Ingmar Bergman (aki az egyik legjobb svéd filmnek titulálta) volt az ajánlólevél számomra a filmhez.A skandináv filmművészet egyik csendes melankólikus hangulatú darabja, mely egy fiatal nő (látszólag indíték nélküli) öngyilkosságával indít.A szomszédai, (egy író házaspár) ,akiket megráz az eset, nyomozásba kezdenek, hogy megértsék a tettének okait.A film igazi bravúrja a történetmesélés módjában rejlik. Ahelyett, hogy lineárisan haladna előre, a narratíva Dagmar halálának pillanatából indul, és visszafelé bontakozik ki, ahogy a szomszédok felkeresik azokat az embereket, akikkel Dagmar az utolsó napján vagy az azt megelőző időszakban kapcsolatba került. Minden egyes találkozó (a volt férjjel, egy művésszel, egy katonatiszttel, egy énekesnővel és másokkal) egy újabb mozaikdarabkát ad Dagmar összetett és ellentmondásos személyiségéről. Olyan központi témák vannak érintve, mint a magány, az elidegenedés és az emberi kapcsolatok felszínessége. Dagmar, bár látszólag társasági életet él és sok emberrel találkozik, valójában mélységesen elszigetelt. Finoman érzékeltetik, hogy a körülötte lévők mennyire keveset tudtak róla valójában, és mennyire képtelenek voltak felismerni a felszín alatt rejlő kétségbeesését. Mindenki a saját szemszögéből látja őt, de a teljes kép, a valódi Dagmar rejtve marad előlük (és talán önmaga elől is).A végső "csavar" amely a tettének valódi okát sejteti, különösen merésznek számíthatott abban az időben, és tovább mélyíti a karakter tragédiáját. Lassú kibontakozása ellenére a sztori végig érdekfeszítően vezeti el a nézőt a végső "miért"-hez. Bergman nem túlzott a kijelentésével, nekem legalábbis nagyon átjött az egész 9/10
|