A rendező Képek c. könyvében írja:" A Rítus alapötlete.Két , hiányosan öltözött homoszexuális férfi áll az ablakban, és nem gondolnak rá, vagy éppenséggel gondolnak, hogy láthatják őket. Az ablak egy parkra néz, és valaki tényleg meglátja és feljelenti őket. Játszanak. Markus, aki szobrász, készít egy ijesztő maszkot, amely a másik, névtelen férfi anyósát ábrázolja, és egyszer csak játszani kezdik az ősi felmutatási rítust. Az alapötlet tehát nyersebb kézzelfoghatóbb és sokkal visszataszítóbb, mint az, amelyikből aztán film lett. A felmutatási rítusról akkor olvastam amikor a Bakkhánsnőket tanulmányoztam..."
Majd a rendező nagy elragadtatással ír az ókori Görögországban levő színházakról. Latinovits is könyvében az epidaruszi "tücskök" élményét emlegeti, itt lép a képbe Wagner, aki saját színházánál a görög mintát vette alapul. Visszafordul Wagner spirálja az ókori görögökhöz a zseni rendező és a SZínészkirály által. Sajnos Göröghonban nem jártam.

20. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2012-06-11 12:58.21)

- (válasz Menrot 19. hozzászólására)

Érdekes évfordulókba írtam 1261-est.

19. Menrot (2012-06-10 12:53.21)

- (válasz GyermeklakĂłbizottsĂĄg 18. hozzászólására)

Az elhagyás nem igaz.De nem kérdeztél semmit.

Vagy hova írjak évfordulókról és szentekről?

18. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2012-06-10 12:33.48)

- (válasz Menrot 16. hozzászólására)

Ezt nagyon köszönöm, most naptár ürügyén elhagyom a masinát, de ide biztos visszatérek, és újra előveszem Bergmant, Rítust. Sajnálom, hogy "elhagytál", de talán már semmi sem "érdekes."

17. Menrot (2012-06-10 12:21.37)

Második rész:

A Rítusból tehát hiányzik a hit és a hitetlenség motívuma; a nemzetközi társulat ellen folytatott eljárás vezetője sem gyónni megy egy alkalommal a templomba, csupán beszélgetni. Bergman a tőle megszokott intenzitással, erővel és nem utolsósorban kíméletlenséggel rajzolja meg a három előadóművész társas és a vizsgálóbíró magányos poklát, a „semmibe hulló lelkek” pórusokig hatoló közelképét. Mindez azonban csak mintegy háttere a rítusnak, a beavatásnak a titokba, amelynek lényege a feltárhatatlanság kafkai paradoxona: akkor jutunk el a megértésig, amikor már ezzel a tudással semmire sem megyünk. Figyelemreméltó, hogy Bergman mennyire pontos lélektani karaktereket rajzol elénk (Mérei Ferenc például a film alapján részletes diagnózist állított fel a társulat női tagjáról), ezzel szemben viszont az előadást, a műalkotást a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szimbólumok világába emeli (nem a rítus hatását, az nagyon is konkrét). A szimbolikus cselekedetekből összeálló rítus a hihetetlennel, a megismerhetetlennel, a túlival létesít kapcsolatot; spirituális vagy transzcendentális esemény tehát, amely a bennünk élő másikra – ha tetszik, istenire – nyit ajtót. Ha Isten hallgat, akkor az ember (a művész) beszél.
Méghozzá hogyan! Bergman a társulat által előadott rituáléval szemben határozza meg saját művészetét, legalábbis formai értelemben. A rítus idézet, egy pogány szertartás felelevenítése abból az időszakból, amikor még vallás és művészet összetartozott. A társulat tagjai papi csuhára emlékeztető esőkabátban érkeznek a vizsgálóbíróhoz a darab előadására, a köpeny alatt a nőiességet és a férfiasságot hangsúlyozó jelmezt és maszkot viselnek. Bergman azonban ügyes dramaturgiai fogással olyan helyzetet teremt, amelyben nem magát a rítust, csak a rítus imitációját látjuk. Az előadás ugyanis a bíró irodájában zajlik, egyszemélyes közönség előtt; az egyes történéseket a szereplők kommentárjai kísérik. Eltávolítja, jelzésszerűvé teszi tehát Bergman a rítust, hogy kiemelje a személyek közötti interakciót, mindenekelőtt a vizsgálóbíró elleni agressziót, az ennek nyomán felszakadó megértés-folyamatot (az előadásét és önmagáét), majd az ezt beteljesítő halált.
Mindez tehát csak idézet, játék, a valódi események az előadáson kívül történnek – Bergman filmjében. A Rítus sokat emlegetett puritanizmusa és minimalizmusa a felidézett rítus gazdagon stilizált szimbolizmusával szemben nyeri el értelmét. Bergman mintegy az előadás mögé pillant, leveszi a maszkokat, az arc rítusait fürkészi. Stilizáció helyett egyszerűség, díszletek helyett üresség, maszkok helyett arc-nagyközelik uralják a filmet. A Nap járásához igazított rituális eseménysor helyén pedig egy matematikailag kialakított dramaturgiai szerkezetet látunk: a kilenc jelenetre tagolt történet „kerettételeiben” mind a négy szereplő jelen van, míg a közbülső hat jelenet kettősöket tartalmaz, kimerítve valamennyi lehetséges variációt (a hetedik a vizsgálóbíró monológja a gyóntatószékben). A rítusok homályával szemben áttetszően tiszta szerkezet; az Arc doktorát feszélyező érthetetlen, hihetetlen dolgok művészi képlete. Ha tetszik: szemfényvesztés.

A cikk írója Gelencsér Gábor

16. Menrot (2012-06-10 12:19.18)

A bemásolásnak három oka van.
1.Nagyon szerettem Mérei Ferenc pszichiáter,pszichológus munkásságát.Nagyon jó ember volt.
2.Érdeklődő embereknek hasznos lehet

3.Bergman nem szerette a pszichiátereket,a pszichiátriát,de még a pszhoanalízist sem nagyon.Úgy gondolta a mélylélektant Ő nagyon jól ismeri,csakis Ő..(ez komplex dolog,én meg ezért nem kedvelem őt)De a filmjei "jók" vagy példásak legalább.Talán ha ma élne már másképp viszonyulna a lélektan képviselőihez,és a klinikumhoz is.
De lássuk a medvét:
A Rítus nemcsak a rendező érett modern korszakának A csend és a Persona melletti legjelentősebb darabja, hanem a modernizmus egyik jellegzetes műfaji alakzatának, a zárt szituációs drámának (Kovács András Bálint) is reprezentáns alkotása.
A Cinetel Kiadó Ingmar Bergman-sorozatának 2. része tehát mindenekelőtt az Arc és a Rítus hasonló motívumainak összevetésére ad alkalmat. Mindez annál is izgalmasabb, mivel a két film között készülnek el a Trilógia darabjai és a Persona, a Rítus pedig már beékelődik Bergman második „válság-trilógiájába” (Farkasok órája, Szégyen, Szenvedély – jó lenne egyszer ezeket a filmeket is egyazon dobozban látni!), így előremutat a hetvenes évek kamaradrámái felé (Suttogások, sikolyok, Jelenetek egy házasságból, Színről színre). De nem érdemes egyetlen mozdulattal elintézni a Szűzforrást sem: ennek a „közlekedési balesetnek” nem pusztán negatív tanulságai vannak.
Noha a középkorban játszódó véres bosszúdráma szereplői nem járják be a hit és hitetlenség más filmekre jellemző végletes, a személyiséget súlyos testi és lelki válságba taszító útját, az isteni gondviselés kifürkészhetetlensége nyomán felfakadó „Nem értem!” kiáltás a Szűzforrásban is elhangzik. A lánya gyilkosain – köztük egy gyereken – bosszút álló családfőn azonban csak pillanatokig lesz úrrá a kétségbeesés. Pogány bosszúja miatt irgalomért esedezik az Istenhez: templom építését ajánlja fel a gyilkosság színhelyén, s áldozatát azonnal megerősíti a lánya holtteste alól csodálatos módon felfakadó forrás. Nincs tehát drámai konfliktus a szereplő hitében; a „deus ex machina” zárlat sem megoldást, csupán megerősítést nyújt. S nincs drámaiság a történetben sem, hiszen az események nem a feszültségfokozás, jóval inkább a példázat dramaturgiai pályáján tartanak a végkifejlet felé. Legendát látunk megelevenedni az artisztikus képsorokon.
A főhősénél összetettebb lelki karakter, így a film „legbergmanibb” figurája a szőke, törékeny, szépségétől és előkelőségétől eltelt édesgyermek mellett megtűrt mostohalány. A megesett, fekete, vad teremtés a pogány istenekkel üzletelve átkozza a család szeme fényét – mindaddig, amíg átka beteljesül. Megrendülése és főképp zavara nem pusztán a szörnyű eseményeknek szól, hanem saját démonainak, amelyek a történtek szerint nem csupán képzeletében léteznek. Ingeri alakja – ahogy a bosszúálló apáé is – még a pogány hitvilág vonzáskörében áll; ebből szakítja ki őket a keresztény hit himnuszaként feltörő „szűzforrás” csodája.
A rendkívül mívesen felépített film klasszikus eszközökkel, mindenekelőtt a sötétség és a fény, a rút és a szép, a pogány és a keresztény képzetek szembeállításával dolgozik. A legenda világából fakadó didaxisból annál erőteljesebben emelkedik ki az a néhány formai megoldás, amely Bergman kibontakozó modern rendezői karakterére emlékeztet. Ilyen például a zenehasználat: a zene nélkülözése a gyilkosság és a bosszú képei alatt, ami hátborzongatóan valószerűvé teszi a példázatos cselekedeteket, illetve a csoda pillanataiban felhangzó egyházi ének. Utóbbi, a nézőpont finom elmozdításával (enyhe felső gépállás) együtt, a láthatóvá tett csodánál meggyőzőbben szólaltatja meg a jelenet spirituális tartalmát. Bergman legerőteljesebb jelenlétét a filmben éppen a drámai csúcsponton érhetjük tetten: az Istennel perlekedő, majd Isten irgalmát kérő apa alakját előbb totálban, majd félközeliben, háttal látjuk, csak a templom felajánlásakor fordul profilba az arca. A közvetlen drámaiságot eltávolító kép különös ellentétbe kerül a Bergman-filmek többségével. Itt a kétségbeesés hit által történő gyors feloldódását ellenpontozza, amikor viszont ez a folyamat jóval lassúbb, mi több, bizonytalan végkimenetelű, a rendező már nem távolodik el szereplőitől, sőt minél közelebb hajol arcukhoz, a lélek legapróbb rezdülését kutatva.
Az Arc címével is jelzi ezt a közelítést. A különféle társadalmi és művészi maszkok mögött feltáruló arcokon Bergman félelmet, bizonytalanságot, kiábrándulást talál, amelyek hullámai csak ideig-óráig képesek elleplezni az arcok ürességét: a semmit. Ennek belátásáról szól a Persona, következményéről pedig a Rítus, szintén az arcot elfedő maszkok „szűrőjén” keresztül.
Az ürességgel való szembesülés, a válság folyamata Bergman modern filmjeiben párhuzamosan zajlik az ön- és Isten-ismeret, illetve -keresés szintjén. Semmi vagyok, a semmi van – a folyamat konklúziója ebben az egymásra vonatkoztatott kijelentésben foglalható össze. Az Arc romantikus közege és meséje ezt a két gondolati szálat elkülönülten kezeli, körülírja csupán, s nem viszi el a végső, apokaliptikus végkifejletig, inkább keserű iróniába fordítja. Egymásutániságukban is figyelemreméltó azonban az evilági és túlvilági kétségek és csalódások kapcsolatrendszere.
A hipnotizőr és felesége/segédje a mágia napszámosai. Az emberek hiszékenységével élnek vissza, miközben ők maguk már elvesztették hitüket. Meggyőződésük és művészetük egyaránt sérül, amikor egy előkelő társaság mindenáron le akarja leplezni őket. Hitüket nem, de művészetüket még próbálják védeni, ám végül maszkjukkal együtt művészi öntudatuk is lehull, amelyet ezúttal valóban egy deus ex machina fordulat képes csak helyreállítani.
A hipnotizőr már a történet elején, egy véletlenül útjukba akadt színész haldoklásakor szembesül az elmúlás, az átlépés semmisségével: a halálnak sincs titka. A halottnak még fontos szerepe lesz, hiszen visszatér a történetbe. „Kétszer hal meg – írja róla Bergman a Képekben. – Akárcsak Agnes a Suttogások, sikolyokban, meghal, de útközben elakad.” A félig halott színész szellemesen (!) jegyzi meg magáról, amikor kezét a hipnotizőr laterna magicájának fénysugarába helyezi: „az árnyék árnyéka”. A kiábrándult művészt tehát olyasvalamivel szembesíti szerencsétlen kollégája, amit már úgyis tud, ezért aztán nyugodt szívvel használja fel újabb hatásos trükkjéhez az immár valóban elhunyt férfi testét. Célpontja a kihívója lesz: a város egészségügyi tanácsosa, aki, mint elmondja, irtózik a hihetetlentől. A hipnotizőr férfiruhát öltő segédjét, aki valójában a művész felesége, gyorsan sikerül lelepleznie. Az asszony rezignáltan vallja meg, hogy mindaz, amit csinálnak, csak szemfényvesztés, hazugság. Az orvos fölényesen triumfál: csodák nincsenek – mondja, majd hozzáteszi –: Isten hallgat, csak az ember beszél.
Igen, ebben a filmben még kétségtelenül több szó esik az emberi kapcsolatokról, a különféle érdekek érvényesítéséről, a hódításról és a csalásról, az érzelmi és a hatalmi játszmákról – mint Isten csendjéről. Az Arc nemcsak történetében, hanem dramaturgiájában is megidézi a romantika korát: az események több szinten zajlanak, a padlástól a konyháig, az uraktól a cselédekig szerelmek születnek, házastársak csalódnak egymásban. Mindenkiről lehull a maszk, hogy előkerüljön csupasz, védtelen arca. A leglátványosabban a hipnotizőrről, aki maszkjával együtt némaságát is leveti (ahogy Elisabet a Semmi kimondásával a Personában), és szánalmas csepűrágóként könyörög valami adományért. Előtte azonban Bergman megmutatja (ha nem is a hit, de) a művészet, vagy ha tetszik, a szemfényvesztés erejét. A hipnotizőr ugyanis alaposan ráijeszt a doktorra: kísérteni kezdi, miután az orvos felboncolta őt. Az eljárás azt hivatott bizonyítani, hogy egyszerű csalóval volt dolguk, akinek semmiféle szervi elváltozása nem utal különleges képességeire. Csakhogy a bonckés alá az immár tényleg halott színész került, aki életében pont egy ilyesfajta utolsó szerepre vágyott. A hipnotizőr nagyjelenetében valójában Bergman ragadja magához a (film)mágusi szerepet: valósággal tobzódik a német expresszionizmus gótikus rémregényektől örökölt eszköztárában, a tükörben felbukkanó kísértőtől az önállósuló levágott kézfejig, a padlástér zegzugos terétől a menekülés útját jelentő meredek lépcsősorig. Egyszerre komoly és parodisztikus az eszközök halmozása, pontosan illik a hipnotizőr helyzetéhez: ura művészetének, de semmivé válik, ha kilép szerepéből.
Az orvos ugyan halálra rémül, de nem hal meg (a hipnotizőr józan felesége vet véget a sokkterápiának). Van azonban egy valódi áldozata is a történetnek, igaz, az epizódszereplők között. A bemutatón hipnotizált kocsis, aki látszólag megfojtja Cipolláját, a történtek hatására felakasztja magát…
Ezt a mellékszálat helyezi középpontba a Rítus, amelyben az Arc motívumai, ahogy Bergman fogalmaz, „zordabb és borúsabb” tónusban jelennek meg újra. De a tónusváltásnak talán nem csak a művészettel történő halálos szembesülés az oka. Az Arcban a hipnotizőr-házaspárnak még volt emléke a csodáról, amely „egyszer megtörtént”. A csend óta Isten hallgat, a Bergman-filmek szereplői ennek tudomásulvételével próbálnak boldogulni, s társas kapcsolataikban keresik a hitet, a csodát – egymásban és egymásért. Az Istennel való küzdelemben eljutottak önmagukhoz, s most ott állnak magukra hagyottan. Felszabadultak – és válságba kerültek. A válság tudatosításának felkent papjai a művészek – erről tanúskodik Bergman egész életműve, de hogy minderről kétségünk se legyen, arról a Rítus gondoskodik kérlelhetetlenül, már-már arrogánsan. (Bergman kifejezetten agresszívnek nevezi a Rítust, amelynek alapötlete ráadásul „nyersebb, kézzelfoghatóbb és sokkal visszataszítóbb, mint az, amelyikből aztán a film lett”.)Folyt.köv.

15. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-11-15 18:04.56)

- (válasz Sokdudu 13. hozzászólására)

Őszinteségre (ami nálam etalon) , őszinteség jár. Azért írok ide nyugodtan, mert ahogy szoktam "mondani", ezt a kutya sem olvassa. Erre Bordal írta : Vau, Vau. Cziki meg , hogy bassza meg a kutya. (coulombség) Czikit kicikizték, engem is próbálnak kényszerzubbonyba rakni, de a te bergmani lelked tartja bennem a lelket. Én is 20 éves korom körül láttam, csak virgo"szemmel". (az emberiség nem nőkre- férfiakra, henem virgo-nem virgo, szadista-mazochistára osztható ).Ráadásul a nagypapámmal, aki reneszánsz- konzervatív, nagy Bergman rajongó A nap vége után, de ez a film a női "nem"-ről számára is tudott ujjat mutatni. Kilépve a Puskin moziból,döbbent csend. A napszemüveges szimbolikád gyönyörű, in-spirál-tál, hogy újra forgassam a forgatókönyvet.

14. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-11-13 13:27.20)

- (válasz Sokdudu 13. hozzászólására)

Szívesen "mondanék" erre valamiket, de az gondolom már nagyon szenszítiv "oldal(bordád)-ad" lenne."Tetszik" a frissen sült csodálkozásaitok.Tanulságos bergmani boldogtalanságokat, amelyek megmutatják a lelki- testi nyugodalmak felé vezető járható utakat.

13. Sokdudu (2010-11-13 12:17.14)

- (válasz GyermeklakĂłbizottsĂĄg 12. hozzászólására)

Köszönöm :) Épp a frissen sült (:P) párommal néztük meg és elmondtam utána a véleményem neki, és teljesen rám csodálkozott, hogy ezt az oldalamat nem ismerte eddig. Én meg erre csodálkoztam rá .)

12. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-11-13 07:24.25)

- (válasz Sokdudu 11. hozzászólására)

Köszönöm a lelki bugyrokat. Örülök és sajnállak egyszerre (Te érzed és érted). Én már a múltkor is írtam, hogy nagyon szeretném, ha egyszer lenne 1 lányod(ezt is tudod, hogy miért pont lány), és szeretném, ha szeretnének. Habár Goethe szerint a szeretet: adni, adni, adni amire Te "borzasztóan" , bergmanian képes vagy.

11. Sokdudu (2010-11-13 02:07.41)

3 hónapig kellett erre várni, de megtekintettem. Nos, Bergman film. Aki ismeri, szereti a rendezőt, és még fontosabb: aki ÉRTI is, azt nem éri meglepetésként a film egyetlen képkockája sem. Minden részlete utal valamire, aki igazán 'vágja' Bergmant, az nem lepődik meg semin, hisz az a felület, a borító, sokkal fontosabb ami alatta van. Eszméletlen utazás egy Bergman film, rémisztő amai napig MAGAMAT látni ott a filmvásznon, egyszerre csodálni és gyűlölni ezt az embert, aki tanít, és aki arcomba vágja azt amilyen vagyok. Mert ő ezt csinálja, könyörtelenül. Gyönörűen van felvezetve a film, mind forgatókönyvileg, mind színészileg, mind filmnyelvileg. Minden jelenet a lelki pokol 9 bugyra a felületességgel kezdődik, és a végére a mélységbe fullad. Egyre kevésbé felületesen, és egyre nagyobb üreggel a végén. Minden szereplő egy egészet alkot, az álarcunkat és igazi önmagunkat. A bíróna egy meghasonlott félélete van, amit szépen lassan felismer a színészek által, akik egy cseppet sem boldogabbak nála, csak ők ezt kiszínezik, kifigurázzák- olyan ismerettel tálalják magukat a bíró előtt, és olyannyira az arcába csapják azt, hogy ő milyen- hogy a végén belehal saját gyarlóságába. Egymás között pedig ugyanolyan álarcokat vesznek fel nap mint nap- valószínűleg ha valaki visszavetítené az ő kis életüket, garantálnám nekik is a szívrohamot (meg magamnak is). Az "előadás" tökéletessége önmagában is mééééély meghajlást igénylő (nem lehet elég mélyen se hajolgatni, se gondolkozni erről)- a vér és benne a tükörkép a rothadt emberi lelket jelképezi, amit ha lenyel az álarc, lenyelünk mi, akkor halálra ítéljük saját boldogságunkat, ha nem leszünk önmagunk, nem szeretjük saját magunkat, nem fogadjuk el azt, hogy mi is emberek vagyunk, lenyeljük a fájdalmainkat, akkor ez vérrel fürösztve fog kijönni belőlünk alulról, mikor már senki nem lesz ránk kíváncsi, még saját magunk sem. Mikor már nem érdekel a bűz, ami elsősorban belűlről árad, akkor kapjuk vissza többszörösen a büntetést, azért amit ajándékunktól az élettől, az életünkből elvettünk, vagy nem értékeltünk. Bergman feminizmusa: a nő van középpontban, vastag szájú, érzelmi, lelki uralkodását jelenti, hisz a férfiak hatalmskodna, a nő tudta nélkül irányít, ő nyeli le a vért, ő nyeli le az ember igazi énjét, hogy aztán a véres vizelettel keveredve, élete végén kilökje magából a rothadó álarcos komédiát...
Lehethogy kicsit túl mélyre mentem a dolgokban, ha felületesebben akarom vizsgálni, ezért vállalom magam fel, ezért van véleményem mindenről, ezért nem félek magamtól, ezért mondom ki h szeretem ha szeretnek. Nehéz, de megpróbálom szeretni magam, és mások előtt nem másnak látszani, vagy legalábbis az értékeimet felszínre hozni és őszintén meg tisztán megmutatni. Nem akarok életem végén a saját álarcomat bámulva a tükörbe csapni, ez nem én vagyok.
Én is leveszem a napszemüvegem a jelenetek végén... Vag nem, inkább fel sem veszem... :)

10. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-08-13 19:49.45)

- (válasz Sokdudu 9. hozzászólására)

várom a szivárgást

9. Sokdudu (2010-08-13 19:44.42)

még 30% és lejön gépemre, aztán megnézem és kiszivárogtatom gondolataimat.

8. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-07-06 21:24.51)

50 oldal, fordította Kúnos László. 2 férfi, 1 nő a rituálé szereplői, és 1 férfi bíró. Bergman feminista érzelmei a női szereplő szexuális problémáját boncolgatva kerül előtérbe, statisztikailag a férfi többséggel szemben. Végig evett a fene, hogy mi az a felháborító rítuálé, amiért feljelentették Őket. Utolsó pár percben derül fény (illetve nem derül, mert nem tudják a világítást megoldani), hogy műpéniszt visel az egyik szereplő, de mind ez ebpénisz a szerelmi 3 szög bonyolultságához képest.

7. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2010-06-09 23:14.10)

- (válasz Gyermeklakóbizottság 6. hozzászólására)

Rí = sír (ami többértelmű), a tus szintén. (tust húz a zenekar). Alcím:Gyakorlat kamerára és négy művészre. Egyetlen nő szerepel Thea , Ingrid Thulin személyesíti meg sötét kleopátra parókával. Ő a suttogásokban szigorú kontyával, zárt ruhájával , férje iránti undorát üvegszilánkkal való altesti vérzésig fokozva, Csendben beteg , finom szőke kontyos úrinőt alakítva,itt"nehezen" elérhető klitorikus orgazmussal küszködő nőt alakít.Virgo szemmel nézve a filmet nagyon megrendítő, kíváncsivá tevő volt.

6. Gyermeklakóbizottság (2009-12-11 15:27.16)

Már a cím is fantasztikus!

5. Gyöngyhalász (2009-07-04 00:03.42)

Véleményem szerint a sztori hagy némi kívánnivalót maga után, amire csak rátesz egy lapáttal az Ingmar Bergman féle beteges aberráció, amit a mellékelt példák (értékelési ráták) alapján -távol álljon tőlem, hogy bárki fölött pálcát törjek- a nagyérdemű ámulattal és rajongással fogad, éltet, magasztal. Ez vagy azt jelenti, hogy az emberek többségének lelki világa az efféle nyomasztó perverzitással egybekötött, mélyen elvont, cselekményvezetésben nem túl nagyot domborító, "művész" agyból kipattant kaotikus rettenetre van ráhangolódva -ami ha igaz, félve élem mindennapjaimat a társadalomban-, vagy csupán a szépen csengő Ingmar Bergman név hallatára nem volt szíve lehúzni a filmet, pláne hogy legnagyobb
őszinteséggel kimondható: nem a színészgárdán múlott a film sikere.
Ami szintén pozitív hatásként ért a filmben a Bergman mozikból már jól ismert, remekül kidolgozott párbeszédek. Ezzel együtt nem nézném meg újra a filmet, de ez legyen az én bajom...

4. Klimt (2008-11-09 07:45.16)

Feszültséggel teli nagyon "kemény" film. Álom, látomások, valóság szintén nagyon egymásba játszanak...

3. Orson (2008-07-18 14:03.06)

Ez Bergman egyik legszikárabb, legcsupaszabb filmje, a színészi játék és a dialógok fantasztikusak. Jó film, de nagyon nehéz.

2. Mandria (2008-03-03 05:58.44)

Amikor láttam...kb 17 évesen ..filmklub keretében..egyáltalán nem értettem...viszont olyan nyomasztó erő sugárzott a vászonról..szexualitás, perverzió, bizarr egyvelege maradt bennem....ami valahol a hányingerkeltésig fokozódott... azóta sem akartam megnézni mégegyszer...

1. MrMojoRisin1 (2007-11-26 17:18.54)

Érdekes film volt ez, amiben nekem csak az iszonyatosan erős színészi játék tetszett! Ez a szerelmi háromszöggel megspékelt rendőrségi ügy valahogy nem jött be!

Kapcsolódó fórumok

Vélemények	Menrot, 2012-06-20 17:20	26 hsz
Kérdések téma megnyitása	0 hsz
Keresem téma megnyitása	0 hsz

Rítus adatlap

Eredeti cím: Riten

Évszám: 1969

Rendezte: Ingmar Bergman

Szereplők: Ingmar Bergman, Gunnar Björnstrand, Anders Ek, Erik Hell, Ingrid Thulin

További információk

Szereplők fórumai

- Gunnar Björnstrand - Vélemények

- Ingmar Bergman - Vélemények

- Ingrid Thulin - Vélemények

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk