Michael Myers a horror műfaj egyik megkerülhetetlen, ikonikus figurája, aki 1978-ban kezdte a pályafutását John Carpenter méltán elismert klasszikusában, a Halloween-ben. Azóta már számtalan folytatást és remake-et megélt a széria, amit aztán a Blumhouse stúdió indított újra 2018-ban egy olyan filmmel, mely zárójelbe tette az összes egyenes ágú folytatást és az eredeti mozihoz nyúlt vissza mind történet és karakterek tekintetében.
Ez volt a David Gordon Green által rendezett Halloween, ami ha nem is definiálta újra a slasher műfajt, nagyon igényesen és szórakoztatóan vezette vissza a haddonfield-i mészárost a vásznakra, miközben az alapvető műfaji kliséket is sikerült kikerülnie, vagy még fogyasztható módon tálalnia.
Emellett egy nagyszerű lezárást is kínált a szériának, azonban mind jól tudjuk, ha egy film egyaránt részesül anyagi és kritikai sikerben, akkor elkerülhetetlen a folytatás.
Így annak rendje és módja szerint Myers ismét visszatért, hogy újra vérrel dekorálja ki Haddonfield városának utcáit. A kérdés csak az, hogy megérte elkészíteni a Gyilkos Halloween címre keresztelt folytatást?
Ahogy elnézem a filmre érkező reakciókat, azt szűröm le, hogy sokan csalódtak a végeredményben, ezt pedig teljes mértékben megtudom érteni. Én viszont baromi jól szórakoztam a látottakon, még úgy is, hogy a Gyilkos Halloween számtalan hibával rendelkezik és látszik rajta, az alkotók mennyire erőlködtek azon, hogy ne csak egy sokadik slashert tegyenek le az asztalra, hanem egy mondanivalóval is rendelkező produkciót, ami Myers mítoszát is tovább építgeti.
Így bennem is eléggé kettős az élmény, kezdeném is talán a negatívumokkal, hogy aztán jöjjön a kötelező ömlengésem.
A film legnagyobb hibája az, ahogy a karaktereket terelgeti. Jamie Lee Curtis hiába van főszereplőként feltüntetve, nagyon kevés játékidőt kapott, a történet egész egyszerűen parkoló pályára tette és egyfajta szócsőként van használva, aki a képsorok alatt megbúvó üzeneteket szinte egy az egyben belemondja a néző arcába. Értem én, hogy az előző részben történtek miatt muszáj volt pihentetni kicsit a meggyötört Laurie Strode-t és úgy is jön majd a folytatás, ahol ismét felveheti a kesztyűt Michael ellen. De egy ilyen jelentős és jól felépített karaktert kár volt ily méltatlan módon mellőzni, az írók sokkal okosabb módon is kezelhették volna. Például a lányára (Judy Greer) és az unokájára (Andi Matichak) helyezhették volna a fókuszt, ez egész jól illett volna a sztorihoz. Ehelyett kaptunk számtalan új/régi szereplőt, akik vagy Curtis-hez hasonlóan csak „történetmesélőként” funkcionálnak (ilyen például Hawkins rendőrtiszt Will Patton megformálásban), vagy aktív résztvevői a cselekménynek, csak nincsenek jól beleillesztve a nagy egészbe.
Ez utóbbira jó példát szolgáltatnak a már ismert karakterek, mint Tommy Doyle, Brackett sheriff vagy éppen Lindsey, akik felveszik a harcot Myers ellen, de nem sikerült igazán emlékezetes momentumokat mögéjük rakni, mely kellő súlyt adott volna újbóli szereplésüknek.
Ilyen téren az Anthony Michael Hall által alakított Tommy kissé kakukktojásnak számít, hiszen ő amúgy egy teljesen korrekt karakter, a film is jól építi a feszültséget Myerssel való találkozásáig, hogy ott aztán ne kapjuk meg a méltó betetőzést.
És ha már szereplők. Slasher film nem létezhet áldozatok nélkül, akik jobb esetben szimpatikus figurák, akiket sajnálhat a néző, ha éppen végez velük a gyilkos. Alapesetben itt se lenne gond a „koporsótöltelékekkel”, sőt, néhány egész vicces figura is felbukkan, hogy aztán Myers felkoncolja őket. A probléma ott van, hogy szinte mindegyikük rendkívül idétlen módon reagál a fenyegetésre. Lefagynak, menekülés esetleg segítséghívás helyett szinte önerőből szaladnak bele a konyhakés élébe.
Persze, ez egy ilyen műfaj, de pont Carpenter eredetije és a 2018-as folytatás rá a bizonyíték, hogy épkézláb módon is lehet kezelni ezeket a karaktereket. Itt sajnos nem sikerült, így a film komolyan vehetősége is többször sérül.
Elérkeztünk az utolsó negatívumhoz, ez pedig a befejezés, ami egyben fel is vezeti a folytatást. Ezt nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy a készítők elég érdekes irányba kanyarodtak el Myers-hátterét illetően és ugyan konkrétumok nem kerülnek kimondásra (leszámítva néhány olyan mondatot, ami Dr. Loomis monológjaira rímel az eredetiből), de képileg érzékeltetve van néhány igen meredek gondolat. Igaz, nem tudhatjuk, mi a készítők koncepciója a következő epizódra, de én bízok abban, hogy nem akarják nagyon bontogatni Michael háttérét, mert bőven elég az, amit most tudunk róla. Sőt, ezt a karaktert az tette ikonná, hogy nincs mögötte semmi konkrét motiváció, szimplán egy két lábon járó mészáros, aki bárkit levág, aki szembejön vele. Nincs szükség arra, hogy a fehér maszk mögött megbújó sötétségben és gonoszságban a készítők a későbbiekben logikát és magyarázatokat keresgéljenek.
Mindenesetre, a befejezés ilyen szempontból elég merész és nem sok jót vetít előre, de ha a folytatás nem rontja el a mítoszt, akkor ezzel a fináléval sem lesz nagy problémám visszamenőleg.
És akkor elérkeztünk az ömlengéshez. A Gyilkos Halloween amellett hogy egy igencsak vérbő és szórakoztató slasher, kellő ambícióval is rendelkezik, hogy felülemelkedjen hasonló műfajú társain.
A történet egyik alapja az, hogyan hat a Michael által gerjesztett félem és düh Haddonfield lakóira. Ez a gondolat nagyon szépen lett felépítve a cselekmény során, hiszen miután a város népe újra szembesül a gonosszal, lealacsonyodik egy idegbeteg csürhévé, akik addig nem nyugodnak, míg önhatalmúlag ki nem végzik Myerst. A történet ezen része kifogástalanul működött számomra, addig a pontig, amíg az egyik szereplő ki nem mondta a nagy megfejtéseket ezzel kapcsolatban.
Értem én, hogy bizonyos gondolatokat erősíteni kell a néző számára, de itt csak üres szájbarágás történik, hiszen teljesen jól átjön az, mire is gondoltak a készítők.
Ez nálam nem befolyásolta az összképet, de sokaknál bizony kicsaphatja a biztosítékot, hogy ilyen egyértelmű dolgok kerülnek kimondásra.
De egy kicsit elkalandoztam. A lényeg az, hogy az egyszerű slasher recept mellé kapunk egész jól felfestett szituációkat, melyeket a gyilkos és az őt üldöző tömeg helyzete szül.
A film másik nagy erőssége a tempója. Az első perctől kezdve az utolsóig pörögnek az események, nincsenek üresjáratok, végig feszes a cselekmény és ömlik a vér.
És ha már vér! Myers olyan mészárlást rittyent a vászonra, amit egész egyszerűen öröm nézni. Kreatív és brutális gyilkosságokból nincs hiány, ezek hatását pedig tovább növeli még a kiváló operatőri munka és a fantasztikus zenei aláfestés.
Ez lehet kissé betegen fog hangzani, de Myers összes akcióját mosolyogva néztem végig és nem azért, mert pszichopata lennék (bár kitudja) hanem mert annyira pazarul lettek kivitelezve.
Igaz, bizonyos jelenetekben nagyon kiütközik a karakterek inkompetens viselkedése (erről feljebb már volt szó), de aztán Myers látványosan rövidre zárja az összes idétlenkedést.
És ha már Myers. Az eddigi mítoszhoz nagyjából csak pár mondatot tesz hozzá a film, de azt nagyon ügyesen csinálta és ez ahhoz vezetett, hogy számomra még rémisztőbb figurává nemesedett kedvenc késforgatónk. Itt nem a fináléban érintett új irányra gondolok hanem arra, hogy Myers hova is tart valójában. Igaz, ez a fordulat Curtis karakterét kissé még jobban a margó szélére helyezi, Myers esetében azonban azt éreztem, hogy a maszk mögötti sötétség kapott egy új, még ijesztőbb réteget.
Mint már említettem, a zenei aláfestés egész egyszerűen kiváló, ahogy az operatőri munka és a vágás is rendkívül profi színvonalon mozog. Ide lehet még sorolni a hatásos flashback-jeleneteket is, melyekben kiválóan sikerült megidézni a 78-as eredetit.
És ha már megidézés, a film nagyon ügyesen utalgat Carpenter mesterművére, konkrét beállítások is visszaköszönnek. Ez a főhajtás nyilván a rajongók felé is irányul, hogy bizonyos jeleneteket még jobban szívükbe zárjanak és sokan ezt erőltetett lekenyerezésnek szokták felfogni, és lehet igazuk is van.
Én viszont nagyon élveztem ezeket a részeket, de alapvetően az egész film hangulata annyira rám telepedett, hogy a stáblista után szinte ültem is volna be a következő vetítésre.
A színészi alakításokat se érheti panasz, annak ellenére se, hogy bizonyos karakterek nem lettek épp tökéletesre csiszolva. Jamie Lee Curtis annak ellenére is nagyszerű volt, hogy keveset töltött a vásznon, de ez igaz Will Patton-ra is. Hozzá kapcsolhatóak a flashback jelenetek, melyek során az ő múltjából is kapunk plusz információkat, melyek kellően érdekesre sikerültek. Remélem a folytatás mindkettejüknek igazságot szolgáltat vásznon töltött idő tekintetében.
Tommy Doyle-ról már többször is szó esett, de ismét ki kell emelnem, hiszen Anthony Michael Hall remek alakítást nyújtott a szerepben. Emiatt sajnálatos az, hogy a figurája nem kapott egy kellően emlékezetes tetőpontot.
Ahogy elnézem, ez egy eléggé csapongó írás lett, ami nem véletlen. A 2018-as Halloween-nek köszönhetem azt, hogy végérvényesen Michael Myers rajongó lettem és iszonyat mód vártam ezt a folytatást. Sajnos az előd színvonalát nem sikerült utolérni és nagyon sok helyen elvérzik a forgatókönyv, de én mégis kiválóan szórakoztam a Gyilkos Halloween alatt. Pörgős tempó, brutális gyilkosságok, érdekes ötletek, erős színészek, mindezek mögött pedig a megállíthatatlan Myers.
Aláírom, nem ez az alkotás fogja megújítani a slasher műfajt és tény, hogy vannak benne merész ötletek a későbbiekre vonatkozóan, de a készítők bőven tanulhatnak még az itt vétett hibáikból. Sőt, ez az epizód egy trilógia közepe, így sokat nyom majd a latba az is, hogy sikerül majd a záró felvonás. Úgy gondolom, annak minősége még javíthat, akár ronthat is a Gyilkos Halloween megítélésén.
A lényeg az, minden döccenő és negatívum ellenére szerettem ezt a megosztó Myers kalandot, részemről jöhet a Halloween Ends.
Ha lehet, minél hamarabb!

Venom 2. - Vérontó - Vélemények

2021-10-21 05:11.00

A Venom (2018) számomra úgy lett méretes csalódás, hogy alapból nem vártam tőle sokat. Így a folytatáshoz már tényleg úgy álltam hozzá, hogy felőlem jöhet bármi, az előzmény olyan mélyre rakta a lécet minőség terén, hogy annál nem lehet lejjebb süllyedni.
Valamilyen szinten igazam is lett, a Vérontó alcímre keresztelt második rész pár fokkal fogyaszthatóbb lett, mint elődje, az összkép azonban még így is egy bőven rossz szuperhős-mozi.
Történetről, sőt, forgatókönyvről igazából nem is nagyon beszélhetünk, amit itt kapunk sztori szinten, az csak egy vázlat, amiben benne vannak bizonyos ötletfoszlányok és karakterkezdemények, de pár mondatnál bővebben semmi sem kerül kibontásra.
Ez pedig elég nagy szégyen már alapból is, de ha belegondolunk abba, hogy manapság hol tart a szuperhős-zsáner, még több szomorúságra ad okot.
Értem én, hogy a Sony fejesei Venom figurájára nem akartak ráhúzni egy komolyabb, összetettebb alkotást és elsősorban az volt a céljuk, hogy a fiatalabb közönséget nyerjék meg maguknak, de ilyen hozzáállással is lehet olyan filmet készíteni, melyben van egy egyszerű, de működőképes sztori, belső logika és minimálisan kifejtett karakterek, megtámogatva némi motivációs háttérrel.
A Venom 2. azonban magasról tesz az ilyen dolgokra, sőt, kimerem jelenteni, egész egyszerűen hülyének nézi a közönségét és egy másodpercre nem próbál meg úgy viselkedni, mint egy épkézláb mozifilm. A másfél órás játékidő persze kellően feszes, egy percre nem ül le a cselekmény, nincsenek üresjáratok, faltól falig akciókból és poénokból áll az egész film. Ez olyan szempontból pozitívum, hogy unatkozni nem lehet a látottak alatt és így már akad is némi fejlődés az első részhez képest.
Azonban ez az eszeveszett pörgés arra sem ad lehetőséget, hogy elmerüljünk a cselekmény világában, esetleg bármiféle érzelmet tápláljunk a karakterek irányába.
Igaz, ez nehéz is lenne, hiszen ahogy fentebb már említettem, egy hihetetlenül primitív alkotással van dolgunk, ahol minden egyes momentum kong az ürességtől.
Emiatt hiába a neves színészi gárda (Tom Hardy, Woody Harrelson, Michelle Williams, Stephen Graham, Naomie Harris), egyiküknek se volt lehetősége arra, hogy igazán kibontakozzon. Hardy ugyanúgy végigripacskodja a jeleneteit, mint az előző epizódban, Harrelson egy tipikus, két dimenziós gonosz figura (egy árnyalatnyival talán jobb, mint az első részben Riz Ahmed), a többiekről meg nem is nagyon érdemes szót ejteni, annyira kevés és jelentéktelen a vásznon töltött szerepük.
Félreértés ne essék, ilyen téren sem volt elvárás számomra, hogy egy Shakespeare dráma szintjét érje el a produkciót. Nem, elég lett volna csak egy átlagos MCU mozi szintjét megütni, ahol a szereplőknek van épkézláb háttere, rendelkeznek motivációkkal és megvan a maguk helye a cselekményben. Ehelyett a Venom 2.-bent kapunk egy rakás jobb sorsra érdemes, tehetséges arcot, akiket teljesen súlytalan bábokként dobáltak ide-oda az írók.
Ideje lenne már valami pozitívumot is írnom erről a fércműről, úgyhogy szót ejtenék a látványról és az akciójelenetekről. Andy Serkis rendező (aki színészként elég jártas a motion capture területén) és Robert Richardson operatőr (számtalan Tarantino és Scorsese alkotás gyönyörű képeit köszönhetjük neki) miatt azt gondoltam, ilyen téren nagy baj nem lehet a filmmel.
Az biztos, hogy a rendkívül túltolt CGI csörték pár fokkal jobbra sikerültek, mint az elődben, de ennyi. A játékidő során egy emlékezetes beállítással, esetleg kreatív ötlettel nem találkozhatunk, az összes harcjelenet az a tipikus vizuális zaj, amit a látványfelelősök tisztességesen összeraktak az utómunka során, de ennyi.
Visszakanyarodva az MCU- filmekhez, azok se mindig állnak a helyzet magaslatán, ami a kreatív akciójeleneteket illeti, de a leggyengébb alkotásaik is keresztbe lenyelik azt, amit a Venom és a Venom 2. felmutat.
És itt jön az a kérdés, amit manapság talán már többször is feltettem gyenge/rossz blockbusterek kapcsán: Mit lehet kezdeni egy látvány-orientált mozival, ha ezen a téren még a minimumot se hozza? A válasz, nem sokat, főleg, ha más téren se tud kellő értékelhető momentumot felmutatni.
Kicsit úgy érzem, kezdek már túl szigorú lenni, úgyhogy meg kell említenem Marco Beltrami zenéjét, ami semmi extrát nem tartalmaz, de legalább a tételei passzolnak a jelenetek alá, így ő legalább a minimumot belefektette ebbe a „szuper” produkcióba.
Na jó, az talán ér egy teljes jogú dicséretet, hogy a készítők most nem egy tipikus „mentsük meg a világot” szitut helyeztek a sztori középpontjába, hanem egy kisebb léptékű adok-kapok eseménysort Eddie és Cletus között.
Nem egy olyan nagy dolog ez, sőt, ahogy fentebb már írtam, ennek a felállásnak sincs sok értelme, de legalább ilyen téren nem szálltak el úgy az írók, mint az előzmény esetében.
Mindent összevetve, a Venom 2. egy baromi rossz képregény-film, vázlatos történet kezdeménnyel, zéró logikával, nulla karakterekkel és említésre se méltó színészi alakításokkal.
Bizonyos elemeiben megugorja az első rész színvonalát, de még így is annyi sebből vérzik, hogy a közepes kategóriát esélye se volt elérni.
A Sony fejesei azonban röhöghetnek markukba, ugyanis ismét hatalmasat kaszáltak, nem is kellett ehhez más, mint egy nagy múlttal rendelkező képregény karakter, akit bátran le lehetett butítani bárgyú poénokkal és vértelen akciókkal a tizenévesek szintjére.
Jár a taps!

Venom - Vélemények

2021-09-30 00:56.05

SPOILER!
Pár dolog még beugrott, ezek szerintem egyszerre tekinthetőek logikátlanságoknak és lusta forgatókönyvírói megoldásoknak:

- A sztori szempontjából fontos e-mail akkor éjszaka érkezik meg, mielőtt Eddie másnap menne az interjúra a gonosz Riz Ahmedhez
- A 6 hónapig szabad szimbióta, aki malajziában tengette mindennapjait, egyáltalán nem okozott problémát senkinek
- Micsoda véletlen, pont az a hajléktalan nő kerül a gonosz Riz Ahmed laborjába, akivel Eddie mindennap találkozik a helyi kisbolt mellett
- Mikor Eddie kiengedi a szimbiótát, bekapcsol valamiféle riasztás, de sokáig sehol egy biztonsági őr, az ajtók se zárulnak le (nagyon komoly az a labor)
- Michelle Williams első reakciója, mikor meglátja Venomot, ahogy lezúz egy csapat Swat kommandóst. Rendkívül hitelesen reagálja le a helyzetet:)
- A végére pedig egy kedvenc: Eddie a film végén betér a kisboltba, ekkor fényes nappal van. Megjelenik egy rabló, azt Venomként elfogyasztja (a lakoma után egy vércsepp se marad) és miután Eddie távozik, már éjszaka van. Nagyszerű, mennyire figyeltek a vágószobában a jelenetek közötti kontinuitásra :)

2021-09-30 00:03.59

SPOILER:
- Ki van mondva a filmben, hogy a szimbióták a hozzájuk nem passzoló gazdatesteken kb. élősködnek és hamar felemésztik őket. Erre a film elején a gonosz CGI-massza egy öregasszonyra telepszik rá és benne marad fél évig. Kemény lehet a néni:)
- A fő gonosz manus élve akarja Eddie Brock-ot, erre robbanó drónokat küld rá
- A fő gonosz laboratóriumát kb. 2 darab biztonsági őr védi, sehol egy kamera. Brock az egyik tudósnővel simán beoson, később pedig egy gyerek is (akin szintén egy szimbióta élősködött)
- A film végén Eddie-t a zsoldosok kiviszik az erdőbe hogy kivégezzék, de korábban nem volt baj, hogy a kameramentes laboratórium területén hullottak az emberek
- Eddie-t kórházban vizsgálják, ahol le is válik róla Venom, de erre nagy ívben tesznek a jelen lévő szereplők
- Plusz a szimbióták nem bírják a tüzet, jól mutatja ezt a finálé is, de amikor Eddie motoros menekülésénél felrobban egy drón, az nem igazán zavarja Venomot

Így nekifutásból hirtelen ezek jutottak eszembe, de ha még beugrana valami, mindenképp kiadom magamból :)

2021-09-29 23:16.00

2018 óta bennem volt az érzés, hogy írnom kéne a Venom című szuperhős moziról, de annyira erős negatív indulatokat váltott ki belőlem a produkció, hogy inkább hagytam a fenébe az egészet.
Ideáig sikerült visszafognom érzelmeimet, ugyanis nemsoká bemutatásra kerül a folytatás, ennek tudata pedig feltépte múltbéli sebeimet.
De kezdjük az elején. Anno nagyon vártam ezt a filmet, köszönhetően az impozáns színészi gárdának és az alapkoncepciónak. Ebből a történetből simán kilehetett volna hozni egy ütős sci-fi akciózást, megfűszerezve némi horrorisztikus utóízzel. Sőt, ha jól emlékszem, maguk a készítők is azt nyilatkozták a projekt kapcsán, hogy nem egy tipikus szuperhős-történetet szerettek volna vászonra vinni, hanem egy jóval sötétebb tónusú, egyedi alkotást. Onnan tudtam, hogy ebből nem lesz semmi, mikor kiderült, PG-13-as besorolást kapott a végeredmény, ami valljuk be, nem ad kellő teret egy véres és brutális őrületnek.
A helyzet pedig az, hogy a Venom egy igazi családbarát gyerekmatiné lett, viszont ez vele a legkisebb gond. A legnagyobb probléma az, hogy még egy teljesen átlagos minőségi szintet sem sikerült összehozni Tom Hardy ámokfutásából.
Maga a történet egy végtelenül sablonos, felszínes massza, ami egy szemernyi eredetiséget sem tartalmaz, miközben forgatókönyvírói szempontból is egy káosz az egész. Ordas nagy logikai hibák, rosszul prezentált karakterek és összecsapott motivációk adják a táptalajt a sztorinak, ami valljuk be, nem túl biztató.
Jobb esetben a látvány, esetleg a színészi alakítások menthették volna a menthetőt, de ezeken a pontokon is elvérzik a Venom.
Az akciójelenetek minden eredetiséget nélkülöznek, a gyors vágások és a pocsék CGI egyvelege pedig teljesen követhetetlenné és élvezhetetlenné teszi a látványosnak szánt csörtéket.
A kedvencem a finálé volt, ahol a jó és gonosz összecsapása abból áll, hogy két vászonra hányt paca szorongatja egymást és azt se lehet már kivenni ki-kicsoda, de mindezt úgy prezentálták a készítők, mintha az évezred küzdelme tárulna szemünk elé.
Ide köthető még a film kínos vértelensége is. Értem én, hogy a bevétel miatt a készítők nem merték megkockáztatni az R-korhatár besorolást, de így ha Venom épp megkóstol valakit, annak nincs semmi súlya, mert vagy elfordul a kamera, vagy olyan szögből tárulnak elénk a történések, hogy még véletlenül se lássunk vért. Tudom, nem ez a legnagyobb baja ennek a szösszenetnek, hiszen ugyanezen a forgatókönyvön valószínűleg egy véres változat se segítene sokat, azonban mégis egy olyan lény áll a középpontban aki embereket eszik! Komolyan, kész röhej!
Térjünk rá a színészekre. Tom Hardy számomra nagy favorit, több filmjét is kedvenceim közé sorolom, de amit itt leművelt, az pályája egyik mélypontja. Tény, hogy valamilyen alpári szinten szórakoztató az, ahogy vicsorog, üvöltözik és nyálát csorgatva szenved, de végtére is egy hatalmas ripacskodást tol le, ami hosszútávon már eléggé irritáló. Mégis, talán az ő túlpörgetett alakítása az, ami a film legnagyobb pozitívuma, hiszen mindenki más rajta kívül csak egy felvázolt, két dimenziós sablon. Pedig megfordult itt Riz Ahmed és Michelle Williams is, előbbi csak egy nagykönyvből kilépő, unalmas gonosz figura, utóbbi pedig egy ritka szürke mellékszereplő, akit bárki más eljátszhatott volna.
Amire még kitérnék az az zene. Ludwig Göransson egy rendkívül tehetséges komponista (Fekete Párduc, Creed, The Mandalorian), a Venomhoz írt szerzeményei azonban kimerítik az átlagos fogalmát. Dallamai sterilek, nincs bennük semmi egyedi íz. Ilyen mértékben tökéletesen passzolnak is a látottakhoz.
Ha nagyon akarnék, még tudnék ész nélkül fröcsögni erről a „csodáról”, de szerintem felesleges. A Venom egy elképesztően gyenge mozi, ami egy ideális világban hatalmasat bukott volna a pénztáraknál és ráébresztette volna a Sony fejeseit arra, hogy ne készítsenek Pókember-univerzumot a híres falmászó nélkül.
Ehelyett úton a folytatás és már a Jared Leto főszereplésével készült Morbius is ott lapul a stúdió bemutató naptárában.
Sebaj, legalább lesz miről fröcsögnöm a későbbiekben is.

Ki találja ki? (játék) - Avagy kulcsszavak a filmhez

2021-09-15 07:45.20

3. Ez csak tipp lesz, mert a filmet nem láttam, viszont a két kutyás színész árulkodó:D
Filofax, avagy a sors könyve

2021-09-15 07:41.49

2. Féktelen harag

Fekete Özvegy (2021) - Vélemények

2021-08-27 21:13.39

SPOILER!

Ray Winstone karaktere jó példa erre az állításomra, a fináléban egy hosszas monológban magyarázza el pontról pontra hátterét és motivációját, ezen kívül meg jó ha egy-két rövidebb jelenetben szerepel, melyekben szinte semmit nem csinál.
Több ilyen rész is van a filmben, ahol fontosabb infók csak párbeszédek szintjén kerülnek említésre, viszont képileg nincsenek kibontva.
Ez szerintem eléggé zavaró, jobban szeretem azt, ha egy film képekkel is tud mesélni, nem csak dialógusokkal.

Mit hallgatsz most?

2021-08-10 01:27.58

Ezt a számot Egyszerűsrác80-nak küldeném, nem tudom, ismeri-e ezt az új filmet, de ha szereti a Metallicát, csalódás nem érheti:)

http://www.youtube.com/watch?v=C6R45uw7BKU

Az Öngyilkos Osztag (2021) - Vélemények

2021-08-10 01:17.10

És annyit még hozzá fűznék SPOILER társaságában:
Ezek a figurák rosszak voltak, egy szimpla parancs miatt legyilkoltak egy konkrét ellenálló tábort.
De a film ezt is viccesen adta elő, pont azért, mert Gunn ennek az elborult, morbid humornak a mestere. A Főszereplők idióták, vétkeznek, de végül megdicsőülnek (már akik megélik a stáblistát) :D

2021-08-10 01:12.28

Kár ezt hasonlitgatni Gunn Galaxis Őrzőihez.
Az Marvel film volt, itt viszont szabadjára engedték azt a rendezőt, aki a Slithert és a Supert alkotta.
Azok igazi őrületek voltak abszurd humorral és különböző filmes utalásokkal. Én itt is ezt éreztem.
Végre egy stúdiófilm, sőt, szuperhősmozi, ami nem csak egy steril látványparádé, hanem egy groteszt, véres marhaság, melyen átüt a rendező sitlusa.

Jeges pokol (2021) - Vélemények

2021-08-03 19:28.43

Liam Neeson az utóbbi években már többször tett olyan nyilatkozatokat, hogy szeretne már végezni az akciófilmes műfajjal. Ennek ellenére még mindig nem sikerült szögre akasztania a koros hős szerepkört, hiszen az elmúlt időszakban is olyan alkotásokban bukkant fel, mint a Becsületes tolvaj vagy Az oltalmazó.
Legújabb mozija, a Jeges pokol sem egy kimunkált dráma, hanem egy újabb visszafogott zúzás, ahol a változatosság kedvéért nem egy rutinos fegyverforgatót személyesít meg, hanem egy tapasztalt kamionsofőrt, akinek egy befagyott folyón keresztül kell leszállítania egy fontos rakományt.
Megmondom őszintén, az ír színész ehhez hasonló munkáitól én már egy ideje nem várok el semmi eget rengetőt (kár is lenne), maximum annyit, hogy a látottak másfél órára kössék le a figyelmemet.
Ezt nagyjából teljesíti is Jonathan Hensleigh mozija, aminek az alapötlete még egész működőképes. Már alapból tetszett az, hogy egy újabb krimi/thriller sztori helyett egyfajta katasztrófafilmes szituációt kapunk, ahol hőseinknek a zord természettel kell szembeszállniuk, miközben még az idővel is kénytelenek versenyt futni. Emellett a cselekmény is egész kellemes tempóban haladt előre, üresjáratok nélkül, sőt, a játékidő első felében még egy kifejezetten erős haláljelenet is helyet kapott.
Egyfajta bónusz pozitívumnak meg itt volt még természetesen Neeson is, aki hiába kapott megint egy rendkívül egyszerű, sablonos karaktert, képes volt még ezt is megtölteni élettel.
Kezdem azt hinni, adhatnak ennek az embernek bármilyen átlagos/gyenge szerepet, egyszerűen képtelen arra, hogy alakításával ne vigyen bele valamiféle pluszt.
De itt sajnos be is kell fejeznem a Jeges pokol méltatását. Végtére is, ez egy akciófilmnek készült és pont ezen a téren vannak a legnagyobb bajok. A látvány elképesztően pocsék, sose értettem azt, ha bizonyos jelenetekhez nincs meg a kellő költségvetés, miért nem lehet kissé lejjebb rakni a lécet. A történet során találkozhatunk felboruló kamionokkal, nagy robbanásokkal és egy lavinával is, de ezek technikai megjelenítése botrányosra sikeredett, köszönhetően a pocsék CGI- effekteknek.
Emiatt hiába pörög a sztori, ha beindulnak az események, mindig jön valami gyenge látványelem, ami teljesen aláaknázza az élményt. Igaz, a játékidő második felében már találkozhatunk bunyókkal és kamionos üldözésekkel is, ezek se a legjobbak, de legalább épkézláb kaszkadőrmunkával lettek kivitelezve, így igazi felüdülést jelentettek a sok ótvar animáció mellett.
Sajnos a végeredményt nem csak a pocsék vizualitás, de a gyenge rendezés is megtorpedózza, néhol nagyon esetlen a vágás, helyenként pedig az operatőri munka is elég szegényes. Ezek mellett a fő-drámai szálakat is nagyon tessék-lássék módon kezelte a film, mintha a készítők is csak túl akartak volna esni bizonyos érzelmesebb képsorokon.
Azt hiszem, több szót kár is lenne fecsérelni erre a produkcióra. A Jeges pokol egy végtelenül egyszerű Neeson zúzás, melyben akad néhány pozitívum (alaptörténet, tempó), de a szegényes kivitelezés alávág annak, hogy egy szórakoztató móka kerekedjen ki belőle.
Ha már Liam papa és rendrakás, akkor a már fentebb említett Az oltalmazó szerintem egy sokkal működőképesebb darab ebben a kategóriában.

Kígyószem: G.I. Joe - A kezdetek - Vélemények

2021-07-25 04:24.38

Manapság ha az ember szétnéz a filmes palettán, többségében már jól bejáratott címek folytatásaival vagy éppen feldolgozásaival találhatja szembe magát. Ez nem nagy újdonság, évek óta azon vannak a nagy stúdiók, hogy a maximumot sajtolják ki ismert termékeikből.
A legújabb nagy költségvetésű produkció a Paramount boszorkánykonyhájából érkezett a mozik vásznaira Kígyószem címmel, ami nem csak egy karakter eredettörténete, de egy belengetett G.I. Joe univerzum első lépcsőfoka is.
Évekkel ezelőtt már volt két próbálkozás arra, hogy a Hasbro híres figuráit filmre adaptálják, de mindkettő alul teljesített a pénztáraknál és a kritikusoknál is.
Sebaj, a készítők fogtak egy közönség kedvenc figurát, írtak mögé egy olyan sztorit, ami kellően megágyaz az esetleges folytatásoknak és már jöhet is a várva várt siker. Legalábbis számomra ez a szellemiség tükröződött vissza a Kígyószem képkockáiról.
De akkor csapjunk is a lecsóba. Ez a film gyenge.
Ha már egy népszerű harcművész áll a történet középpontjában, alapvető dolog lenne az, hogy a látvány és az akciók megütnek minimum egy erős közepes szintet. Sajnos jelen esetünkben ennek az elvárásnak nem sikerült megfelelni. Leginkább az operatőri és vágási munkán zakózik el ez a „termék”, hiszen a közelharcok kapkodóak és nincsenek eléggé kitartva, hogy egyáltalán realizálni tudjuk, ki-kit gyepál éppen.
A gyors vágás és az idegbeteg kamerarángatás előjön a nagyobb zúzásoknál is, például autós üldözéseknél, melyek minőségén még a gyenge CGI is képes rontani.
Még mielőtt tovább haladnék a többi negatívumra, muszáj még ezen a témakörön rugóznom. Azt megértem, ha egy szuperprodukció erőltetett, logikátlan történettel rendelkezik, esetleg gyenge színészeket vonultat fel, de ha már a látvány terén se sikerül legalább a kötelezőt hozni, akkor fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy hova ment el a magas költségvetés? Az ehhez hasonló alkotásoknak legalább ilyen téren illene felmutatnia valamit, például épkézláb koreográfiát, kreatív operatőri munkát és igényes vágást. Viszont ha már erre se futja, akkor ott bajok vannak.
Vissza a filmhez. A sztori egyszerű, mint a faék, a forgatókönyvírók fogták a Holtpont beépülős alapgondolatát és ráhúzták Kígyószem eredetét, ami valljuk be, szintén nem egy dicséretes dolog. Azonban ha már nincs kreativitás, legalább a jól ismert sablonokat ügyesen lehetne egymásra ollózni. És itt jön a meglepő fordulat. A történet nagyjából a játékidő feléig még egészen működőképes. A karakterek sablonosak, de a maguk módján szerethetőek, érezhető némi feszültség is bizonyos képsorok alatt, helyenként pedig a helyszínek is egészen hangulatosak.
Tehát hiába bicsaklik meg a mozi a látvány oldaláról, némileg kárpótlást tud nyújtani az ezerszer látott, de mégis szórakoztató módon tálalt sztorijával.
Sőt, nekem kifejezetten tetszett az, hogy a címszereplő először egy gengszterfilmes szituációba keveredik, hogy aztán egy kiképzős/beépülős helyzetben találja magát, ahol felbukkannak ninjafilmes elemek is.
De ahogy már fentebb említettem, ez a formula nagyjából csak a játékidő feléig tud működni, azt követően ilyen téren is teljesen szétesik a produkció, köszönhetően a fantasy elemek felbukkanásának.
Ezek egyszerűen kiesnek az addig felépített cselekményvilágból és elképesztő hangulatromboló hatásuk van, nem mellesleg az érződik rajtuk, mintha az utolsó pillanatban lettek volna beleerőltetve a forgatókönyvbe, mondván „hát ez mégiscsak egy elszállt G.I. Joe film”.
Félreértés ne essék, míg idáig eljutunk, addig se egy realista dráma a Kígyószem, viszont valamilyen szinten komolyan veszi magát és próbál földhözragadtabb lenni, mint a két előzmény. Viszont ahogy megjelennek a fentebb említett elemek, teljes mértékben szétesik a film.
Ezen az se segített, hogy a cselekmény második felében bukkannak fel az erősebb utalások is a G.I. Joe alakulatra, melyek nagyon izzadságszagúra sikeredtek.
Nem volt elég néhány elejtett félmondat vagy kikacsintás, nem, külön karaktereket kellett behozni a Joe vonalról, akik semmi mást nem csinálnak, csak 5 perces jelenlétükkel próbálják kikövezni a folytatások előtt az utat.
Azon felül, hogy ez történetmesélési szempontból nézve röhejesre sikeredett, még kifejezetten bosszantó is volt, hiszen két tehetséges színészt sikerült így látványosan elpocsékolni, név szerint Samara Weaving-et (The Babysitter, Aki bújt) és Úrsula Corberó-t (A nagy pénzrablás). Nekik esélyük sem volt, hogy itt bármi emlékezeteset produkáljanak az üres pózőrködésen felül.
Szerencsére a főszereplő Henry Golding előnyösebb pozícióból indult, hiszen ő kapott maga mögé egy egyszerű figurát, akivel el lehetett indulni valamerre. Az ő háttere és motivációi nagyjából rendben voltak és a játékába se tudnék belekötni.
Ez nagyjából vonatkozik a Viharárnyat játszó Andrew Koji-ra is, bár az ő karakterívét eléggé elkapkodja a cselekmény utolsó harmada. Viszont még így is működőképes párost alkottak a főhőssel, baráti viszonyuk például egész szépen lett felépítve.
Ja, és el ne felejtsem, kb. 10-15 percre feltűnt Iko Uwais is (The Raid 1-2), akit az egyik kedvenc harcművészemként tartok számon, de mily meglepetés, őt se sikerült belepréselni egy épkézláb akciójelenetbe se.
Azért így belegondolva, vicces az, mennyi kapufát sikerült itt rúgniuk az alkotóknak. Adva volt egy tehetséges színészi gárda, akik nagy részét sikerült látványosan elpazarolni. A kezükben volt egy kultikus karakter, akinek egy egyszerű, de működőképes hátteret kellett volna adni, de ehelyett egy túlzsúfolt masszát sikerült mögé hányni.
Sőt, egy ügyes operatőr is tagja volt a stábnak Bojan Bazelli személyében, de őt meg gondolom minden forgatási nap előtt leitatták, hogy ilyen gyengén muzsikáltak az akciók.
Összegezve, a Kígyószem egy sok sebből vérző, iszonyat gyenge stúdiótermék, melyben vannak értékelhető húzások, de ezeket minden esetben felülírják az inkompetens forgatókönyvírói húzások, a gyenge látvány és az erőltetett előreutalások.
Mindenesetre, kíváncsi vagyok, lesznek-e ezek után újabb G.I. Joe történetek. Ha igen, remélem magasabb minőséget fognak megütni.

Fekete Özvegy (2021) - Vélemények

2021-07-15 22:07.27

2020 egy elég húzós év volt, köszönhetően a koronavírus járványnak, amely az egész világra kifejtette hatását, nem kímélve az egyszerű embereket és a komplett gazdaságot sem. A filmvilág is eléggé megszenvedte a pandémiát, hiszen rengeteg bemutatásra váró alkotás premierjét tolták el, a mozik helyzete is meggyengült, miközben a streaming cégek nagyobb befolyást nyertek.
Nem különösebben szeretnék elmerülni ebben a témában, a lényeg az, hogy tavaly több Marvel-film is várta a bemutatását, de ez a sajátos helyzet azt eredményezte, hogy a stúdió behúzta kéziféket és próbált kivárni ezekkel a címekkel. Így fordulhatott elő, hogy a 2019-es Pókember- Idegenben óta csak sorozatos fronton haladt előre ez a régóta épülő univerzum. A közelmúltban azonban végre sikerült bemutatni a Fekete özvegyet, ami a koronavírus nélkül is egy elég hányatott sorsú produkció lett volna, hiszen Scarlett Johansson címszereplőjének már régóta esedékes lett volna egy önálló kaland, viszont a Marvel ezt csak azután lépte meg, hogy a karakter úgymond „leköszönt” a Bosszúállók- Végjátékban.
Őszintén, én nagyon vártam ezt a produkciót, de pont a fentebb taglalt késlekedés miatt tartottam is tőle, mivel ennek a figurának az önálló története talán működőképesebb lett volna egy korábbi fázisban.
Ezen felül a Marvel eddig csak egy önálló női szuperhős filmet tudott felmutatni a Marvel kapitány képében, az pedig nagy jóindulattal is csak egy közepes akciózásnak nevezhető.
Sebaj, azért izgatottan váltottam jegyet a Fekete özvegyre és a végeredményben nem is kellett csalódnom. Viszont így az elején érdemes leszögezni, Natasha Romanoff kalandja közel sem egy kirívóan erős alkotás, egyáltalán nem ugorja meg a stúdió eddigi filmjeinek színvonalát és sajnos kisebb-nagyobb hibák is előfordulnak benne, de kezdeném inkább a pozitívumokkal.
A Fekete Özvegy a Marvelen belül egy kifejezetten földhözragadtabb zúzás lett, mely leginkább a kémfilmek elemeiből próbál építkezni és ezt többnyire ügyesen teszi. Hiába nincs semmi eget rengető a történetben, sikerült érdekes témákat érinteni Natasha múltjának felfedése során. Az ezekhez köthető drámai szálak jól lettek kibontva, miközben a főszereplő karakterek is kellően esendőek, de mégis szimpatikusak.
Scarlett Johansson az idők során szinte eggyé nőtt az Özvegy figurájával, így rá nem is lehet panasz, de az újonnan érkezett Florence Pugh és David Harbour is kiválóak, bizonyos jelenetekben el is lopják a showt a címszereplő elől.
Rachel Weisz esetében már nem ennyire pozitív az összhatás, igaz az ő színészi munkájába se tudnék belekötni, szimplán csak nem kapott elég teret a kibontakozáshoz. Azonban ez nem csorbította az összképet, még így is köthető hozzá néhány emlékezetesebb momentum.
A cselekmény kellően pörgős tempóban halad előre és ahogy említettem, a sztori semmi újdonsággal nem szolgál, de a karaktereknek és a hozzájuk köthető drámai szálaknak köszönhetően sosem ül le a tempó, egész egyszerűen jó nézni, ahogy ezek a figurák eljutnak A-ból B-e.
Ezt az utazást pedig egész látványos akciókon keresztül teszik meg, melyek helyenként ugyan kissé kapkodóak a vágásnak köszönhetően, de még így is bőven hozzák azt a szintet, amit egy ilyen produkciótól elvár az ember.
Zenei fronton se érheti panasz a Fekete özvegyet, hiszen Lorne Balfe egy igazán pörgős aláfestéssel állt elő, melyet a helyenként előforduló kórus alkalmazása nem csak emlékezetessé, de stílusossá is tud varázsolni.
Fentebb már említettem az egyik előzetes félelmemet a filmmel kapcsolatban, azaz hogy túl sokat kellett várni erre a mozira és hogy emiatt talán nem lesz létjogosultsága. A készítőknek viszont sikerült új rétegekkel felvértezniük Romanoff figuráját és ezáltal méltó módon elbúcsúztatniuk a karaktert, miközben a Polgárháború és a Végtelen háború közé is mindenféle erőlködés nélkül illeszkedett a történetet.
És ha már fentebb említettem a Marvel kapitányt, a Fekete Özvegy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb és emlékezetesebb szösszenet lett, mint Carol Danvers bemutatkozása.
Ezek után szót kell ejteni a negatívumokról is, mert sajnos azokból is akad.
Kezdjük ott, hogy a filmnek egy épkézláb gonosz karaktere sincs. Az előzetesek a Taskmaster nevű ellenlábast vezették fel rendkívüli fenyegetésnek, de ez a karakter egyrészt nagyon kevés játékidőt kapott, másrészt pedig a háttere is erősen el lett sumákolva, ami azt eredményezi, hogy ő csak egy súlytalan verőember lett.
Mellette itt van még nekünk Ray Winstone, aki egy remek színész, de itteni teljesítménye egész egyszerűen gyenge. Nagyon későn kap szerepet a figurája és akkor is csak papírízű monológokat mond el és azt ecseteli, mennyire hatalmas gonosz is ő valójában. Ebben a formában inkább egy karikatúra volt ő, mintsem egy karizmatikus gazfickó.
És ha már monológok! A rendezőnő több interjúban mesélt arról, hogy szerette volna beleépíteni munkájába az indie-filmek hangulatát, ami mindenképp egy érdekes elképzelés volt, de nem sikerült kifogástalanul teljesíteni. Helyenként ugyan az érzelmesebb jelenetek és bizonyos sötétebb történetszálak árulkodnak arról, hogy Cate Shortland a független drámák világából érkezett, de például a poénos jelenetek vegyítése a komolyabb képsorokkal elég erőltetettre és hangulatrombolóra sikeredett.
Ahogy az is, hogy a sztorit néha megakasztják elég hosszúra nyújtott dialógus jelenetek, melyekkel alapvetően nem lenne gond, viszont többször ezekben a hosszú párbeszédekben lepleződnek le komolyabb fordulatok, melyek vizuálisan nincsenek eléggé érzékeltetve.
Nyilván egy kisebb volumenű, indie-moziban van helye az ilyen fajta történetmesélésnek, de egy hatalmas költségvetésű akció/szuperhős filmben nem ártana képekkel is alátámasztani bizonyos történéseket, esetleg kihangsúlyozni néhány karakter főbb motivációját/ jellemzőjét.
Ezek sajnos olyan hibák, melyek nálam csorbították az összképet, de nem miattuk nem sikerült a Fekete Özvegynek kitörnie a nagy Marvel-átlagból. Hiába egy szórakoztató, látványos és pörgős zúzás a végeredmény, nincs meg benne az a plusz, ami a fősodor fölé emelné. De ahogy már említettem, így is bőven színvonalasabb, ötletesebb és emlékezetesebb női szuperhős kaland, mint a Marvel kapitány. Ha a későbbiekben is hasonló minőséget fognak megütni a stúdió önálló szuperhős-kalandjai, akkor igazából nem lesz gond.
Az univerzum későbbi alakulását pedig ezután is kellő izgalommal fogom figyelemmel kísérni.

Halálos iramban 9. - Vélemények

2021-07-06 23:48.39

A Halálos iramban széria kifulladt.
Vicces ezt így leírni a 9. epizód kapcsán, hiszen már a korábbi részek is rendkívül bugyuta történetre épülő, ostoba látványfilmek voltak, fárasztó poénokkal, izzadságszagú dialógusokkal és kínosan vagánykodó főszereplőkkel.
De mégis működtek a maguk módján, elérték azt, hogy bosszantó baromságok helyett szórakoztató marhulásokként funkcionáljanak.
Ez talán annak is volt köszönhető, hogy egy-egy mondvacsinált drámai jelenetre mindig rákontrázott egy pihent poén vagy éppen egy teljesen lehetetlen akciójelenet, így lehetett érezni azt, hogy az alkotók is tisztában vannak azzal, ezt az egész hóbelevancot nem lehet komolynak tekinteni.
Nem utolsósorban pedig ott volt The Rock és Jason Statham, akik ugyan nem a színészet magasiskoláját képviselik, de szerethető kisugárzásuk és a történetbe jól beleágyazott karaktereiknek köszönhetően sokat hozzátudtak tenni a korábbi epizódokhoz (nem véletlenül kaptak különálló filmet).
A lényeg az, hogy ez a sorozat az én szememben sose képviselt magas színvonalat, de a helyén kezelve jókat tudtam szórakozni az eddigi epizódokon, így kíváncsian vártam a 9. fejezetet.
Az előjelek nem is voltak rosszak, hiszen a széria felett bábáskodó Justin Lin visszatért rendezőként (neki köszönhető talán a legjobb Iram film, az Ötödik Sebesség), új szereplőként meg érkezett John Cena, aki ha nem is akkora név, mint Rock vagy Statham, de kiállásában és stílusában simán illik ezekbe a filmekbe.
A probléma viszont ott van, hogy a végeredményen az érződik, mintha ezt a projektet senki se akarta volna igazán tető alá hozni.
Kezdjük a történettel, ami szokás szerint egyszerű, mint a szög, de mellé túlságosan komolyan van tálalva, emellett pedig feleslegesen van több eseményszálra szétforgácsolva.
Adva van a jó öreg Dom Toretto, akinek van egy gonosz öcsikéje Cena személyében. Ezt a készítők így lazán, pókerarccal a semmiből előhúzták, megspékelve nem kevés múltba révedő jelenettel, hogy valami alapot mégis adjanak már ennek a totál nonszensz hülyeségnek.
Értem én, hogy ez a széria sosem volt híres az átgondolt ötleteiről, de ilyen extrém marhaságokat tényleg a legalja szappanoperák szoktak megengedni maguknak. És az a vicces, hogy még ezek a visszatekintések a film működőképesebb elemei közé tartoznak, mert itt van némi súlya az érzelmesnek szánt képsoroknak és a ’90-es évek hangulatát is sikerült egész ügyesen megteremteni.
Viszont a jelenben futó történések már tényleg röhejesek, talán a széria legnagyobb alibi sztoriját kapjuk meg, ahol ismét egy futurisztikus eszköz áll a középpontban és erre hajt Cena, a Család és az előző részben bemutatkozó gonosz, Cipher (Charlize Theron).
És ez a szerencsétlenkedés van elnyújtva, több, mint két órában, miközben megy az üres, izzadságszagú drámázás, amit csak nagy ritkán szakítanak meg az akciók.
Emellett egy rég halottnak hit figura is visszatér, de őt is a leglustább és legötlettelenebb módon rángatták vissza a készítők. Komolyan, még a színészen is látványosan visszatükröződött, hogy nem igazán találja a helyét ebben a káoszban.
Ennyi alapján azt lehetne gondolni, hogy nagyon kiakasztott a végeredmény, de az igazat megvallva, különösebben nem tudok haragudni a filmre.
Egyrészt valamilyen szinten az akciók kárpótoltak, másrészt majdhogynem 1 év kihagyás után ez volt az első mozi élményem és akármekkora baromságokat láttam a vásznon, minimális módon sikerült szórakoznom.
Kicsit visszatérve a zúzásokra, azért azok se voltak tökéletesek, a játékidő elején található nagy üldözés például elég érdekesen volt vágva helyenként, mintha a készítők nem éreztek volna rá a ritmusra.
Ez a későbbiekben szerencsére nem fordul elő, látszik a kaszkadőrmutatványokon, hogy itt nem spóroltak semmin, repkednek össze vissza a kocsik, keményen pofozzák egymást a színészek és helyenként még szép nagy robbanásokkal is találkozhatunk.
Igaz, idióta ötletekben most annyira nem tobzódnak az akciók (leszámítva egy rakéta kocsit), de nehéz is lenne már felülmúlni tankokat és tengeralattjárókat.
Látvány terén tehát hozza a megszokott minőséget az F9, és alapvetően ha az ember lemegy alfába, akkor igazából a lusta megoldásokon, az alibi sztorin és a sokadszorra ugyanazt produkáló színészeken túl lehet lendülni.
Én tényleg azt sajnálom, hogy az előző részeken azért legalább érződött az, hogy a készítők valamelyest törődtek azzal, hogy valamiféle kohéziót hányjanak a látottak mögé, míg itt csak a lusta, megúszós megoldások domináltak szinte minden téren.
Nyilván egy ilyen suta szériát így a 9. epizódnál már nehéz is lenne megújítani, de ha már a kellő motiváció sincs meg, hogy legalább a kötelező elemeket épkézláb módon egymásra dobálják az alkotók, akkor felvetődik a kérdés, van e értelme ezt még tovább nyújtani.

Ki találja ki? (játék) - Avagy kulcsszavak a filmhez

2021-06-29 13:51.46

Monster Hunter

Spirál: Fűrész hagyatéka - Vélemények

2021-06-16 02:15.28

A Fűrész széria már régen elvérzett.
Ennek ellenére én nagy rajongója vagyok a sorozatnak, de persze számomra is az első rész a kedvenc, annak a szintjét pedig csak a két azt követő epizód tudta megközelíteni véleményem szerint.
Viszont a többi felvonással sincs különösebb bajom, persze azok már más ligában játszanak, hiszen a történetet rendkívül erőltetetten görgették előre, miközben a vérben bővelkedő csapdák kerültek az előtérbe. Ezzel azonban nekem nem volt bajom, egyfajta bűnös szórakozásként tekintek a 4. epizódra és az azt követő részekre, melyeknek látom hibáit, ennek ellenére mégis elvagyok velük.
A lényeg az, hogy hozzám mindig közel állt ez a franchise és érdeklődve vártam, hogy mivel álltak elő a készítők a Spirál címet kapó fejezetre.
A bemutatás előtt ment az ígérgetés a stúdió részéről, hogy Chris Rock (jelen esetünkben a főszereplő és producer) olyan erős ötlettel állt elő, melyre muszáj volt pénzt adniuk, mert képes lesz friss vért fecskendezni a szériába.
Mit ne mondjak, nagy szavakkal dobálóztak, de az én érdeklődésemet felkeltették, de azért alacsony elvárásokkal ültem le a kész mű elé.
És milyen jól tettem, hogy nem ültem fel a PR-dumáknak, mivel a Spirál közel sem egy eredeti újragondolása a Fűrész-koncepciónak, inkább egy ötlethalmaz, amiben keverednek az eddigi részek sablonjai az újnak szánt elemekkel.
Chris Rock „nagyszerű” elgondolása valószínűleg az volt, hogy John Kramer életfilozófiáját és csapdáit ültessék bele egy nyomozós thrillerbe, ahol a középpontban nem az áldozatok állnak, hanem a rendőrség emberei.
Tegyük szívünkre a kezünket, ez azért nem egy elképesztő vízió, hiszen az egész széria erősen építkezett a thriller műfajából, rendőrök is kerültek már főszerepbe a korábbi részekben, szimplán csak az erőszakos képsorok kapták a rivaldafényt korábban.
A Spirál ehhez képest egész visszafogott, kevés csapdát vonultat fel, a vérengzések sincsenek eltúlozva. Aggódni nem kell azért, akad filmben pár kellően szaftos képsor, de ezek közel se annyira kíméletlenek, mint azt megszokhattuk a szériától.
Jelen esetünkben pedig a hangsúly nem azon van, hogy néhány ember próbálja túlélni a végzetes játékokat, hanem azon, hogy a nyomozók felderítsék az ügyet.
Arról van itt szó, hogy a Spirál ott próbált újítani, hogy eltávolodott a horror elemektől és inkább a thriller oldalra fektette a hangsúlyt, ezzel pedig nincs is baj.
A gond ott kezdődik, hogy a sztori semmi olyat nem nyújt, amit ne láttunk volna korábban. Hiába, ez a Fűrész koncepció azért nem olyan, melyet gyökeresen új alapokra lehetne helyezni. De ennél is nagyobb probléma az, hogy még az alapvetően egyszerű történetet se tudja a film kompetens módon bemutatni. Az eddigi epizódok közül ennek a darabnak volt a legnagyobb költségvetése (kb. 40 millió dollár), mégis rendkívül olcsónak hat a képi világ, gyenge a vágás és az operatőri munka is maximum közepesnek nevezhető.
Emellett a cselekmény is túl gyorsan halad előre, nincs elég idő arra, hogy megismerjük a karaktereket és az ő hátterüket, nem lehet elmélyülni az eseményekben, mert egyszerűen rohan a sztori.
Néhány flashback azért akad, hogy ne csak a párbeszédekből derüljenek ki dolgok, de ezek is rendkívül erőltettek és összecsapottak, túl sok információt akarnak minél rövidebb időn belül elmesélni.
Ez a rendkívüli kapkodás az egész filmre jellemző és ez talán a legnagyobb negatívuma. Nincs idő igazán semmire, a lényeges dolgokon is hamar átsiklik a történet, ez pedig azt eredményezi, hogy nézőként nem igazán lehet elmerülni az eseményekben.
A további negatívumokhoz lehet sorolni a párbeszédeket is, melyek helyenként egész egyszerűen röhejesek.
A finálé nagy fordulata pedig megkoronázza ezt a közel sem erős lábakon álló produkciót, hiszen egy olyan csavarral sikerült előállniuk a készítőknek, melyet már a játékidő 40. percében megfejthet az, aki az élete során már legalább egy bűnügyi mozit látott.
Megmondom őszintén, engem leginkább ez paprikázott fel. Az eddigi Fűrészek se voltak aprólékosan kimunkált, csodálatos művészeti alkotások, de legalább úgy tudták felvezetni a nagy leleplezéseket, hogy azok hatásosak legyenek. Itt semmi súlya nincs annak, mikor kiderül, ki a tettes. Leleplezi magát, szórakozik kicsit a főhőssel és stáblista, kész.
Ennél még a 7. epizód vagy éppen a Fűrész- Újra játékban is sokkal emlékezetesebb lezárással bírt, pedig már azokban sem voltak „hú, de meglepő”pillanatok.
Így a leírtak után következzen egy nagy fordulat: A rengeteg negatívum, hiányosság és logikátlanság ellenére én még így tudtam szórakozni a látottakon, igaz, elég visszafogott módon.
Hiába a kevés csapda és a lightosabb erőszak ábrázolás, ilyen téren azért volt némi kreatív ötlet az alkotók tarsolyában. Charlie Clouser tételei még mindig baromi jól passzoltak a történések alá és a már kultikusnak mondható Zepp téma is felcsendült ott, ahol illik.
Chris Rock sokak által ekézett alakításával se volt különösebb bajom. Igaz, volt pár jelenet, ami kínosra sikeredett, de összességében hozta azt, amit a szerepe megkívánt. Samuel L. Jackson meg jó, ha 10 percnyi játékidőt kapott, de jeleneteiben legalább nem fogja vissza magát és jó szokásához híven dobálja az F-betűs szavakat és azok variációit.
Ezek után muszáj vállalnom, imádom ezt a szériát és egy ilyen, félresikerült epizódra sem tudok igazán haragudni.
Hiába nem sikerült friss vért pumpálni a sorozatba, az alapötlet a nyomozós szállal nem volt rossz elgondolás, a stílusváltással se lettek volna problémák és helyenként egész jó gondolatfoszlányok is helyet kaptak a filmben. Kár, hogy a kapkodás, a kiszámítható fordulat, a helyenként izzadságtól bűzlő forgatókönyv és a gyenge technikai megvalósítás (vágás, fényképezés) aláaknázta az összképet.
De akik hozzám hasonlóan szeretik a szériát, egy próbát tehetnek a Spirállal. Nem ez a legrosszabb folytatás, de sajnos nem is a legerősebb.

Ki találja ki? (játék) - Avagy kulcsszavak a filmhez

2021-06-15 06:33.04

1. A család kicsi kincse (2006)

Démonok között 3. - Az ördög kényszerített - Vélemények

2021-06-10 18:59.12

Mostanság egész engedékeny vagyok, ami szórakoztat, arra szinte már kapásból dobom is jobb osztályzatot, de itt azért voltak elvárásaim. Nyilván az előzetesek és a rendezőcsere miatt nem számítottam világmegváltásra, csak egy korrekt horrormozira, de ezt sem kaptam meg.
De amúgy nem egy nézhetetlenül rossz hulladék ez, csak az első két részhez képest édeskevés, túl felszínes, túl üres.
Biztos vagyok benne, hogy Wan ugyanezt a történetet sokkal biztosabb kézzel tudta volna végigvezetni, de lehet már ő sem látott ebben olyan sok potenciált.
Viszont ha már ennyire lent vannak az elvárásaid, még az is lehet, pozitívan fogsz csalódni a végeredményben, majd kíváncsi leszek a véleményedre:)

2021-06-10 04:53.11

A Démonok között horror-univerzumot (manapság már minden sikeres cím köré méretes franchise-t próbálnak építeni a producerek) az a James Wan alapozta meg, aki a Fűrész és az Insidious sorozatok elindításáért is felelt. Nem vitás, korunk egyik legnépszerűbb rémfilmese a rendező, aki pályafutása során már nagy költségvetésű stúdiófilmekből is kivette a részét, mint például a Halálos iramban 7. vagy az Aquaman.
De térjünk vissza a Warren-házaspár kalandjaihoz. A Wan által dirigált 2013-as első rész, ha nem is egy műfajújító klasszikus, de egy rendkívül hatásos kísértetházas/megszállós alkotás, melynek a második epizódja is teljesen korrektre sikeredett. A széria mellékágai azonban már nem képviseltek ilyen színvonalat, a „gyenge” vagy a „közepes” kategóriából egyedül talán csak az Annabelle 2. tudott kitűnni.
Ennek az egész horror-univerzumnak viszont a Démonok között a gerince, így én a harmadik felvonást nagyon vártam, hiszen mégis csak ez a főattrakció, bíztam benne, hogy az első két részhez hasonlóan a harmadik felvonás is újra minőséget fecskendez a sorozat ereibe.
Az Ördög kényszerített alcímet viselő epizódra kereken 5 évet kellett várni, ami alapvetően nem baj, hiszen a jó munkához idő kell. Viszont ahogy beindultak a film körül az események, jött a hír, hogy James Wan dobbantott a rendezői székből és a helyét az a Michael Chaves vette át, aki a 2019-es A gyászoló asszony átkát hozta tető alá. Ez már rögtön nem volt valami kecsegtető, hiszen az előbb említett alkotás meglehetősen átlagosra sikeredett, ezzel a kijelentésemmel pedig még vissza is fogtam magam.
De sebaj, a két főszereplő visszatért, Wan uraság azért maradt a háttérben producerként és a második epizód egyik forgatókönyvírója is megtartotta pozícióját.
Azonban hiába, a harmadik Démonok között sajnos mellément.
Kezdjük a történettel. A sztori ismét egy „megtörtént” Warren- esetet dolgoz fel, ahol a házaspár egy gyilkossági ügyben nyomoz, mégpedig azért, mert az elkövető állítása szerint egy túlvilági erő befolyása alatt követte el bűnét. Meg kell hagyni, ez egy egész ígéretes koncepció, ami rengeteg potenciált tartalmaz, például hogy az igazságszolgáltatás hogyan viszonyul egy ilyen szokatlan esethez.
A témán felül a műfajra is hatással lehetett volna ez a történet, mivel az eddigi kísértetházas eseményekhez képest itt lehetőség lett volna beemelni egy erősebb krimi szálat, megbolondítva néhány tárgyalótermi jelenettel, melyekben szembe lehetett volna állítani Warren-ék hitét a szkeptikus bírókkal/nyomozókkal.
Ezeket a felvázolt ötleteket azonban csak lépten-nyomon érinti a film, rendkívül felszínes módon. A cselekmény nagy része itt is az előző két epizódhoz hasonlóan zajlik, főszereplőink kutakodnak a túlvilági gonosz után, hogy aztán a lezárásban szembenézzenek az épp aktuális entitással.
Igazából még ez se lenne baj, hiszen érthető, hogy a készítők nem akartak nagyon eltávolodni a széria alapjaitól, de sajnos atmoszférateremtés és ijesztgetések szintjén egy elég harmatos produkcióról beszélhetünk.
És itt érződik az, hogy James Wan kezéből kikerült a gyeplő, ugyanis a rémisztőnek szánt jelenetek meglehetősen súlytalanok, nincsenek eléggé felvezetve és amikor előugrik a semmiből egy rémalak, csak enerváltan legyinthetünk egyet, hogy ilyet bizony már sokszor láttunk.
Félreértés ne essék, nem akarom egy rendezőgéniusznak kikiáltani Wan-t, mivel ő is klasszikus horrorok elemeiből rakta össze az előző két filmet, de ő képes volt egy sötét folyosón való sétálást is rendkívül torokszorító élménnyé varázsolni.
Michael Chaves sajnos nem ennyire profi, pedig nagyon igyekezett, hogy az előzményekhez hasonló képsorokat alkosson. De ezek jellegtelenre sikeredtek, arról nem is beszélve, hogy a korábbi filmekben egész emlékezetes démonok/szellemek tűntek fel (Annabellle, az Apáca) innen viszont már egy kreatúrát se tudnék felidézni.
Arról már említést tettem, hogy a készítőknek lehetőségük lett volna a horror mellett más műfajokat is érinteni a történetből kifolyólag, de ez rendkívül felszínesen történik meg. Az talán már nagyobb baj, hogy a középpontban álló gyilkosság és annak következményei sincsenek igazán kibontva, az összes ilyen feldobott ötlet csak katalizátorként van jelen, hogy szolgálják a szokásos misztikus szálat.
Pedig a cselekmény során megjelenik a hit kérdésköre és az, hogy vajon az elkövető tényleg démoni megszállás alatt követte el, azt, amit. De ezeket a gondolatokat is hamar lesöpörték az asztalról a készítők, viszont itt elengedhetetlen lett volna kifejteni néhányat, hiszen mégiscsak egy gyilkosság a központi téma, nem pedig egy ház, amiben szellemek garázdálkodnak.
Így az elégedetlenségeim kinyilatkoztatása után érdemes azért szót ejteni a pozitívumokról is, ugyanis az Ördög kényszerített közel sem egy csapnivaló alkotás.
A színészi játék például teljesen korrekt, legalábbis ami a Warren-házaspárt, azaz Vera Farmigát és Patrick Wilsont illeti. Ők már egész rutinosak voltak a szerepükben, de a mellékkarakterekkel sem volt különösebb baj.
Technikai szempontból sem érheti panasz a filmet, vannak egész ügyes operatőri megoldások és a ’80-as évek hangulatát is sikerült korrekt módon megidézni.
A film tempója kellően pörgős, a cselekmény sosem fullad üresjáratokba, így unatkozni nem igazán lehet a látottakon.
Külsőségekben terén nincs baj az alkotással, simán hozza azt a szintet a film, mint az utóbbi évek átlagos horror termése. Ez ide viszont kevés, hiszen ahogy már említettem fentebb, az előző két rész se volt túlbonyolítva, túlgondolva, megszokott sablonokból építkező darabok voltak azok is, viszont remekül adagolták a feszültséget, az ijesztő képsorokat és mindezek mellett megható drámai képsorokat is tartalmaztak.
Chaves alkotása ellenben egy üres, lélektelen tucat darab, ami sztori szinten egész sokat markol, de abból szinte semmit nem tud megtartani, érdekes kérdéseket vet fel, de egyiket se vizsgálja meg közelebbről. Horror terén pedig maradnak a súlytalan ijesztgetések és a feszültségmentes atmoszféra.
Szomorú ezt leírni, de ennél még talán a Gyászoló asszony átka is magasabb szintet ütött meg, hiszen ott a rendező pont annyit vállalt, amennyit teljesíteni tudott. De itt egy erősen induló szériát zárt trilógiába egy langyos harmadik résszel.
Mindenesetre kíváncsi vagyok, mi lesz későbbiekben a franchise sorsa. Azért bízok abban, hogy a Warren házaspár még visszatér a vásznakra legalább egy olyan produkcióban, mely képes lesz legalább megközelíteni azt a mércét, amit az előző epizódok felállítottak.

Akik az életemre törnek - Vélemények

2021-05-26 06:05.55

Taylor Sheridan egy bitang jó forgatókönyvíró (Sicario, Hell or High Water) és rendező (Wind River), efelől nem lehet kétség. Idén azonban nem jött ki neki a lépés, hiszen az általa írt Without Remorse-t eléggé legyalulta a kritika (szerintem egynek nem volt rossz) és sajnos a friss és ropogós Those Who Wish Me Dead se aratott osztatlan sikert.
Én személy szerint nagyon vártam ezt a filmet, köszönhetően a direktor/író személyének és az impozáns szereplőgárdának, na, meg az alapsztori is adta magát egy szikár, '90-es évek stílusát idéző akciómozihoz.
A játékidő háromnegyedéig nem is éreztem, hogy nagy baj lenne, hiszen egész jó tempóban követték egymást az események, a történet is lekötött sablonossága ellenére és ha nem is olyan erősen, de éreztem Sheridan kézjegyeit a látottakon.
A színészek is hoztak egy teljesen korrekt színvonalat játékukkal, sőt Angelina Jolie-t kifejezetten jó volt újra látni egy ilyen típusú filmben. De Aiden Gillen és Nicholas Hoult bérgyilkos párosa is szállított pár emlékezetesebb jelenetet, pedig ők is "tipikus gazfickók" kézikönyv lapjairól léptek elő .
A cselekmény helyszínéül szolgáló erdőség pedig szintén hozzátett a kellemes élményhez, hiszen gyönyörű tájakon zajlanak az események, amihez párosult még a minőségi operatőri munka és Brian Tyler szép zenei aláfestése.
Ha ezen a szinten marad a színvonal az utolsó 20-30 percre is, akkor egy igazán szórakoztató akcióthrillerrel gyarapodtunk volna, ami valószínűleg abban a formájában se váltotta volna meg a világot, de alkotói botlás helyett egy tisztes ujjgyakorlatként került volna be Sheridan életművébe.
A szomorú valóság viszont az, hogy az utolsó 30 perc egy logikai bakikkal telelőtt, giccsbe hajló szerencsétlenkedés, ahol bizonyos karakterek kifordulnak addig felépített önmagukból és akkora baklövéseket hajtanak végre, hogy nem is akartam hinni a szememnek.
Itt már egyáltalán nem éreztem a rendező kézjegyét, eltűnt a szikárság, helyét átvette az izzadságtól bűzlő olcsóság. És oké, alapból is egy klisés akció-thrillernek indult ez a szösszenet, de annak egész jól működött, összetartotta az egyszerű sztorit a karakterek drámája, a feszes tempó és a rövid, de annál látványosabb jelenetek egysége.
De végül szétforgácsolódott az egész és így, hogy az utolsó felvonás színvonala romlott le drasztikusan, nálam az élmény csalódásként csapódott le.
Kár ezért a darabért, mert egész sokáig nyújt egy egyszerű, de egységesen szórakoztató színvonalat, hogy aztán illogikus marhaságokkal szúrja tökön magát.

A halottak hadserege - Vélemények

2021-05-25 22:56.20

2021 Zack Snyder éve. Márciusban végre bemutatásra került az Igazság ligája „rendezői változata”, ami ugyan megosztotta közönséget, de azzal nagyjából mindenki egyet értett, hogy fényévekkel jobban sikerült, mint Joss Whedon 2017-ben bemutatott celluloid szörnyetege.
Nem is olyan régen pedig felkerült Netflixre A halottak hadserege, amit szintén elég nagy várakozás övezett, hiszen Snyder végre visszatért a zombis zsánerhez (első mozifilmje a méltán elismert Holtak hajnala remake 2004-ből) és nem csak rendezőként, de forgatókönyvíróként és operatőrként is kivette a részét a projektből.
Az előzetesek pedig egy igazán szórakoztató, vicces, pörgős és brutális akció-horrort ígértek, ahol az élőhalottak által ellepet Las Vegasba egy csapat zsoldos vonul be, hogy kiraboljanak egy kaszinót.
Nyilván ez az alap sztori nem éppen egy Oscar-esélyes ötlet, de bőven volt benne potenciál. És hogy mit kezdett ezzel Snyder?
Nagyon nem húznám az időt, az Army of the Dead elég felemásra sikeredett.
Én személy szerint szeretem Snyder stílusát és az eddigi filmjeivel se volt olyan sok bajom (kivéve az Álomháborút, az már az én gyomromnak is sok volt), így bizakodva ültem le a film elé, azonban hamar be kellett látnom, itt bizony túl sokat markolt a direktor.
Kezdjük ott, hogy rendkívül csapongó a történet hangulatvilága. Maga a történet gyökere tálcán kínálna egy gyors tempójú zombi őrületet, ezt a vonalat nagyjából az első 10-20 perc következetesen tartja is. Igaz, már itt is megjelennek olyan megoldások, melyeket nem igazán lehet logikusnak nevezni, de itt még úgy voltam vele, ha végig ilyen lesz a film, akkor kit érdekel pár bugyuta ötlet?
Ezt követően azonban megjelennek különböző drámai elemek, hol a karakterek hátterében, hol magában a történetben és ezeknél eltűnik a könnyed, poénos hangvétel és hirtelen túl komollyá válnak az események.
Ez pedig a két szék esés tipikus esete. Lehet olyan filmet készíteni, mely egyszerre vicces és érzelmes, de ahhoz jó arányérzék szükségeltetik, Snyder azonban mindkét esetben a végletekig megy el.
Az akciók látványosak, jól koreografáltak, de helyenként bizony elképesztően logikátlanok és ezzel így nem is lenne baj, ha egy hangos csörtét nem egy olyan jelenet követne, ahol szereplőink nagyon mélynek szánt drámai dialógusokkal próbálkoznának.
A probléma pedig csak fokozódik, mikor rápillantunk az Army of the Dead játékidejére. Bizony, ez egy közel két és fél órás alkotás, ahol a cselekmény dinamikája számtalan helyen megtörik és ezt nem csak a drámainak szánt képsorok okozzák. Rengeteg elnyújtott jelenettel találkozhatunk, melyekből bőven lehetett volna vágni, hogy sokkal feszesebb legyen a történet szerkezete.
És itt jön a képbe az, hogy Snyder hiába egy stílusos rendező, ha a teljes kontrollt a kezébe kapja, akkor nem tudja hol van az a határ, ami után már sok az, amit mutat. Ez a hozzáállás már az Igazság ligáján is érződött valamelyest, de ott a rengeteg karakter és a nagyszabású sztori még talán indokolta az eposzi terjedelmet. Jelen esetünkben azonban egy bot egyszerű sztoriról van szó és igazi ágyútöltelék karakterekről, akik nagy része ugyan szimpatikus és tökös, de közel sem arra hivatottak, hogy elnyújtott párbeszédekben vitassák meg múltbéli sérelmeiket egymással.
Még mielőtt kifakadnék és nagyon átmennék lehúzó köpködésbe, megjegyezném, összességében én jól szórakoztam a filmen, köszönhetően a véres akcióknak, a megmosolyogtató poénoknak/beszólásoknak és a szereplők többségének.
Dave Bautistával sosem szimpatizáltam igazán, hiába nyilatkozta le többször is, hogy komoly színészként gondol magára, én mindig a tizenkettő egy tucat izomkolosszust láttam benne. Itt viszont egész ügyes alakítást nyújtott. Igaz, hozzáköthető a legtöbb elnyújtott drámázás és ezek a képsorok tényleg elég nyögvenyelősre sikeredtek, de ő jól teljesít bennük.
A főszereplő gárda többi tagjával sem volt különösebb probléma, mindenki elvolt a maga kis egyszerű szerepében, akinek tökösnek kellett lennie, az tökös volt, akinek viccesnek, az vicces.
Ahogy fentebb már említettem, a látvánnyal sem volt probléma, a zombik is kellően hatásos megjelenítést kaptak és Snyder nem mindennapi operatőri megoldásai is elnyerték a tetszésem.
Ez utóbbi üres művészi parasztvakításnak hathat, de ez a fókusszal való játszadozás ad egyfajta feszültséget a jeleneteknek és költségvetés hiányosságait is ügyesen leplezi. Persze, akik már az Igazság ligája 4:3-as képarányával sem tudtak mit kezdeni, azok valószínűleg itt is falnak mennek majd ettől a megoldástól.
És akkor a zenei aláfestés. Snyder nagyon ügyesen tud betétdalokat választani filmjeihez, a beválogatott dalokra itt sem lehet panasz. Tom Holkenborg szerzeményei is jól sikerültek, bár önmagában talán nem annyira emlékezetesek a tételei, de a jelenetekhez teljes mértékben passzolnak és több helyen fel is dobják őket.
Ha már így színt vallottam, hogy nekem alapvetően tetszett a film, kénytelen vagyok újra visszacsatolni a negatívumokhoz.
Elképesztően sok a logikai baki a történetben. Ezek pedig egy idő után elég zavaróak , köszönhetően annak, hogy többször leül a cselekmény és Snyder időt ad nekünk, nézőknek, hogy elmélázzunk a látottakon. Ha feszesebbre lenne vágva az összkép és a túltolt drámai jelenetek se lennének ennyire erőltetve, simán legyintettem volna egy csomó ostoba megoldásra, de egy idő után egy-egy félmosoly durván lehervadt az arcomról, mert elkezdtem az ok-okozati összefüggéseken agyalni.
Az egy dolog, hogy vannak buta döntések a karakterek részéről, de helyenként az alapszituáción is érződik, hogy nem lett kellően átgondolva, sőt, van egy bizonyos fordulat, ami az egész „kaszinórablást” megbillogozza egy piros kérdőjellel.
A helyzet pedig az, hogy megint hasonló szituációba kerültem, mint az idei Mortal Kombat film esetében. Látom, hogy az összkép ezer sebből vérzik mind forgatókönyv, mind kivitelezés szempontjából és több hiba is akad, melyek tényleg zavaróak, de a végeredmény mégis pozitív csapódott le nálam.
Túl jó a szívem, vagy csak ennyire könnyen le lehet kenyerezni egyszerű történetekkel és véres akciókkal? Talán az utóbbi.
Sebaj, az Army of the Dead egy érdekes turmixa az elszállt ötleteknek, ütős akcióknak, szimpatikus főhősöknek és a dögös zenei aláfestéseknek. Ha Snyder kordában tartja a drámát, a komolykodást és a cselekményt is rövidebbre szabja, akkor simán az év egyik legjobb agyatlan zúzdája kerekedhetett volna ki ebből a szösszenetből.
De egy próbát még így is megér.

A halottak hadserege - Kérdések

2021-05-25 05:43.42

Igazából mindkettő. Tele van elszállt ötletekkel és logikai marhaságokkal, de helyenként próbálkozik a drámaisággal.

Mortal Kombat (2021) - Vélemények

2021-04-30 01:11.15

SPOILER!
Igen, Hiroyuki Sanadára kitérhettem volna név szerint, de említettem, hogy Scorpion és Sub-Zero közös jelenetei (az a 2) ütnek :)
Igen, alapvetően a koreográfiák nem rosszak, de én annyira nem éreztem a harcoknál, hogy olyan átütőek lennének, talán azért, mert ilyen téren nálam a The Raid 1.-2. és a The Night Come for Us a mérce, ezek a darabok pedig megeszik reggelire a legtöbb amcsi akciófilmet véleményem szerint.
Ha lesz folytatás, szerintem van rá esély, hogy összeszedettebb filmet kapunk, hiszen itt a negatívumok ellenére sikerült letenni az alapokat, a második részben lehetne már jobban koncentrálni a tényleges MK tornára és a világot is lehetne bővíteni.

2021-04-29 20:00.50

Hollywood még mindig erősen próbálkozik a videójáték-adaptációkkal, hiába értek el ilyen területen elenyésző sikereket. Igazából a legjobb darabok is maximum „jóra” sikerültek ebben a műfajban, de olyan nagyon még nem is készült, ami mind kritikailag, mind anyagilag jól teljesített volna.
Nem is olyan régen befutott az új Mortal Kombat mozi, ami szintén egy feldolgozás, mégpedig egy olyan játéké, ami elég nagy kultstátusznak örvend a rajongók körében és már nagyon régóta a popkultúra része.
Nem is olyan régen befutott az új Mortal Kombat mozi, ami szintén egy feldolgozás, mégpedig egy olyan játéké, ami elég nagy kultstátusznak örvend a rajongók körében és már nagyon régóta a popkultúra része.
1995-ben már készült belőle adaptáció, ezt nagyon sokan az egyik legjobbnak tartják a témában, azonban Paul W.S. Anderson munkája mai szemmel nézve eléggé megkopott. Igaz, még így is simán egy szórakoztató darab, de leginkább azért, mert körbelengi egy bájos, B-kategóriás hangulat, ami azért elég szerethetővé teszi. A ’97-es folytatásáról viszont jobb hallgatni.
Az első Mortal film óta elég sok idő telt el, a játék folytatásai pedig csak jöttek és jöttek, míg filmes fronton a rajongóknak meg kellett elégedniük néhány websorozattal és rajongói próbálkozással.
Pár éve aztán a Warner bejelentette, készül az új feldolgozás, mégpedig R-es korhatár besorolással és James Wan-nal a produceri székben. Ez azért eléggé feltüzelte a kedélyeket, most pedig már ott tartunk, hogy meg is nézhetjük a végeredményt, amit eléggé vegyesen fogadtak mind a kritikusok, mind a nézők.
Én még így az elején kijelenteném, hogy elég alacsony elvárásokkal ültem le a produktum elé, hiszen hiába tetszett úgy-ahogy az előzetes, azt gondoltam, itt azért bőven benne van a pakliban, hogy félremenjen a végeredmény.
Egyrészt, a Mortal Kombat világa a töménytelen bunyón túl egy érdekes fantasyt is rejt, melyben elég sok a potenciál, viszont könnyű elveszni benne. Másrészt rengeteg karaktert vonultat fel, akiket lehetetlen belepasszírozni két órába úgy, hogy épkézláb kidolgozást kapjanak.
Ezek a félelmein pedig nem voltak alaptalanok, ugyanis az idei Mortal Kombat elég sok hibát vét, de meglepő módon még így is sikerült pozitívan csalódnom benne.
A történeten sokat nem időznék, hiszen baromi egyszerű az alapszituáció. Adva van a Mortal Kombat torna, ahol különböző világok harcosai mérik össze erejüket, erre próbálnak felkészülni filmünk főszereplői.
Ahogy fentebb említettem, a rengeteg bunyó mellett az MK sztorija egy fantasy világot is magában foglal, melyben elég sok lehetőség rejlik, ezt viszont itt nem sikerült bemutatni. Ezzel még nem lenne baj, hiszen ahogy írtam, egy film nem is elég ahhoz, hogy kiaknázza az ebben megbújó lehetőségeket, viszont az új Mortal legnagyobb hibája az, hogy néhol elképesztően kapkod a világépítés terén, máshol meg túlságosan leül.
Ugyan a készítők lenyilatkozták, hogy folytatásokra gyúrnak, de ez nem mentség arra, hogy a film egy tévésorozat pilotjának érződik. Manapság szinte az összes stúdiónál univerzumépítésben gondolkoznak (leginkább a Marvel bevált receptjét próbálják reprodukálni), de egy első film esetében célszerűbb lenne arra törekedni, hogy a végeredmény egy kompakt egész legyen, amire aztán a későbbiekben lehet támaszkodni.
Jelen esetünkben viszont megy a rohanás, gyenge dialógusokkal próbálják megágyazni a későbbi folytatásokat, miközben a legtöbb karakter hátterét és viszonyrendszerét
félmondatokkal elintézi a film.
Az sem elhanyagolható tényező, hogy az MK torna hátterét szolgáltató fantasy világból se látunk sokat, hiszen elég kevés a helyszín, ezek közül a legtöbb kivitelezése elég olcsó,tévéfilmes hatást kelt.
Így nem igazán lehet elmélyülni a sztoriban, sőt, helyenként logikai bakikkal/hiányosságokkal is találkozhatunk, melyek szintén nem segítik a helyzetet.
Nyilván a Mortal címtől senki se vár elképesztő mélységeket, de azért a cselekményvilágot legalább épkézláb módon fel lehetett volna skiccelni ebben az epizódban is, folytatások ide vagy oda.
De talán a legfontosabb a játék és a ’95-s film rajongóinak az az, hogy mennyire sikerültek jól a harcok. Ilyen téren nagy probléma nincs, az R-besorolásnak köszönhetően ömlik a vér, helyenként szakadnak a testrészek/testek és a koreográfia is simán hozza azt a szintet, amit az ember elvár egy mai akciófilmtől.
A vágás az, ami néhol aláaknázza a bunyók élvezetét. Néhol párhuzamosan láthatjuk azt, ahogy a szereplők épp ütik-verik egymást, ez pedig elveszi az akció élét. Nem értem, miért nem lehetett letisztult módon, külön-külön prezentálni a csetepatékat, mert így elég zavaró az, hogy pofononként ugrálunk különböző szereplők párbajai között. Ez szerencsére a fináléban kissé rendeződik, ahogy emelkednek a tétek, egyre hosszabbak és szórakoztatóbbak lesznek a harcjelenetek.
Elég sok negatívumot sikerült fentebb felsorolnom, így jöhet a kérdés, nálam miért billent végül a mérleg nyelve pozitív irányba?
Hiába a kapkodás, az elnagyoltság, Scorpion és Sub-Zero figuráját egész jól kezelte a film annak ellenére, hogy kevés teret kaptak a kibontakozásra. Nem mellesleg az ő összecsapásaik azok, melyek a film csúcspontjait jelentik, ezekre aztán tényleg nem lehet panasz.
Az szintén nagy pozitívum, hogy az előbb említett szereplőkön kívül a többi karakter is egész jól visszaadja a játékok hangulatát, legalábbis ami a külsőségeket illeti. Én Raiden és Shang Tsung megjelenítésével nem voltam megelégedve, náluk szerintem a szereposztás ment egy kicsit félre. De Jaxx, Kano, Sonya Blade és Liu Kang nem okozott csalódást.
Itt azonban vissza kell kapcsolnom a negatívumokhoz, ugyanis a főszereplő Cole Young egy elképesztően sótlan figura. Őt a filmhez alkották a készítők, nincs játékbeli megfelelője (tudtom szerint), de teljes mértékben kihagyhatták volna sztoriból. Unalmas a háttere, nincs karizmája, tipikusan egy olyan szereplő, aki csak azért lett beleírva a cselekménybe, hogy a nézőt bevezesse ebbe a fantasy világba. Ezt viszont megtehették volna egy olyan figurával, aki szerves része az MK-univerzumának.
Félreértés ne essék, a többi karakter se lett jól kidolgozva, az ő jellemük is elférnének egy poháralátéten, de legalább változatos annyira a hátterük és a motivációjuk, hogy kicsit kiemelkedjenek a középszerűségből.
De vissza a pozitívumokhoz.
Benjamin Wallfisch zenei aláfestése egész jól sikerült. Nem vitte túlzásba a kultikus főtéma használatát, de ez engem nem zavart, hiszen önálló dallamai jól passzolnak a képsorokhoz. Nem kell semmi átütőre gondolni, egy korrekt muzsika lett a végeredmény, ami pörgős, dinamikus és helyenként (leginkább a fináléhoz közeledve) egész fülbemászó. A jól ismert Mortal Kombat főcím pedig kapott egy modernebb változatot, ez nyilván elmaradt az eredetitől, de egyáltalán nem rossz.
Amit még kiemelnék, az a film tempója. A majd kétórás játékidő igencsak pörgős, végig gyors tempóban zajlanak az események. Persze, emiatt akad pár olyan hiba, amit fentebb már említettem, viszont így egy percig sem unalmas a cselekmény. Helyenként ugyan leül a hangulat, de mikor már elvesztenénk az érdeklődésünket, mindig beindulnak a történések.
Így a végén muszáj még egyszer megjegyeznem, rendkívül ambivalensek az érzéseim a filmmel kapcsolatban és tényleg sok a hiba az összképben, de kár lenne tagadnom, végtére is jól szórakoztam a látottakon.
Elnagyolt világépítés, felszínes karakterek, néhol túlságosan összesűrített de legalább látványos harc jelenetek, sok vér, káromkodás és néhány vicces beszólás. Röviden ez az új Mortal Kombat.
Mindenesetre, én örülnék, ha készülnének még folytatások, jó lenne ha a büdzsé is növekedne, hiszen nem csak sztori és szereplők, de látvány terén is lenne hova fejlődni, arról nem beszélve, hogy ez a világ is bőven rejt még magában potenciált.

Zack Snyder: Az Igazság Ligája - Vélemények

2021-03-23 22:56.00

A Zack Snyder által eredetileg megálmodott Igazság ligája meglehetősen rögös utat járt meg addig, hogy végül március 18-án bemutatásra kerüljön az HBO Maxon (hazánkban az HBO Go-n).
Bevezetőmben nem szeretném nagyon részletesen érinteni ezt a gondokkal kikövezett utazást, amit Snyder és az ő víziója járt be, hiszen az utóbbi 1 évben szinte minden fontosabb filmes oldal foglakozott a Snyder Cut létrejöttének folyamatával.
Az elején annyit szögeznék le, hogy nekem minden hibájával együtt egyaránt kellemes élményt nyújtott a Man of Steel és a Batman v Superman is. Igaz, egyik alkotást se nevezném a legjobb képregény adaptációnak, de közel sem érdemeltek/érdemelnének annyi savazást, mint amit a mai napig kapnak. Kétségtelen, hogy mindkét mozi rendelkezik hiányosságokkal és emellett rossz forgatókönyvírói és rendezői húzások is tarkítják őket, viszont egyedi látásmóddal, szemkápráztató vizuális megoldásokkal és megkapó atmoszférával rendelkeznek, melyek már rögvest kiemelik őket a tucat szuperhős mozik kategóriájából.
Amire még kitérnék, az maga a stúdió (Warner/DC) szerencsétlenkedése, akik egy eredettörténet után (Man of Steel) már nem bírtak magukkal és mindenképp filmes univerzumot akartak építeni, de ahelyett, hogy követték volna a Marvel mintáját és megalapoztak volna soron következő történeteiknek, egyik pillanatról a másikra akarták meglovagolni ezt a formulát. És ennek lett az eredménye az, hogy 2017-ben mozikba került az Igazság ligája, kiherélt, összefércelt verziója, amit Joss Whedon pofozott össze a stúdiófejesek utasítására. A DC legdrágább csapatfilmjéből így lett egy orbitális nagy lebőgés, mind kritikai, mind anyagi szempontból. Ezt a bukást pedig azóta is nyögi a stúdió, hiszen önálló filmjeik egy része ugyan jól sikerült (Wonder Woman, Aquaman, Shazam), de ezek már nem igazán kötődnek egymáshoz, sőt, vannak olyan darabok, melyeket egyenesen lehetetlen elhelyezni a kontinuitásban (Joker vagy éppen a készülő The Batman).
Idén azonban megkaptuk Snyder verzióját az Igazság ligájából, ezt pedig a nemrég startoló HBO Max, az éppen tomboló koronavírus járvány és a rendkívül kitartó rajongói nyomás eredményezte. Ezt követően pedig jöhet a kérdés: Snyder munkája mennyivel sikerült jobban a ’17-es verziónál? A rövid válasz: mérföldekkel.
Ennyivel azonban kár lenne elintézni ezt a majd 4 órás szösszenetet, aminek már a keletkezési körülményeiről is hosszú tanulmányokat lehetne írni.
A történetről sokat felesleges lenne elárulni, hiszen ez a lényegesebb pontokban megegyezik a ’17-es sztorijával. Superman halott, Batman csapatot szervez, eközben pedig egy földönkívüli próbálja megszerezni magának a bolygónkon található három ősi relikviát/fegyvert. A körítés az, amiben teljesen különbözik a két verzió.
Whedon ezt az alapot a végletekig leegyszerűsítette és feldúsította lagymatag poénokkal, Snyder azonban megpróbált mindennek kellő súlyt adni. Ez nem minden esetben sikerült neki, azonban a 2021-es Igazság ligája egy sokkal logikusabb, érzelmesebb, látványosabb és nem mellékesen epikusabb alkotás lett, mint elődje.
Ami engem kifejezetten meglepett, az az, hogy a terjedelmes játékidő elég hamar elszaladt mellettem. Sehol nem éreztem azt, hogy a film unalomba fulladna, pedig érdemes megjegyezni, hogy nem egy faltól falig zúzásról van ám szó.
Snyder rendkívül sok teret ad az alaphelyzet kibontásának és amíg Whedon esetében ez az egész világmegmentős alaphelyzet és csapattoborzás egy hatalmas káoszt eredményezett, addig itt teljesen érthető az, hogy mi a célja gonosznak, mit miért tesz, ahogy arra is választ kapunk, hogy mik ezek az ősi ereklyék, milyen elven működnek és mire képesek. A mozis változatból ezek a dolgok kimaradtak, de ami talán ennél is nagyobb problémát jelentett ott, hogy a karakterek nem kaptak elég alapozást.
Ez az a pont, ahol ki kell térni arra, hogy hatalmas hiba volt a stúdió részéről úgy belevágni egy csapatfilmbe, hogy nem minden figura kapta meg az eredettörténetét. Mert hiába az eposzi hosszúságú játékidő, azért Flash, Aquaman és Cyborg megérdemelt volna egy önálló kalandot a Liga előtt, hogy ne itt foglalják össze röviden a hátterüket. Persze, Snyder-nek azért sikerült ügyesen bemutatnia őket és így nagyjából érthetőek lettek motivációik, sőt, kifejezetten erős drámai jelenetek is fűződnek hozzájuk. De ezért érződik töménynek ez a majd 4 óra, mert a főkonfliktus mellett ilyen plusz információk is tarkítják a filmet és hiába sikerültek jól ezek a részek, a cselekményt azért meg-megakasztják.
És ha már a cselekmény megakasztása. Snyder ugye azt ígérte, hogy minden benne lesz az ő verziójában, amit anno megálmodott. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy olyan képsorokkal is találkozhatunk, melyek azokat a folytatásokat vetítették elő, melyeket végül a stúdió kikukázott. Így bizonyos új karaktereknek, esetleg előrevetített történetszálaknak az égvilágon nem lett semmi értelme. Ezeket nyugodt szívvel a vágószoba padlóján lehetett volna hagyni, mert így önmagukban a filmhez se tesznek hozzá sokat.
Amik viszont hozzáadnak az élményhez, az Snyder vizualitása, az akciók koreográfiája és Tom Holkenborg zenei aláfestése.
Whedon annak idején elég csúnyán megváltoztatta a film képi világát és az összecsapásokból is sokat kihagyott, így az ő változata egy rikító színekben tündöklő hatalmas CGI-massza, ami szinte teljesen követhetetlen. Nem mellesleg behozta a fedélzetre Danny Elfmant aki egy teljesen új zenei világot adott a filmhez, amit ha rossznak nem is, de jellegtelennek és stílustalannak már annál inkább lehetett nevezni.
Snyder viszont a rá oly jellemző vizualitást visszaintegrálta munkájába, tehát rendkívül sok a lassítás, sötétebbek a képek és ez nagyon jól is áll a Ligának. A néhol kellően komorra és drámaira sikerült jelenetekhez tökéletesen passzol ez a stílus. Tom Holkenborg zenéje pedig képes egy új mélységet is adni a látottakhoz, hiszen tételei nemcsak akció-dúsak és pörgősek, de ha kell, képesek a mélyebb érzelmeket is hatásosan kiszolgálni.
Az akciók esetében jelen esetünkben is a CGI megvalósítás dominál, és ugyan helyenként nem tökéletes, de sokkal jobban működik, mint Whedon változatában. A gonosz Steppenwolf megjelenítése például kellően fenyegető és a mozgalmasabb jelenetek is jóval átláthatóbbak, élvezhetőbbek.
Amit még fontos érinteni, az a csapatdinamika. Itt jobban megismerjük a karaktereket és az ő hátterüket, mint a korábbi változatban, így ilyen téren is Snyder vágása viszi a prímet. Persze, az erőltetett poénok kikerülése azt is eredményezi, hogy kínos egysorosok helyett a szereplők közti kommunikáció komolyabb alapokra helyeződik, de ez jobban is passzol ahhoz a tónushoz, amit Snyder képvisel.
De még mielőtt az egekbe magasztalnám a rendezőt, érdemes megjegyezni, hogy így, ebben a rendkívül terjedelmes formájában sem lett tökéletes az Igazság ligája. Hiába a jobban elmélyített karakterek, a komorabb hangulat, a logikus történet és a megkapó vizualitás, azért ezekkel nem lehet pótolni azt, hogy egy ilyen nagyszabású filmet erősebb alapokra kellett volna helyezni.
Emellett a soha el nem készülő folytatásokat beharangozó jelenetek is leginkább időhúzásnak érződnek. Értem én, hogy sok rajongót lehet lekenyerezni olyan képsorokkal, ahol eddig nem látott, vagy máshogy ábrázolt karakterek bukkannak fel, ezek azonban nem viszik előre a cselekményt, inkább csak megakasztják azt.
Plusz Supermannal már Whedon se nagyon tudott mit kezdeni és ez ebben a verzióban sincs másképp. Igaz, Snyder legalább következetes az előzményekben felépített figurával és nála azért az erőviszonyok se csúsznak el a kriptoni hős megjelenésével, mint a moziverzióban. Érdemben viszont nem tesz hozzá semmit Superman alakjához, bár egy folytatásban bőven lehetett volna alapozni arra, ami ebben a filmben történt vele.
Összegezve a dolgokat, a Snyder vágás, vagy más nevén a Zack Snyder’s Justice League egy rendkívül hosszú, de igencsak szórakoztató, látványos és helyenként erős drámai töltetekkel rendelkező szuperhős kaland, ami persze nem tökéletes, de még így is reggelire megeszi a 2017-ben mozikba küldött, rommá vágott verziót.
Személy szerint örülnék, ha mégis arra kerülne sor, hogy a Warner/DC ezt a vonalat vinné tovább, de lássuk be, erre vajmi kevés az esély. Azt viszont értékelni kell, hogy ez az alkotás, így, ebben a formában létrejöhetett és akik hozzám hasonlóan szerették a Man of Steelt és a BvS-t, ebben az eposzi hosszúságú Igazság ligájában sem csalódhatnak.

Wonder Woman 1984 - Vélemények

2021-01-27 15:22.28

Az elmúlt pár évben bemutatott Warner/DC szuperhősfilmek azt az érzetet keltették, hogy a stúdiónál dolgozó fejesek/filmesek végre rájöttek arra, hogyan kell szórakoztató mozikat gyártani az olyan félresikerült próbálkozások után, mint az Öngyilkos osztag vagy az Igazság ligája. Akadt kellően elszállt CGI orgiába oltott kalandozás (Aquaman), családi matinéba ültetett fantasy (Shazam) és ugye ne feledkezzünk meg a Jokerről sem. Ez utóbbi ugyan nem sorolható a szuperhős zsánerbe, de a cég ezzel bizonyította azt, hogy végre nyitottak a sötétebb, korhatárosabb alkotásokra is, melyek az idősebb közönséget célozzák meg.
Ezek után azt gondolhatnánk, hogy a Warner/DC rendezte sorait és miután elengedték azt, hogy pár év leforgása alatt hozzanak össze egy filmes univerzumot a Marvel mintájára, inkább az önálló? igényes alkotásokra fektetik a hangsúlyt.
Igen ám, de a Wonder Woman 1984 inkább azt az érzést kelti, hogy valami nagyon nincs rendben.
Be kell valljam, én nagyon szerettem a 2017-es első részt, az se találta fel a műfajon belül a spanyolviaszt, de egy kellően szórakoztató, látványos és izgalmas darabnak bizonyult, aminek persze megvannak a maga szépséghibái, de pozitívumai képesek ezeket kissé a háttérbe szorítani.
Emiatt és a Warner/DC mozik javuló tendenciája miatt én nagyon vártam a folytatást, plusz a már címben is megjelenő évszám is kellően felcsigázott, hiszen imádom a ’80-as éveket.
Azonban a végeredmény egy totális káosz lett, amiben hatalmasat csalódtam.
Rengeteg hibája van a WW84-nek, de kezdjük a történettel. Az egész cselekmény egy rendkívül egyszerű tanulságra lett felhúzva, amivel alapjáraton még nem is lenne baj. Viszont a film elképesztően felszínesen vezeti végig ezt a „bölcsességet”, miközben egy olyan történetbe építi bele, ami ezer sebből vérzik.
Engem leginkább az zavart, hogy ez a film elképesztően amatőr módon lett megírva. A forgatókönyv tele van lyukakkal és olyan egyértelmű magyarázatokat spórol ki, melyek könnyen kizökkenthetik a nézőket. Ezen felül a középpontban álló varázslatos tárgy szabályrendszerét sem ismerteti, a filmnek nincs egy jól kigondolt belső világa, ez pedig azt eredményezi, hogy a cselekmény elég hamar egy átláthatatlan masszává formálódik.
És mivel ennyire lusta, ötlettelen módon lett összefércelve a film, a drámainak szánt eseményeknek sincs súlya. Pedig lennének erős jelenetek a játékidő során, viszont ezek annyira a semmiből jönnek és olyan kevés motivációs hátteret kapnak a karakterek, hogy lehetetlen átérezni az érzelmesebbnek szánt részeket. Sőt, akadnak olyan képsorok, melyek már egyenesen kínosak.
A finálé nagy monológja mögött érezni azt, hogy mit akartak a készítők, de ezt nagyon erőltetett módon sikerült kivitelezni.
És akkor elérkeztünk egy fontos kérdéshez: Legalább a technikai oldal (látvány, koreográfia) kárpótólhat minket? A válasz sajnos az, hogy nem.
Hiába emelte ki a film reklámkampánya a ’80-as éveket, ez a korszak leginkább csak nézőcsalogatóként funkcionál, ha a sztorit napjainkba vagy esetleg a közelmúltba helyezték volna, a lényegen az se változtatott volna semmit.
De ennél is fájdalmasabb az, hogy az akciójelenetek épp, hogy elérik az átlagos szintet. A koreográfia teljesen ötlettelen, egyedül az egyiptomi üldözésnél lehet felfedezni némi kreativitást, de azt meg a gyenge CGI, a pocsék zöld háttér és a rendkívül rossz forgatókönyvírói megoldások hátráltatják.
Fontos kihangsúlyozni, hogy ez a produkció több, mint 200 millió dollárt emésztett fel, de ebből nem sok minden látszik meg a végeredményen. A díszletek/helyszínek rendkívül sterilek, az operatőri munka semmi kiemelkedőt nem tartalmaz és a vágás sajnos helyenként egyenesen pocsék. Bizonyos jelenetek szinte mindenfajta logikát nélkülözve követik egymást.
Nagy pozitívumként Hans Zimmer zenéjét tudnám felhozni, az általa komponált tételek kissé magasabb szintre tudják emelni a félresikerült képsorokat. Azt viszont nem értem, hogy a film egyik fordulópontjánál milyen indíttatásból szólalt meg John Murphy Napfényhez írt szerzeménye, de ez már tényleg legyen az én bajom.
Amiről még érdemes szót ejteni, az a színészi játék. A WW84 fénypontja nem más, mint Pedro Pascal aki ugyan végig ripacskodik, de azt nagyon szórakoztatóan teszi. Mellette sajnos mindenki eltörpül, de ez annak is köszönhető, hogy senkinek nincs igazán kidolgozott karaktere. Míg az első részben Diana Prince egy kellően motivált, erős kisugárzással rendelkező főszereplő, addig itt csak árnyéka önmagának, akit ide-oda rángat az erőtlen sztori. Sajnos ebből Gal Gadot se tudott sokat kihozni, alakítása itt igencsak felejthetőre sikeredett. Chris Pine pedig hiába volt az előzmény egyik meglepően szórakoztató figurája, itt ő is csak egy kísérővé degradálódik, aki szó nélkül követi a címszereplőt és ennyi. Kettejük remekül működő dinamikájából semmi nem maradt meg.
És akkor itt volt még Kristen Wiig is, mint második számú ellenlábas, de igazából ő is csak egy ügyetlenül felskiccelt karaktervázlat, akire a film eleinte egész sok időt szán, hogy aztán totálisan parkolópályára állítsa.
Újra meg kell említenem, hogy én mérhetetlenül nagyot csalódtam ebben a filmben. Nem vártam azt, hogy a WW84 majd egy világmegváltó mestermű lesz, szimplán csak egy szerethető szuperhősfilmre számítottam, kb. mint amilyen az első rész volt.
Erre kaptam egy átgondolatlan, ötlettelen, sután megírt, rosszul kivitelezett katyvaszt, amiben azért pislákol némi lélek, de ez kevés az üdvösséghez.
Nem tudom, hogy mi mehetett ennyire félre, hiszen a készítőknek elég lett volna annyi, hogy az előzmény vázát képző elemekre felhúznak új karaktereket és történetszálakat, aztán borítékolható lett volna a siker.
De ez, így, ebben a formában egy hatalmas pofára esés és egyben nagy visszalépés is az olyan DC filmek irányába, mint például az Öngyilkos osztag.
Remélem, a harmadik rész azért jobban sikerül majd.

Bad Boys - Mindörökké rosszfiúk - Vélemények

2020-10-15 02:56.38

A Bad Boys 1. és 2. része simán ott szerepel kedvenc akciófilmjeim között, köszönhetően az emlékezetes zúzásoknak, az idézhető dumáknak és a két főszereplő (Smith és Lawrence) remek párosának.
Ezen felül én azt gondolom, azért is lett ez a két mozi ennyire ütős, mert Michael Bay ereje teljében készítette őket és mindkettőn erősen tetten érhető egyedi vizuális stílusa és gátlástalan, senkit és semmit nem kímélő úthenger-humora.
Emiatt rendkívül szkeptikus voltam a 3. epizódot illetően, hiszen ezt már két újonc belga rendező hozta tető alá, akik ezidáig csak saját hazájukban alkottak és be kell valljam, nem bíztam abban, hogy ide elég lesz az ő tudásuk.
Ennek ellenére az előzetesek azért felcsigáztak valamelyest és ugyan féltem a végeredménytől, mégis, némi lelkesedéssel ültem be a Mindörökké rosszfiúkra még januárban.
Fel voltam készülve arra, hogy az összkép nem lesz olyan erős, mint a két előzmény, de azért bíztam abban, hogy végtére is kapok egy szórakoztató akciófilmet, ami ha stílusában nem is lesz olyan átütő, mint a két előd, legalább szellemiségében hű lesz azokhoz és kikapcsolja az agyam két órára.
De kár volt még ilyen minimálisan is bizalmat fektetnem ebbe a produkcióba.
A 3. Bad Boys film számomra egy mérhetetlen csalódás, ami több fronton vérzett el a szememben. Először is nagyon hiányzott az a fajta vizualitás, ami jellemezte az első két epizódot. Ugyan akadnak olyan beállítások, melyek próbálnak tisztelegni Bay előtt, de ezek is rendkívül erőltetettre sikerültek. És hát az akciójelenetek!
Na, ilyen téren is verhetetlen Bay, míg nála egy sima üldözéses jelenet is elképesztően ötletes és dinamikus, addig itt totál súlytalanok a leglátványosabbnak szánt akciók is. Persze, akadnak robbanások, bunyók és lövöldözések, de hiányzik belőlük az őrült tempó és a vizuális játékosság, ami a korábbi epizódokban jelen volt. Hiába ugrál Will Snmith kamionokon és hiába zuhan bele egy helikopter egy épületbe, ezek a képsorok maximum átlagosnak nevezhetők, semmi kiemelkedő nincsen bennük.
A finálét pedig simán megeszi reggelire az első rész reptéri zúzása, pedig az a film 1995-ben látott napvilágot. Ez azért elég elszomorító.
De oké, a két belga rendező még kevésbé gyakorlott ilyen téren, ettől függetlenül sztori és poénok szintjén működhetett volna még a Bad Boys 3.
A probléma ezzel az, hogy a történet egy idő után eléggé próbál viszonylag komolyabb, drámai hangvételt magára erőltetni, még pedig Will Smith karakterén keresztül.
Oké, dicséretes dolog az, hogy nem szolgai módon próbálták a készítők másolni az előzményeket és próbálták új mélységekkel megtölteni ezt az alapvetően egyszerű alapokra helyezett szériát, de nagyon túl lőttek a célon.
A játékidő közepétől kezdve olyan, mintha egy átlagos akciófilm és egy végtelenül gyenge szappanopera keveredne a képernyőn, ez a párosítás pedig teljesen hazavágja az egész Bad Boys hangulatot.
Nyoma sincs a természetes lazaságnak, az üdítő beszólásoknak, helyette kapunk néhány fáradt poént, melyeket elnyújtott, szirupos enyelgések választanak el egymástól, miközben az egészet még beárnyékolja az erőltetett komolykodás is.
Tény, hogy Will Smith-nek nem áll rosszul a kissé megkeseredett, szenvedő akcióhős szerep, de ezt nem itt kellett volna ellőni. Bár, még így is ő film egyik legnagyobb pozitívuma. Martin Lawrence mellette próbálja hozni a szokásos vicces dumagép karakterét, de sajnos a legtöbb beszólása rendkívül gyengére sikeredett, pluszban még ő is kapott néhány érzelmes jelenetet, melyek inkább kínosak és paródiába illőek, mintsem komolyak és meghatóak.
Smith játékán felül még a zene hozható fel pozitívumként. Lorne Balfe komponista ügyesen hangszerelte újra az első rész témáit, így a lagymatag akciók legalább kellően hangzatos aláfestést kaptak.
Mindent összevetve, elég gyenge szösszenet lett a Mindörökké rosszfiúk. Lehet szidni Michael Bay-t és vitatni rendezői képességeit, de az biztos, hogy ebből ő egy sokkal izgalmasabb, pörgősebb és emlékezetesebb alkotást faragott volna.
Nélküle ez a 3. rész nem más, mint az előzmények, erőtlen, dinamikátlan és stílustalan lenyomata, ami még önálló akciófilmként is csak kínkeservesen nevezhető átlagosnak.
Persze, a mozikasszáknál jól teljesített a film, ennek és a botrányosan nyitva hagyott befejezésnek köszönhetően borítékolható a folytatás, de arra már tényleg mindenfajta lelkesedés nélkül fogok beülni.

elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk