El nem tudom képzelni, hogy ennek a filmnek az alkotói mit szívtak, de adhatnának belőle nekem is.
A Nyomul a nyolcadik dimenzió egy elég egyedi és érdekes filmélmény volt és nem a szó legjobb értelmében. Komolyan mondom végig olyan érzésem volt, mintha Jeff Goldblum egyik átlagos éjszakai álmában jártunk volna. Tele volt a lehető legfurcsább random dolgokkal, amit egy józan és tiszta ember esze ágában sem vitt volna kamera elé. Pont mint a művészúr lényegében minden egymás mellé tett mondata egy átlagos interjújában. Persze, tudom, hogy nem ő az alkotó, de ha megfigyeljük a szerepét, mintha azt mondták volna neki is, hogy „légy önmagad és néha mondj valamit”. A vicc az, hogy minden szereplő így is tett. Tele volt a film akkor még kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert, egyébként remek színészekkel, akiknek nem igazán adtak szilárd lábakon álló forgatókönyvet, hanem mintha kiadták volna nekik ukázba, hogy „öhm….csináljatok akármit, néha beszéljetek és 4 perc múlva pedig jöhet valami akciójelenet”.
Néhol egy kis Ed Wood-feeling keveredett egy cronenberges terry gilliames….Samurai Cop-pal :D Nemcsak, hogy nem volt élvezhető a film, de értelmezhetetlen is volt. Dióhéjban: Valami dimenzióba átnézett Peter Weller miközben átlépte a hangsebességet, majd jött pár gumifejű illusztris őrült a Száll a kakukk fészkéből, hogy elrabolja a neurotikus Ellen Barkint és kikezdjen a „szexi&szuperboyz” bandával ahol a huszaséveiket taposó kis Goldblum, Clancy Brown és Peter Weller éppen megízlelték Hollywood, de főleg a hollywoodi B vonal ízét. (Igaz a herr direktóre W.D. Richter és Jeff Goldblum ezen a ponton már túl voltak az első kollaboráción, viszont ekkoriban már határozottan együtt szívhattak valamit rendszeresen, hogy egy ilyen végeredményt tudtak produkálni.) Végül persze a főhős és afroameriakai-alien partnere keresztbetesz az egyébként zseniálisan vicces John Lithgow-nak és végül Weller elnyeri a hölgy szívét, akivel ezidáig olyan 2x találkozott összesen. A lényeg a legvége, az end credits, ahol felvonul a világ legfájóbban nyolcvanas évek stílusában a szexi&szuperboyz a száraz, napsütötte los angelesi csatornában és feltesszük magunknak a kérdést: Mi a jóistent néztünk mi 1 és háromnegyed órán keresztül?
A rengeteg praktikus effekt miatt egyébként nem volt annyira olcsó film és persze bemutatáskor –egyáltalán nem csodálom - hatalmas bukta is kísérte, amibe még a stúdió is belerokkant. Ezt a filmet is a VHS tette fel újra a térképre, szinte kultfilmmé vált a tengeren túlon. Mondjuk ez még önmagában nem dicséret, Tommy Wiseau Szobáját is annak mondják, ami büntet.
|
