy kapunk egy új női karaktert és vele készül pár film ugyanabban az univerzumban, ahol Bond is létezik, szerintem nincs baj.
Ez kb. most olyan, mintha a Mission:Impossible 5-6.-ból ismert Rebecaca Ferguson kapna mondjuk egy különálló kalandot. Ettől ő még ugyanúgy megmaradna Ilsa Faustnak és nem válna belőle Ethan Hunt. |
| 2020-01-12 17:15.42 |
| Hát, engem jobban zavarna, ha mondjuk Jane Bond lenne a neve :D
Most az, hogy ő is gyilkolhat, nem nagy cucc szerintem, mégiscsak egy ügynökségről beszélünk, ahol több olyan kém is lehet 007-es rendfokozattal :) De például azzal, hogy nem bolygatják Bond karakterét, hanem behoznak egy újat, akivel lehet majd "melléksztorikat" gyártani, egy teljesen vállalható megoldás szerintem. Így akik gyomrát megfekszi ez a feminista/PC őrület, azok ezt figyelem kívül hagyhatják. A fősodorban meg úgy is ott lesz egy új Bond, aki megfog felelni az elsődleges elvárásoknak. Vagyis én ezt nézem ki a producerekből. Kényes talaj ez, mert ha meg mégis szó szerint kiherélik Bond-ot, annak orbitális bukás lehet a végeredménye, de ezzel szerintem tisztában vannak a fejesek. |
| 2020-01-12 16:58.08 |
| Csak hogy egy kicsit beleszóljak a vitába Bond fronton.
Ugye voltak itt a pletykák fekete Bond-ról, női Bond-ról, de a No Time to Die előzeteséből is kiderült, ezekre nem fog sor kerülni. Helyette belengettek egy olyan szálat, hogy egy fekete nő is dolgozik az ügynökségnél, aki szintén 007-es besorolással rendelkezik, tehát fel van jogosítva a gyilkolásra. Na, most ha ő a későbbiekben kap egy spinoffot, azzal szerintem még nincs baj, sőt, szerintem ez egy sokkal elegánsabb megoldás, mint "kiszínezni" JB karakterét. Igazából én se vagyok a híve annak, hogy már meglévő karaktereket variáljanak "modern" szellemiségben, de ha új figurákat ruháznak fel ilyen tulajdonságokkal, azt könnyen eltudom fogadni, már ha a végeredmény minőségire sikerül. |
A hold árnyékában - Vélemények
| 2020-01-11 16:24.45 |
| Valójában csak 6,2 ponton áll :)
[link] |
Árok (2020) - Vélemények
| 2020-01-11 00:42.13 |
| Manapság kevés minőségi szörnyes horror készül. Pár éve ugyan a producerek megpróbálták feléleszteni a kultikus Alien szériát, aztán a Ragadozót is, de mindkettőbe szépen belebuktak. De akadt egy érdekes próbálkozás is Élet (2017) címmel, ami önálló darabként egész ügyesen megállt a lábán, kellően feszültre és szórakoztatóra sikerült. Igaz, eléggé hasonlított több szinten is Ridley Scott ’79-ben bemutatott klasszikusához, azonban még így is több pozitívummal rendelkezett, mint a Covenant alcímre keresztelt legutóbbi xenomorph kaland.
William Eubank legújabb szösszenetét, az Árkot leginkább az Élethez tudnám hasonlítani (a filmhez persze), hiszen ez is egy szörnyes alkotás, amin erősen érződik a Nyolcadik utas: a Halál hatása. A történet egy olajfúrótoronyra kalauzolja a nézőket, ami a Mariana-árok fenekén végzi feladatát. A rutinmunka azonban nem tart sokáig, egy rejtélyes balesetet követően a személyzet kétségbeesett helyzetbe kerül: minél hamarabb elkéne hagyniuk az objektumot, azonban a menekülőkapszulák megsérültek. Így nincs más választásuk, mint az óceán mélyén, búvárruhába bújva elsétálni a legközelebbi állomásra. Útjuk során viszont ismeretlen, vérszomjas lényekbe botlanak, melyek megnehezítik a dolgukat. A forgatókönyvírók nem bíztak semmit a véletlenre, a legalapvetőbb sémákra építették fel a sztorit, a végeredmény azonban működik. Ez nagyban köszönhető a rendezői munkának is, hiszen a filmen egyáltalán nem érződik, hogy ez William Eubank első nagy költségvetésű mozija. Ezidáig két, minimális pénzből tető alá hozott produkciót lehetett a direktorhoz kötni, de az ügyes vizualitásban rejlő stílusa már azokban is megmutatkozott. Az Árok magabiztosan halad előre és egy percig nem hagyja unatkozni a nagyérdeműt. Már a kezdésben megtörténik a katasztrófa és elkezdődik a menekülés, melynek során megismerhetjük a főszereplőket. Itt van rögtön Kristen Stewart, aki sokáig kapta az ívet az Alkonyat miatt, de az idők során már többször bizonyított, hogy jóval több van benne, mint amit a vérszegény vámpír történetek sejtettek. Egy teljesen jól megformált, szimpatikus Ripley-klónt kapunk a személyében, aki simán elviszi a hátán a filmet. De mellette még feltűnik Vincent Cassel, T.J. Miller, John Gallagher Jr. és Jessica Henwick, akik szintén kellően helytálnak szerepeikben. Az már más kérdés, hogy egyikük se kapott valami mély karaktert, leginkább két dimenziós sablonokat keltenek életre, de játékukkal némi pluszt azért hozzátudtak adni az ötlettelen alapokhoz. Ahogy már említettem, Eubank magabiztosan vezeti előre a cselekményt, nincs megállás, a tempó kellően feszült, izgalmas és hatásos jeleneteknek nincs is híján a film. Eleinte, még a szörnyek felbukkanását megelőzően is rendkívül szórakoztató a cselekmény, akár még egy túlélő-kalandként is működött volna a produkció, ha a készítők elhagyják a horror vonalat. De nem kell megijedni, mert a víz alatti lények megjelenésével sem veszít semmit a mozi az erejéből, sőt, inkább csak még intenzívebbé válik. Egyrészt a kreatúrákat nem ész nélkül mutogatja az operatőr, így minden egyes felbukkanások kellően hatásosra sikerült. Másrészt még jól is néznek ki, mind a desgint, mind a CGI-t tekintve. Amiről még érdemes szót ejteni az az atmoszféra. Nagyon nyomasztó a film légköre, át lehet érezni a főszereplők élet-halál harcát, ehhez pedig plusz adalékként szolgál a remek zenei aláfestés és a precíz operatőri munka. Azonban akad néhány negatívum is, ilyen például a történet „mondanivalója”. Kapunk néhány gondolatot arról, hogy az ember mennyire nem tiszteli a természetet, ehhez pedig jön még némi lelki ömlengés is, melyek kissé kilógnak a történetből. Persze, ezek is fontos üzenetet hordoznak, de nem lettek jól beleszőve a történetbe, így kissé zavaró a jelenlétük. A „rögtön belecsapunk a dolgok közepébe” kezdést fentebb pozitívumként említettem, az viszonyt árnyalja az összképet, hogy pont emiatt nem igazán ismerjük meg a karaktereket és a helyszínt. Menet közben minden fontos információt megkapunk, de úgy gondolom, egy kissé lassabb nyitás nem ártott volna a filmnek, hiszen így még erősebb lehetett volna későbbiekben a feszültség és több szimpátiát válthattak volna ki belőlünk, nézőkből a mellékszereplők. Az összhatás azonban így is dicséretes. Az Árok már az előzeteseivel se árult zsákbamacskát, egy pörgős, látványos és izgalmas szörnyfilmet sejtetett a minőségibb fajtából és ezt a szintet simán hozza is. Sőt, helyenként H.P. Lovecraft, híres horroríró félelmetes kreatúráit is megidézi. Tény, hogy picit több lelkesedéssel és az R-korhatár besorolással emlékezetesebb darab is születhetett volna, de akik szeretik az ehhez hasonló alkotásokat, itt megtalálhatják a számításaikat. |
Az átok háza - Vélemények
| 2020-01-04 12:22.03 |
| A kétezres évek elején meglehetősen sok olyan horror készült, melyekben a nézőket fehérre meszelt arcú, sötét hajú kísértetek riogatták. Ez a trend Ázsiából, elsősorban Japánból indult, majd szépen átutazott az Egyesült Államokba is, ahol a leleményes producerek számtalan J-horror feldolgozásában látták meg a nagy bevétel lehetőségét. Ezzel el is indult a remake hullám, melynek során azért néhány egész ütős alkotást is kitermelt az álomgyár, ilyen például a Kör.
A másik nagy durranás 2004-ben került bemutatásra, ez volt Takashi Shimizu rendezésében a The Grudge (magyar keresztségben az Átok), amit saját, japán eredetije, a 2002-es Harag alapján dolgozott fel úgy, hogy az amerikai nézőket célozta meg elsőként. Ez a széria még két folytatást élt meg, a második epizódot még maga Shimizu dirigálta le, ezt követte egy egyenesen dvd-re forgatott harmadik rész és ezzel ki is fújt az Átok. Igaz, japánban még születtek próbálkozások a mítosz újra melegítésére, de ezek nem örvendtek osztatlan sikernek. Azonban most megérkezett az Átok háza, amiről a készítők már jóval a premier előtt azt nyilatkozták, nem folytatást és nem is feldolgozást rittyentettek a vászonra, hanem egy valóban új megközelítését a témának. És hogy kik is feleltek ezért a friss darabért? Rendezőként és íróként az a Nicolas Pesce, aki eddig leginkább független, művészhorrorok terén mutatta meg tudását (Piercing, The Eyes of My Mother), producerként Sam Raimi (Evil Dead), szereplőként többek között pedig Andrea Riseborough (Mandy) és Demián Bichir (Az apáca, Alien: Covenant). A gárda ígéretes volt, az alapanyag szintén, de a végeredmény sajnos elég vitathatóra sikeredett. Persze, az előjelek alapján számítani lehetett arra, hogy az Átok háza nem lesz 2020 legjobb rémfilmje, hiszen a stúdió már többször elhalasztotta a premiert és az előzetes kritikák is a sárgaföldig alázták a produkciót. A történet nem tartalmaz sok újdonságot. Egy isten háta mögötti kisvárosban furcsa halálesetek történnek, melyek felderítésére egy nyomozónő vállalkozik. Ahogy elmerül az ügyben, rájön arra, hogy a háttérben egy kísérteties ház áll, ahol a múltban szörnyűségek történtek. A sztori tényleg nem újítja meg a műfajt, de azért több pozitívum is akad benne. Egyrészt ügyesek az összekapcsolások az előzményekkel és ugyan a készítők ígéretei (ez egy új megközelítés) nem teljesültek, de azért látszik, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. Ezen felül a több szálon futó cselekmény is működik, még ha nem is az egész játékidő alatt. És ahogy emlékszem, az előző epizódokban a leendő áldozatok szemszögéből követhettük az eseményeket, itt azonban egy nyomozás folyamata során derül fény sok dologra. Azonban azt muszáj leszögeznem, ez nem egy jó film. Ahogy fentebb már említettem, a több idősíkot felölelő történet egy ideig működőképes, de aztán erőteljesen széttöredezik és a játékidő második felében már kissé zavarossá is válik. Az se segít az összképen, hogy hiába a kellően hátborzongató alapötlet és a megkapó képivilág, a cselekmény többször unalomba fullad. Persze, kapjuk az ijesztgetéseket, de ezek egyrészt a nagykönyv szerint lettek megvalósítva, másrészt a karakterek elképesztően unalmasak. Hiába találhatunk a stábban tehetséges színészeket (mellékszerepben feltűnik Lin Shaye, John Cho, Jacki Weaver, Frankie Faison és William Sadler), mindegyikük egyszerű, két dimenziós figurákat testesít meg, akik iránt a néző végig közömbös marad. A helyzeten az se segít, hogy a főhősnőre is a fentebb leírtak jellemzőek. Hiába kapott egy alapvetően drámai háttérsztorit, azzal nem kezd sokat a sztori. Tehát adott egy ügyes lapokra helyezett, viszont többször unalomba fulladó sztori, kevés eredetiséggel, unalmas, közepesen alakító színészekkel és hatásvadász ijesztgetésekkel, melyek nem igazán érik el a céljukat. Mivel találkozhatunk még az Átok házában? Rengeteg brutális képsorral. A szellemekkel, kísértetekkel operáló horrorok általában nem arról híresek, hogy tocsognak a vérben, ennek ellenére Pesce nem fogta vissza magát és néhol már-már pancsol az eltúlzott erőszakban. Ez kiütheti pár nézőnél a biztosítékot, nem is annyira követelné meg ezeket a jeleneteket a cselekmény, de mit ne mondjak, nekem semmi bajom nem volt velük. Egyrészt kellően meggyőző maszkmesteri munkával lettek megvalósítva, másrészt, ha már egy horror nem képes ijesztgetéseivel a frászt hozni a nézőre, legalább legyen kegyetlen. Legalábbis elvakult horrorrajongó énem ezt a nézetet követi. Így számomra a pozitívumok listájára vehető a sok vérengzés. Amit még ki kell emelnem, az a már fentebb említett, nyugtalanító képivilág és ügyes operatőri munka, ezek is képesek hozzátenni az élményhez. Nem mellesleg, a befejezéshez közel akad egy rendkívül hatásos jelenet, ahol a film kissé semmitmondó zenei aláfestése is egész emlékezetessé válik és végre ötletesen sikerül vegyíteni a vért, a feszültséget és a túlvilági hangulatot. Kár, hogy a záró képsorok ismét túl hatásvadásszá és kiszámíthatóvá vállnak. Mindent összevetve, az Átok háza szerintem közel sem olyan rossz, mint a híre. Tény, hogy nem egy jól sikerült darab, de legalább kellően véres, helyenként nyomasztó és technikailag igényesen van kivitelezve. Leginkább az érződik a végeredményen, hogy a művészibb területekről érkező Pesce nem igazán tudta belevinni saját, elvont stílusát egy olyan alkotásba, melynek feladata az lett volna, hogy a szélesebb közönség igényeit kielégítse. Sebaj, én inkább ülök le egy másfél órás szórakozás gyanánt egy ehhez hasonló szösszenet elé, mintsem egy horrornak csúfolt, PG-13-as tinikomédia elé. |
A Mandalóri (sorozat) - Vélemények
| 2019-12-27 18:32.57 |
| Hogy mikor jön a folytatás, azt nem tudom, de már forgatják. Pár nappal az első rész előtt jött a hír, hogy zöld utat kap a 2. évad. |
- Filmes Sámánok Rendje -
| 2019-12-19 11:16.07 |
| Én az Utolsó Jedik után elég negatív hangulatban hagytam el a vetítőtermet, tegnap viszont a Skywalker kora után boldogan, nagy mosollyal hagytam el a mozit. Nem mondom, hogy tökéletesre sikeredett a film, de JJ sokat mentett a helyzeten az előző epizódhoz képest, legalábbis szerintem. |
Star Wars: Skywalker kora - Vélemények
| 2019-12-19 10:30.20 |
| Véget ért az új kaland, ugyanis a Disney égisze alatt készülő Star Wars trilógia megkapta a záróepizódját. Kissé tanácstalan is vagyok azzal kapcsolatban, mivel indítsam irományom, mivel rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de megpróbálok egy átfogó véleményt alkotni a három friss epizódról és úgy önmagában a Skywalker koráról is.
Manapság az SW-rajongók tábora eléggé megosztott terep, nagyon sokan köpködnek a Disney-re, míg mások elégedettek a mikiegeres cég döntéseivel. Ebben a kérdésben én nem szeretnék állást foglalni, legyen elég annyi, az Utolsó Jedik-kel nem igazán voltam megelégedve, másra számítottam a hozzám közelálló Ébredő erő után. Épp emiatt nem is igazán éreztem magamban a késztetést, hogy ész nélkül rohanjak a moziba a záróepizódra, de végül SW-rajongó énem erősebbnek bizonyult, így csak ott találtam magam a premieren. És egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem a 9. epizódot. A történet ismertetésétől jelen esetben eltekintenék, jobb, ha mindenki a moziban fedezi fel a sztorit és az abban meglépett fordulatokat. Legyen elég annyi, a cselekmény nem sokkal az Utolsó Jedik befejezése után veszi fel a fonalat. És akkor térjünk a lényegre! J.J. Abrams sikeresen teljesítette a feladatát és egy olyan filmet tett le az asztalra, ami a 8. epizód megkérdőjelezhető lépéseit más megvilágításba helyezi, esetleg kibővíti azokat, hogy sokkal megalapozottabbnak tűnjenek így utólag. Persze, nem minden fordulat és fazonírozás áll erős lábakon, de a Skywalker kora végül sikeresen végzi el a feladatát: az előző epizód okozta zűrzavart feloldja, miközben minden erejével próbálja visszaterelni a szériához a kiábrándult rajongókat. Ezen a ponton végül mégis muszáj állást foglalnom. Tény, hogy az Utolsó Jedik rendezője, Rian Johnson frissíteni akart az SW-formulán és nem elégedett meg azzal, hogy egy korábbi epizód sablonjait leporolva készítse el saját történetét. De hiába mert (viszonylag) merész lenni, engem sokszor elidegenített fordulataival, súlytalanná tette az új karaktereket és többször untatott elbeszélésmódjával. Arról nem is beszélve, hogy alkotásán nem éreztem azt a hangulatot, amit az Ébredő erő sugárzott. Így én örülök annak, hogy Abrams visszatért és ahelyett, hogy ő is kísérletezésbe fogott volna, inkább mentve a menthetőt, visszahozta az SW-hangulatot és viszonylag nézőbarát módon varrta el azokat a szálakat, melyek eddig nem kaptak lezárást, vagy szimplán elsiklott felettük az Utolsó Jedik. De ha kivesszük a képletből a fentebb leírtakat és önálló filmként tekintünk a záróepizódra, akkor sem érheti a rajongókat csalódás. Rendkívül pörgős a tempó, az első perctől az utolsóig egy intenzív, izgalmas és nagyon látványos kaland a Skywalker kora, melynek cselekménye egy pillanatra nem kapcsol üresjáratba. Ezen felül a humor is jól működik benne, miközben a drámai pillanatoknak is kellő súlya van. És a számomra semlegessé váló karakterek itt ismét szimpatikussá és szerethetővé avanzsálnak, ez pedig a film egyik legnagyobb érdeme. Az előző epizódban én majdhogynem kiábrándultam Rey-Finn-Poe triójából, de most ismét közel kerültek hozzám. Kylo Ren azonban mindig is egy nagy kérdőjel volt számomra. Adam Driver remek alakításával sokat hozzátett a figurához, de egész egyszerűen nagyon csapongó volt maga a karakter és az előző epizód végére majdhogynem önmaga paródiája lett. Szerencsére az új epizód számára is megtalálja a megfelelő utat, így végtére is az új széria egyik legvitatottabb alakja is kellően kielégítő helyet kapott a lezárásban. Érdemes még szót ejteni a zenéről. John Williams hasonlóan járt el, mint Abrams és biztosra ment, így rendkívül eredeti, új témákkal nem igazán találkozhatunk. Viszont így is kellően nagyszerűek az aláfestő dallamok, hiszen az ismerős szerzemények a legjobb helyeken és a legjobb időben csendülnek fel, ezzel okozva néhány hidegrázós pillanatot. Persze vannak hibák az összképben, a történet helyenként kissé gyenge lábakon áll és bizonyos dolgokat kénytelen volt Abrams írótársaival kissé esetlen, izzadságszagú módon megvalósítani. De ennek ellenére a záróepizód egy nagyon szórakoztató, hangulatos, pörgős, vicces és helyenként kifejezetten drámai alkotás, mely nem akar eredeti, új utakat felfedezni az SW-világában, de legalább ügyesen és megbízható módon épít a már meglévő sablonokra. A végén pár gondolat erejéig visszatérnék a komplett új trilógia véleményezéséhez. A Disney ott követte el talán a legnagyobb baklövést, hogy nem határozta meg előre azt az irányt, amit új epizódjaikkal követni akarnak. Az Ébredő erő felhelyezte a térképre a karaktereket, belengette a rejtélyeket, majd Az Utolsó Jedik egy teljesen más irányba fordult, ezzel is felbolygatva a rajongókat. A Skywalker kora most ismét visszatért a lefektetett alapokhoz és megpróbált mindent elvarrni úgy, hogy a fanok között ne alakuljon ki ismét népharag. És ezért is hullámzó az új trilógia, mert nincs egy egységes narratívája, többször széthullik a története és nagyon csapongó. Tisztán látszik rajta, hogy a készítők menetközben találták ki a sztorit, így nem is tud olyan egységes élménnyé válni a végeredmény, mint az eredeti trilógia esetében. Bízzunk benne, hogy a későbbiekben változtatnak a fejesek ezen a munkamódszeren és előbb pontosan meghatározzák a fő irányvonalat és csak ezt követően vágnak bele az újabb kalandokba. Minden esetre, én pozitívum fogok visszagondolni a későbbiekben az Ébredő erőre és a Skywalker korára, az Utolsó Jedik fiaskóját pedig megpróbálom elfeledni. |
- Filmes Sámánok Rendje -
| 2019-12-18 11:56.00 |
| Én ma este már nézem, remélem nem esek úgy pofára, mint az Utolsó Jedik esetében:) |
| 2019-12-15 13:45.49 |
| Én pénteken megnéztem. Aki mélyenszántó drámát, érdekes karaktereket és komplex sztorit várt, koppanni fog.
De amit egy Bay film nyújthat, azt ez is megadja. Brutális akciók, vér, káromkodás, poénok és pörgős tempó. Tény, hogy az összkép nem egy Szikla vagy Pain and Gain, de ez a film szerintem így is az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb, leglátványosabb és legőrültebb akciómozija. Ezek után én már félek is a Bad Boys 3. részétől, mert az lehet vicces, pörgős és szórakoztató, látványt és vizualitást tekintve biztos a fasorba se lesz a 6 undergroundhoz képest. Na, de ne így legyen :) |
Álom doktor - Vélemények
| 2019-11-07 21:58.44 |
| Mike Flanagan (Oculus, Gerald’s Game, The Haunting of Hill House) kemény fába vágta a fejszéjét amikor elvállalta az Álom doktor vászonra vitelét. Legújabb filmje ugyanis Stephen King regényét adaptálja, ami a szintén hozzáköthető Ragyogás folytatása. Igen, azé a Ragyogásé, amit 1980-ban Stanley Kubrick dolgozott fel és még manapság is az egyik legjobb horrorként hivatkoznak rá. .
Itt jön a fordulat, ugyanis King nem igazán volt elégedett Kubrick művével, szerinte a rendezőgéniusz csak felhasználta művének vázát ahhoz, hogy saját képére formálja azt. De magukat a nézőket és kritikusokat is megosztja a Ragyogás, hiszen hiába vált szerves részévé a horror műfajának, sokan vallják King nézeteit, miszerint a film túl messzire merészkedett a regénytől, azonban többen az egekig magasztalják Kubrick művét. Flanagan-nek tehát egyszerre kellett megfelelnie mindkét tábornak, ez pedig egy ilyen nagy hatású alkotás esetében nem könnyű feladat. Lássuk, hogy sikerült vennie az akadályokat. A főszereplő Danny Torrence, aki gyerekként traumatikus eseményeket élt át az Overlook hotelben és ennek hatására (na, meg „ragyogó” képességeinek is hála) egy szétcsúszott alkoholistává vált felnőtt korára. Az élet azonban kínál neki egy második esélyt, amivel próbál is élni. Időközben azonban megismerkedik egy kislánnyal, aki szintén birtokában van a „ragyogásnak”, az ő nyomában pedig olyan alakok loholnak, akik a hozzá hasonló különleges gyerekek erejéből táplálkoznak. Danny ekkor döntéskényszerbe kerül: segítsen a lánynak ezzel kockáztatva azt, hogy ismét a pohár fenekére néz, vagy élje tovább békés életét abban a tudatban, hogy nem lépett közbe? Még mielőtt belemennék abba, hogy Flanagan milyen munkát is engedett ki kezei közül, gyorsan tisztáznék valamit. Az Álom doktor nem egy ijesztő jelenetekkel operáló sokk-parádé, de nem is az a fajta megterhelő pszichológia horror, mint Kubrick Ragyogása. Ez a film leginkább egy misztikus thriller, ahol többször is előtérbe kerül a dráma. Így aki elsősorban azért váltana jegyet a filmre, hogy halálra rémüljön, ne siessen annyira a közeli multiplexbe. És akkor a lényeg: Mike Flanagan pont a keményvonalas horrortól való elszakadás miatt tudta sikeresen venni az akadályokat és olyan irányba terelni filmjét, mely egyaránt jól leköveti King regényét és Kubrick verzióját is kellő tisztelettel kezeli. Az Álom doktor önálló sztorija teljes mértékben megáll a saját lábán, sőt, a „ragyogás” képességét is kellő részletességgel járja körül, miközben csak akkor idézi meg az ’80-as „első részt”, mikor azt megköveteli a cselekmény. Itt megjegyezném, hogy Kubrick adaptációjából több jelenet szinte snittről-snittre átemelésre került, de még ezt is úgy oldotta meg Flanagan, hogy ezek a képsorok értelmet nyerjenek és ne hatásvadász nosztalgiának tűnjenek. Sőt, magába az elbeszélésmódba beleépítette azt a fajta vágástechnikát, operatőri munkát és zenehasználatot, melyet Kubrick alkalmazott klasszikusán. Ez a módszer rendkívül finoman vonul végig a filmben, azonban pont ezért működik igazán, belesimul az összképbe és ez is egy rendkívül tudatosan alkalmazott alkotói koncepciót tükröz vissza, mintsem bazári koppintást. A karaktereket is ügyesen építi a film, Danny Torrence figurája egy traumáktól sújtott sérült szereplő, akinek sorsa van annyira érdekes, hogy a néző figyelmét odaszögezze a vászonra. De a ragyogás képességével megáldott kislány is egy igazán szerethető és szimpatikus szereplő. A gonoszok pedig kellő motivációval és háttérrel ellátott alakok, akiket jól mozgat a film és így kiemeli őket a két dimenziós szörnyetegek sorából. Viszont hiába erősek maguk a karakterek, a színészi játék pont a főhős esetében nem igazán markáns. Kár lenne vitatni Ewan McGregor tehetségét, de azt érzem, a felnőtt, tragikus sorsú Danny Torrence szerepére nem ő volt a legjobb választás. Van néhány izgalmas jelenete, de a játékidő nagy részében mintha unottan mozogna A-ból B-be. A mellékszereplőket azonban nem érheti panasz. Rebecca Ferguson az utóbbi időben elég gyenge darabokban tűnt fel, de itt fő ellenlábasként telitalálatnak bizonyult. Amiről érdemes még szót ejteni, az a kissé hosszú játékidő. A film két és fél órás, de egyáltalán nem unalmas. Flanagan értő kézzel vezeti a történetet és ugyan nem pörögnek magas fokozaton az események, egyáltalán nem ül le a hangulat. Sőt, így tudtak igazán kibontakozni a karakterek és ennek köszönhető az is, hogy a történet drámai vonulata érvényesülni tudott. Ahogy már említettem, az Álom doktor nem igazán ijesztget direkt képsorokkal, ehelyett egy misztikus elemekkel átszőtt, néhol nyugtalanító atmoszférával felvértezett történetet vezet végig, melyben fontos szerep jut az elfojtott traumák feldolgozásának és a múlttal való szembenézésnek. És hogy végül Flanagan miért is végzett jó munkát? Mert nem arra vállalkozott, hogy lepipálja Kubrick zsenijét, inkább kifejtette az Álom doktor sztorijának gerincét, a karakterek mögé tekintett, technikailag precíz módon nyúlt vissza a ’80-as film megoldásaihoz és csak akkor piszkálta fel annak konkrét elemeit, ha azt megkövetelte a cselekmény. Így a Ragyogás folytatása nem egy kőkemény horror lett, hanem egy szórakoztató, kimért, drámai elemekkel átszőtt misztikus thriller kellően árnyalt karakterekkel és nyomasztó atmoszférával. Igaz, akad pár szépséghiba az Álom doktorban, például fellehető benne néhány direkt ijesztőnek szánt jelenet (ahogy említettem, a film nem horrorként kíván funkcionálni, így ezek száma tényleg elenyésző) melyek nem különösebben hatásosak, esetleg McGregor átlagos alakítása. Az összkép viszont így is bőven pozitív képet fest. |
Terminátor: Sötét végzet - Vélemények
| 2019-11-06 22:42.28 |
| A Terminátor széria olyan, mint Arnold Schwarzenegger a címszereplő gép megformálásában: mindig visszatér.
James Cameron bátran klasszikusnak nevezhető két alapfilmje 2003-ban bővült trilógiává (ebből már Cameron nem vette ki a részét) és alapvetően egy szórakoztató akciófilm lett a végeredmény, ugyanakkor a Gépek lázadása az elődök fényében egy kifejezetten sótlan újrahasznosított terméknek érződik, ami sem történetében, sem szellemiségében nem tudta hozni az első két epizód szintjét. A film nem is örvendett nagy sikernek, sem kritikusi, sem bevételi szempontból, így a következő halálosztó kalandig 2009-ig kellett várni. Ekkor került bemutatásra a Megváltás alcímre keresztelt negyedik epizód, ahol az alkotók maguk mögött hagyták az időutazást és végre a gépek által uralt jövőbe helyezték a cselekményt, ahol az emberi ellenállásban még csak egyszerű katonaként tevékenykedő John Connor próbálja beteljesíteni a végzetét. Ez az epizód szintén nem tudott az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, több sebből elvérzett, értve a minőségre is, de én azon az állásponton vagyok, hogy ez lett volna a helyes irány a széria számára. De ugye az élet nem habostorta, így 2015-ben megkaptuk a az 5. felvonást Genisys címre keresztelve és ezzel megszületett a legrosszabb Terminátor mozi. A készítők hiába törölték a második epizód után érkező kétes minőségű folytatásokat, újból visszatértek az időutazáshoz és egy rendkívül erőltetett történet segítségével szégyenítették meg az eredeti filmek világát és karaktereit. A Genisys fogta a Terminátor mítoszt és egy elképesztően erőltetett, a logikát hírből sem ismerő CGI-kavalkád oltárán áldozta fel azt. Mily meglepő, ez az epizód sem nyűgözte le a közönséget, és ez a bevételi adatokon is erősen meglátszódott. Erre a pontra elérkezve az ember azt gondolhatná, a különböző stúdiók és producerek végre felfogták, Cameron nélkül nincs sok értelme erőltetni ezt a szériát. Idén azonban mégis bemutatásra került a Sötét végzet, a sorozat immár 6. epizódja, melyhez végre visszatért maga a mítosz atyja, James Cameron. Legalábbis producerként. De rajta kívül Linda Hamilton is a fedélzetre került, hogy újra Sarah Connor bőrébe bújjon. A rendezést pedig az a Tim Miller vállalta el, aki 2016-ban a vásznakra szabadította Ryan Reynolds személyében a szabadszájú antihőst, Deadpool-t. Ja, és el ne felejtsem, az öreg Arnold is beszállt a buliba! Ezek alapján és a szolid, de mégis pozitív kritikai fogadtatás alapján a legtöbben biztos nyugodtan váltanak majd jegyet a Sötét végzetre, én azonban kissé félve foglaltam el a helyem a vetítőteremben, hiszen a Genisys után nem mertem semmi jóra számítani. A történet középpontjában egy fiatal lány áll, Dani, akit megtámad egy jövőből érkező gyilkológép (az időutazástól itt sem mertek elszakadni az írók), de még épp időben a segítségére siet egy szintén jövőből érkezett nő, Grace. El is kezdődik a hajsza, melynek során kiderül, Dani kulcsszereplőjévé fog válni annak a háborúnak, melyben az emberek harcolnak a terminátorok ellen. A sztoriról legyen is elég ennyi, ugyanis, ahogy fentebb már említettem vissza tért Sarah Connor és Arnie megformálásában a jó öreg T-800-as, a film pedig velük kapcsolatban elég meglepő dolgokat lép meg, melyeket nem szeretnék lelőni senkinek. Na, de térjünk is a tárgyra: jó film lett a Sötét végzet? A válasz nem egyszerű. Tim Miller hiába készített egy olyan mozit, ami reggelire megeszi a Genisyst és azzal együtt a Terminátor 2. után érkező folytatásokat, az összkép így is rendkívül vegyes. Vegyük például a történetet. Az mindenképp örvendetes dolog, hogy jelen esetünkben a karakterek szívvel és lélekkel vannak feltöltve, nem csak vásznon rohangáló ágyútöltelékekkel van tele a játékidő. Ezen felül a színészek is kitettek magukért. Linda Hamilton kellően erős alakítást nyújt Sarah Connor-ként, Arnie még mindig parádés halálosztó és most egy új oldalát is megismerhetjük, Gabrielle Luna pedig igazán fenyegető az új típusú gyilkológép szerepében. Viszont ilyen téren Mackenzie Davis a film igazi ütőkártyája, ő ugyanis nem csak egy kellően vagány és elszánt védelmező, de figurájában ott gyökerezik a dráma is, amit a színésznő meggyőzően tud prezentálni. Sajnos pont a történet kulcsszereplője, Dani (Natalie Reyes) az, aki nem igazán tud érvényesülni, viszont sem a karaktert, sem a színészi játékot nem nevezném rossznak, inkább csak közepesnek. Kissé elkalandoztam, tehát vissza a sztorihoz. A Sötét végzet nem tekinti a T-2. után érkező folytatásokat a kánon részének, ez mindenképp pozitívum, viszont sem harmadik epizódként, sem önálló alkotásként nem tud igazán érvényesülni. Túl sok benne az újrahasznosított elem, logikai bakik is tarkítják a cselekményét és végül ugyanazokat a köröket futja le, mint az első két epizód. Azonban itt jön egy nagy de! Az erős színészi játék és a karakterek képesek olyat erőt adni az elcsépelt forgatókönyvnek, hogy egy percig ne unatkozzunk a filmen. A figurák érdekesek és lehet értük izgulni, ez pedig elég nagy löketet ad a nem túl izmos sztorinak. Ezen felül pedig maga a tempó is kellően pörgős iramot diktál, így hiába nem lett tökéletesre és egyedire csiszolva a cselekmény menete, a film leköti a nézőjét és a kezdést követően odaszegezi a vászonhoz egészen a stáblistáig. Akciókat tekintve szintén nem lehet egyértelműen a „jó” vagy a „rossz” jelzőre támaszkodni, hiszen koreográfiát tekintve egyik összecsapás se valami emlékezetes, viszont alapvetően szórakoztatóak és látványosak. Helyenként a CGI ugyan kissé zavaró lehet, de olyan ormótlan effektparádét nem vonultat fel a film, mint például a Genisys túltolt zúzásai. Zenei téren viszont egész pozitív az összkép, Tom Holkenborg ügyesen építette be saját, akciódús tételei közé Brad Fiedel klasszikus Terminátor taktusait, így egy olyan aláfestés született, mely kellően átadja a kilátástalan menekülés hangulatát, de helyenként képes a drámai részeknek is minőségi módon áldozni. Ami viszont számomra kifejezetten rontott az összképen, az a történetben leledzik, túl az alapvetően átlagos, eredetiséget nélkülöző aspektusán. A kezdés véleményem szerint elég erőltetettre és bicskanyitogatóra sikeredett és ugyan ez adja meg a film kiindulási helyzetét, mégis, azt kell mondjam, nehéz volt rajta túllendülnöm. A másik pedig az erőltetett humor. Nem kell megijedni, ilyen téren is magasan a Genisys fölött áll a Sötét végzet, de azért így sem sikerültek jól a viccesnek szánt részek, nem mellesleg néhány még az adott jelenet drámaiságán is csorbított. Összességében Tim Miller alkotása nem lett egy leköpnivaló szemét (már bocsánat a nyelvezet miatt), mint a Genisys. Sőt, alapjáraton tényleg egy szórakoztató, pörgős, akciódús és helyenként drámai mozi született, melyen érzékelhető Cameron produceri felügyelete is. De a Sötét végzet így se tudja megközelíteni az első két rész zsenialitását, több helyen izzadságszagúan ad hozzá a mítoszhoz, bizonyos megoldásai nem elég megalapozottak és akciók terén sem tud többet felmutatni annál a szintnél, melyet az összes manapság készült átlag látványfilm nyújt. Talán érződik is a véleményemen az, hogy kettős érzések kavarodnak bennem és az igazat megvallva, a vetítőtermet is kissé tanácstalanul hagytam el. A Sötét végzet ugyanis nem egy rossz film, sőt, több pozitívum is akad benne, de minden egyes jó jelenetre akad egy olyan, amely valamely módon (humor, logika, ötlet) hibádzik. Szívesen írnám azt, hogy a két beígért folytatás hátha majd jobb lesz, de elnézve a bevételi adatokat, nem hiszem, hogy a közeljövőben újabb Terminátor film születne. Sebaj, a Sötét végzet legalább egy tisztességes iparosmunka lett némi szívvel-lélekkel, így már fényévekkel méltóbb lezárása a sorozatnak, mint a pocsék Genisys. |
- Filmes Sámánok Rendje -
| 2019-10-18 19:26.42 |
| Én az első évadot láttam csak, az kellően beteg és szórakoztató, viszont középtájékon van pár rész, ahol kissé leül a sztori és a poénok se annyira ütősek, de mivel egy epizód kb. 20 perc, simán megéri tenni vele egy próbát.
A második szezonból viszont csak 1 részt láttam, az annyi alapján már nem tűnik valami ütősnek és ahogy olvastam róla véleményeket, nem is nagyon dicsérik annyira, mint az első felvonást. |
| 2019-10-05 15:28.33 |
| Ha csak szigorúan egy filmet lehet kiválasztani, akkor én a Blade Runner 2049-et nevezném annak, ha meghallom a zenéjét, vagy eszembe jut akár csak egy képkocka is belőle, már lúdbőrözök. hatalmas élmény volt számomra.
De a Mad Max-Fury Road is ott lohol a sarkában, attól is olyan erős moziélményt kaptam, amit aztán csak a 2049 tudott megugrani. |
Ad Astra - Út a csillagokba - Vélemények
| 2019-10-03 20:52.04 |
| Az idei év egyik ambiciózus sci-fijének ígérkezett az Ad Astra, melyet az a James Gray rendezett, aki eddig még nem alkotott ebben a műfajban, de korábbi munkái alapján egy kellőképpen érdekes és sokoldalú filmesként ismerhettünk meg. Nem mellékesen pedig igencsak remek színészeket nyert meg alkotásához, név szerint Brad Pitt-et, Tommy Lee Jones-t, Donald Sutherland-et és Liv Tylert.
Lássuk is, vajon a végeredménynek sikerült e felnőnie a magas elvárásokhoz. Valahol a jövőben járunk, ahol az emberiség épp azon ügyködik, hogy értelmes élet jelét fedezze fel a világűrben. Főszereplőnk egy rendkívül tehetséges asztronauta, aki miután sikeresen túlél egy balesetet, új feladatot kap a feletteseitől. Rég eltűnt apja után kell erednie, akiről eddig mindenki azt hitte, hogy halott. Most azonban életjelet adott magáról és kulcsfontosságú felvenni vele a kapcsolatot, ugyanis egy olyan technológia birtokában van, ami akár az emberiséget is elpusztíthatja. Amit először is érdemes megjegyezni a filmmel kapcsolatban az az, hogy ez nem egy agyatlan látványmoziként funkcionáló darab. Hiába akadnak benne nagyszerűen prezentált, akciódús jelenetek, a hangsúly nem ezeken van, hanem a történetbe ágyazott kérdéseken, melyek egyrészt a műfajból fakadnak, másrészt pedig az alapvető emberi érzelmeken. Ilyen téren az Ad Astra elég sokat markol és végül emiatt nem is tud igazán kibontakozni. Egyrészt a cselekmény során a film sci-fi vonulata egyre jobban a háttérbe szorul, hogy a történet végül egy filozofikus tanmesévé avanzsáljon, ami olyan témákba kanyarodik el, mint például a főhős identitáskeresése, melynek során egy apa-fiú kapcsolat kerül kibontásra. Így önmagában ezzel nincs baj, hiszen ebben a műfajban már számtalanszor volt arra példa, hogy egy ígéretes alapötlet végül egy rendkívül emberi történetbe fordul át. A probléma abból adódik, hogy azokban azért a sci-fi elemek egyszerre működnek a személyesebb vonulattal, itt viszont nem. A film ügyesen viszi végig Pitt figuráját a különböző kalandokon és végül logikusan oldja fel a történet során felvetett konfliktusait, azonban az alaptörténettel végül nem igazán tud mit kezdeni, leginkább csak háttérelemként használja fel az olyan témákat, mint például a földönkívüli élet. A félreértések elkerülése végett, Gray alkotása nem egy rossz film, sőt, magasan kiemelkedik az egysíkú látványfilmek közegéből, hiszen fontos témákat érint, nagyszerű kidolgozásban. A technikai megvalósítás például nagyszerű. Hoyte Van Hoytema operatőri munkáját leginkább a gyönyörű jelzővel lehetne illetni, csodálatos képekkel prezentálja Pitt utazását, ami hol a végtelen űrben, hol saját lelki világában zajlik. Muszáj még kiemelni Max Richter zeneszerző munkáját, aki visszafogott, mégis érzelmes és magával ragadó szerzeményeket készített a látottak aláfestéséhez. Magával a cselekmény lendületével sincs baj, a film sose válik unalmassá, végig képes fenttartani a figyelmet és sose ül le. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a felvetett történetszálak egytől egyig érdekesek, legyen szó a világ megmentése érdekében indított expedícióról, vagy a főszereplő lelki vívódásairól. A befejezést követően viszont már nagy hiányérzetünk lehet, ugyanis a film végül sci-fiként nem igazán tud újat mutatni, a már jól bejáratott sablonok pályáján mozog, azoktól nem igazán tér el. Egy érdekes karakter utazását, értsük ezt fizikai vagy lelki szinten, azonban nagyon ügyesen bemutatja. Mindent összevetve, az Ad Astra egy olyan alkotás, mely érdemes a figyelemre, hiszen egy rendkívül igényesen elkészített darab egy olyan alakítással Brad Pitt részéről, mellyel nem mindennap találkozhatunk. Ennek ellenére viszont kissé csalódást keltő is egyben, hiszen sci-fiként nem igazán funkcionál jól, de emberi drámaként azért kellően erős. |
Joker (2019) - Vélemények
| 2019-10-03 20:45.04 |
| Manapság szinte minden hónapban bemutatnak a mozik egy-egy képregény adaptációt, melyek igencsak nagy sikernek örvendenek az esetek nagy részében (főleg akkor, ha a főszerepet szuperhősök kapják). A Disney alá tartozó Marvel Stúdió ilyen témában csak úgy ontja magából a különböző történeteket és egy hatalmas univerzumot is sikerült kiépíteniük, ahol a figurák alkalmak adtán átugranak más filmekbe némi vendégszerep erejéig, de ott vannak azok a produkciók is, melyben csapatban vonulnak az éppen fenyegető gonosz ellen.
A Warner stúdió berkein belül a DC is megpróbálkozott egy hasonló univerzum kiépítésével, viszont eléggé elkapkodták a dolgokat, így mostanság nem is nagyon törekednek arra, hogy hőseiket összeeresszék. Sőt, a producerek egyike azt nyilatkozta, a jövőben az a céljuk, hogy minél minőségibb, különálló projekteket hozzanak tető alá. Így készülhetett el Batman leghíresebb ellenfelének számító Joker eredettörténete, mely egyáltalán nem kíván részt venni egy nagyobb univerzumban és a már történetében és hangulatában is hatalmas különbséget mutat a sokak által megszokott képregény adaptációkhoz képest. A történet középpontjában egy meggyötört figura áll, Arthur Fleck, aki amellett, hogy betegeskedő anyját gondozza, komikusi álmokat dédelget. Azonban egy rendkívül megtört, közel sem épelméjű figuráról van szó, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba és az élet is ott rúg bele, ahol csak tud. Viszont amikor végleg összecsapnak feje felett a hullámok, nem bírja tovább és kiengedi magából azt a frusztrációt, ami egész életében végig kísérte és így születik meg Joker. Mielőtt belevágnék mondanivalóm közepébe, le kell szögeznem, hogy elég vegyes elvárásokkal ültem be a filmre. Egyrészt a készítők által adott interjúk bizonytalanítottak el, akik azt állították, nem a képregényekből szerezték inspirációjukat és nem is követték az azok által lefektetett alapokat. Ebből kifolyólag arra következtettem, ez majd egy olyan alkotás lesz, ami önmagában talán működhet, de ráhúzva a DC logót és a híres bohóc nevét, nem fog életképessé válni. Másrészt pedig azon nem tudtam túllendülni, hogyha ez egy olyan eredettörténet, aminek később nem lesz folytatása és a bűn bohóca se fog összefutni ilyen formában a híres Denevéremberrel, akkor van e szükség ilyen kivitelezésben a végeredményre? És akkor most rátérnék a lényegre. A Joker egy baromi erős pszichológia thriller, ami parádésan mutatja be egy bomlott elme történetét, aki eleinte még próbálkozik azzal, hogy utat találjon az elfogadott normák által kikövezett világba, hogy végül aztán belezuhanjon az őrület és káosz univerzumába. Ezt a figurát és az ő „kalandjait” rendkívül érzékenyen, drámain és egyben brutálisan vezeti végig a film, ami nagyon sokat köszönhet a mindig szenzációs Joaquin Phoenix alakításának. Sok hír szólt arról, hogy a színész mennyire komolyan vette ezt a szerepet és ezek az információk jelen esetünkben nem üres porhintésnek bizonyultak. Arthur Fleck, más néven Joker, egy rendkívül összetett karakter, akinek bőrében egész egyszerűen lubickol Phoenix, minden egyes mozzanata aranyat ér. Ezért a szerepért minimum egy Oscar jelölés kijárna a színésznek. Emellett a film nagyon hatásosan adagolja a feszültséget, hogy a játékidő második felében majdnem minden egyes jelenet időzített bombaként robbanjon a vásznon. Nagyszerű a cselekményvezetés és hiába nem dőlnek romba jelen esetünkben városok, nem tombol a CGI pusztítás a szemünk előtt, a főszereplő briliáns színészi alakítása, a remek történetvezetés és precízen tálalt atmoszféra nem is indokolja a fentebb leírtakat, hiszen így zsigeri módon hatnak a látottak. És talán pont ez az, ami miatt sokan nem fogják kedvelni ezt a produkciót. Mert ahogy az alkotók ígérték, ez nem egy megszokott képregényfilm és nem is egy szokásos antihős történet, mint például a Deadpool vagy a Venom. Ez egy meggyötört ember kálváriája, amit egy szikár és kellően drámai megközelítésben tálaltak a készítők. Érdemes még kitérni a film zenéjére, melyet Jóhann Johansson tanítványa, Hildur Guðnadóttir komponált és remek munkát végzett. Dallamai remekül prezentálják a főhős lelki állapotát, ami egyszerre képes átadni a drámaiságot és az őrületet. A készítők tehát elhagyták a már megszokott szuperhősös, képregényfilmes megközelítést és ihletként inkább Martin Scorsese korábbi alkotásai felé fordultak. Ez pedig meg is látszik a végeredményen, hiszen amellett, hogy konkrét jelenetekben megidézésre kerül a Taxisofőr és a Komédia királya, hangulatot és történetvezetést tekintve is könnyen rokonítható velük a Joker. Összegezve a dolgokat, a Todd Phillips önálló lábakon álló eredettörténete egy nagyon erős darab, ami egy megtört lelkű ember történetét meséli el egy pszichológia thrillerbe ágyazva. Így a Joker megállja a helyét egyedüli alkotásként, viszont DC filmként? Erre a kérdésre már nem egyszerű a válasz, hiszen hiába különíthető el a végeredmény a stúdió eddigi adaptációitól, mégis akadnak benne utalások Batman felé. Ezek a kikacsintások biztos elnyerik majd a rajongók tetszését, viszont történet szempontjából sajnos csak a levegőben lógnak és azt a szomorú szájízt hagyják az emberben, mennyire erős ellenlábas válhatna Phoenix Jokeréből egy későbbi Denevérember moziban. Emiatt vagyok kissé mérges a készítőkre, hiszen ha elhagyják a képregényből fakadó vonatkozásokat és megváltoztatják a címet, szintén egy baromi izmos, önálló produkciót kaptunk volna. Félreértés ne essék, a Joker így is az, de a képregényes háttér megléte miatt így kissé megkutyulhatja az egyszeri nézőket. Az összhatás azonban így is bőven pozitív képet mutat, sőt, talán az idei év egyik legérdekesebb, legösszetettebb és legzsigeribb alkotása, amit tényleg érdemes megnézni. |
- Filmes Sámánok Rendje -
| 2019-09-26 10:47.58 |
| Ha annyi jelenlétük lesz, mint Goldblumnak a Fallen Kingdomban, akkor teljesen felesleges visszahozni őket. De ne így legyen! |
Rambo 5: Utolsó vér - Vélemények
| 2019-09-25 15:23.45 |
| Sylvester Stallone nem igazán tud hátat fordítani kedvenc karaktereinek. 2006-ban még úgy tűnt, Rocky végleg bedobja a törölközőt, de aztán mégiscsak folytatódott az Olasz csődör története a Creed-filmekben, még ha csak mellékszereplőként is.
John Rambo 2008-ban tért vissza a mozikba és akkor még úgy tűnt, ez az ikonikus figura utolsó bevetése lesz, hiszen a film egyaránt működött brutális akció orgiaként és egyfajta búcsúként is. De ahogy Rocky is visszatért, úgy Rambo is, most pedig itt van nekünk az Utolsó vér alcímre keresztelt ötödik epizód, ami ha jól teljesít a kasszáknál, akkor közel sem a széria befejezéseként fog funkcionálni, legalábbis Sly szerint. De ebbe most talán még ne menjünk bele, inkább lássuk, milyen is lett kedvenc veteránunk legújabb (utolsó utáni) kalandja. Rambo miután visszatért apja farmjára, egyfajta cowboyként tengeti mindennapjait, azaz lovakat tör be és katasztrófák esetén segíti a bajbajutottakat, tehát csak a szokásos. Viszont miután egy hozzá közel álló személy eltűnik Mexikóban, újra előkeresi vadászkését és nyomozásba kezd, mely (mily meglepő) egy hatalmas vérengzésbe torkollik. Mit ne mondjak, a történet nem igazán lett túlbonyolítva, de ez szerintem senkit nem érint váratlanul, hiszen mégiscsak egy Rambo filmről van szó. Ami nagyobb baj meglátásom szerint az az, hogy cselekmény igencsak lassan folydogál előre és igazából az egész sztori csak azt a célt szolgálja, hogy megágyazzon a finálé mészárszékének. És itt jegyezném meg, hogy az előző epizód se az a faltól falig akciókban tobzódó adrenalin löket volt, de ott ügyesebb arányérzékkel voltak azért elosztva a kisebb összecsapások, melyek egy egészen elképesztő csatajelenethez vezettek. Jelen esetünkben azonban meg kell elégednünk pár perces ízelítőkkel, melyek egész egyszerűen annyira rövidek, hogy nem nevezhetők akciójelenetnek. Talán csak a kezdést lehetne annak nevezni, de az meg szimplán kilóg abból a sorból, amit eddig megszoktunk egy Rambo filmtől. De a lassú cselekményvezetéssel nem lenne baj akkor, ha némileg árnyalva lenne a történet, viszont erről szó sincs. Egyedül Rambo karaktere kap némi új megvilágítást, de ezek az árnyalatok sincsenek elmélyítve. Stalonne alakítása azonban kiválóan működik és hiába nem lett kiaknázva a címszereplő drámája, Sly miatt nem válik végül unalmassá a film, hiszen ő még van annyira karizmatikus figura, hogy elcipeljen egy egyszerű, különösebben izgalmasnak sem nevezhető alkotást a vállán. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy mikor már tényleg leülne a cselekményt, mindig kapunk egy-egy olyan párbeszédet, melyek feldobják a leülepedett hangulatot. A másik működőképes eleme a filmnek az, hogy az ember egyik legősibb érzelmére lett felépítve a sztori, a bosszúra. Ugyan a készítők elég primitíven építenek erre, de végeredményben elérik a céljukat, hiszen a fináléhoz érve már legszívesebben mi, nézők is fegyvert ragadnánk, hogy a másvilágba küldjük a rosszarcú kartell tagokat. Ezt viszont Rambo cselekszi meg helyettünk, mégpedig igencsak látványos módon. Az a vérengzés-orgia, ahová kifut a sztori, igencsak ütősre sikeredett. Bár, összhatásában nem ér fel a negyedik epizód zárlatához, azért így sem érheti panasz, mert Rambo jó szokásához híven, végtelenül brutális módszerekkel kapja szét az ellent. Ropognak a csontok, szakadnak a testrészek és fröcsköl a vér, tehát minden itt van, amit egy erős gyomorral rendelkező akció (netán horror) rajongó elvárhat egy bosszúfilmtől. A stáblista alatt futó képsorok pedig rátesznek még egy lapáttal az élményre, egész egyszerűen gyönyörűre sikeredtek és képesek méltó módon megkoronázni a szériát, ha már maga a film csak tessék-lássék módon adózik az emlékének. Összességében az Utolsó vér nem egy hiánypótló műremek, nem is az a lezárás, amit megérdemelne ez a sorozat, köszönhetően annak, hogy rendkívül felszínes, nem igazán ad teret a mélyebb dráma kiaknázásához és akciók tekintetében még a legutóbbi epizódot sem éri utol. De Sly uralja annyira a vásznat, hogy a középszerű jeleneteken túllendüljünk, majd a türelmünket egy igazi vérben tocsogó, a ’80-as évek akció (és horror) filmjeit megidéző rendrakással zárja, amire még rátesz egy lapáttal a stáblista alatt futó képsorokkal. Így a végeredmény kissé felemás képet mutat, de összességében egy szórakoztató, közel sem visszafogott brutalitással megáldott produkció lett Rambo ötödik kalandja, mely Brian Tyler erős zeneszerzői munkájának is sokat köszönhet. Aki egy komoly, mélyenszántó darabot vár, ne itt keresgéljen, de a retro akció és bosszúfilmek szerelmesei azért megtalálhatják az Utolsó vérben a számításaikat. |
Copyright © 2005-2018, www.FilmKatalogus.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Impresszum | Médiaajánlat | DVD üzletszabályzat, kapcsolat | Sitemap | E-mail: info@filmkatalogus.hu