A tapas a spanyol konyha jellegzetessége, ami tulajdonképpen falatkákat jelent, bármiből készülhet, és általában italok mellé adják. (Szerintem a filmben egyszerűen chips-nek volt fordítva, bár magyarul ez mást takar.) Ebben a filmben ilyen falatkákat láthattunk különböző emberek életéből, ami egy kisvárosban zajlik. Nem tudom, miért írták az ismertetőben nagyvárosnak, hiszen egy nagyvárosban senki nem ismer senkit, itt meg mindenki mindenkit. Nem mindegy. Hiszen akiket ismerünk, netalántán szeretünk kicsit, azoknak jobban elnézzük hibáit. Hétköznapi környezetben hétköznapi emberek hétköznapi sorsát kísérhetjük pár napon át. Bár mind azért egy picit eltér az átlagos élettől, ez teszi olyan érdekessé a látszólag különlegességektől mentes sztorit. Olyan természetességgel gördülnek az események, annyira könnyen magukkal ragadnak ezek a mindennapi dolgok, nem válik unalmassá, szinte csodálkozunk a végén, hogy jé, máris? Az a fantasztikus, hogy bár tényleg csak kis darabokat-falatkákat látunk az egyes sorsokból, mégis teljes mind, magával ragadóak, átélhetőek tudnak lenni számunkra. Az idős házaspár története és alakítása külön figyelmet érdemel, csodálatos. De a többi sztori is nagyon szívhez szóló, mindenki próbálja élni a kis életét, megtalálni a boldogságát, hol okosan, hol hibákkal, és persze közben mindenki a szerelmet keresi, ki testestül, ki lelkestül,ki bátortalanul, ki elkeseredve, ki buta módon, ki kitartóan, ki bölcsen... Végül is a kis kínai szakács (aki egyébként nem nagyon szól) mondja ki a lényeget: „A szerelem olyan, mint a növény, ha nem öntözöd mindennap, meghal.” És milyen igaz!
|