Utolsó hozzászólások:
| Alkonyat - Fekete tőr testvériség (2010-03-19 20:45.11) |
Apró baleset történt a gépemmel és elvesztek a könyveim, amik rajta voltak. Valaki feltudná tölteni ide a linkeket, hogy le tudjam tölteni?
Kellene:
- Fekete Tőr Testvériség részei magyarul
- Alyson Noel - Mindörökké, Kék Hold
- Claudia Gray - Örökéj, Nézz az égre! |
| Alkonyat - SPOILER-New Moon, Eclipse, Breaking Down (2009-12-25 01:52.08) |
A folytatása pedig:
Mindenkiről és mindenről kikérdeztem őket, nehogy egy percre is a figyelmük visszatérjen arra, hogy miért vagyunk itt és milyen körülmények között. Legalább ők ne gondoljanak erre egy időre, bár ez nem kerülhetem el, hogy ha elmennek innen ne aggódjanak tovább értem. Velük még meg tudtam birkózni gondolatban.
- Szóval Vici is alig várja, hogy lásson újra téged. – mesélte mosolyogva és arcáról azonnal le is fagyott a mosoly, majd apára pillantott, akinek szintén fájdalomról árulkodott a tekintette. Ismét rám nézett anyu és folytatta mondandóját, közben a kezébe vette a kezemet. - Ide is szeretett volna eljönni, de mondtam neki, hogy most nem lehet. Később felhívhatnád, hogy megnyugodjon.
- Talán elmondtátok, hogy mi történt? – kérdeztem rémülten, a tudat, hogy az unokahúgom szenved szörnyű volt. Éppen elég volt az én nyomorúságommal foglalkozni, nem akartam még miatta is aggódni.
- Dehogyis, nem mondtunk neki semmit, de tudod, hogy milyen okos kislány. Rájött, hogy valami nincs rendben. – közölte anyu.
- Bizony. Nálunk volt, amikor telefonáltak, hogy…nos, hogy téged balesett ért. – felelte apám. – Leolvasta az arcunkról, hogy történt valami.
- Nagyon okos ez kétségtelen. - válaszoltam, az ajtó pedig kinyílt és egy ápolónő jelent meg, majd ezt felelte:
- Sajnálom, de a látogatási idő lejárt. – közölte és ezzel távozott is.
- Majd holnap is bejövünk hozzád. – mondta anyu és mind hárman elhagyták a szobámat.
Ismét egyedül voltam és tudtam, hogy itt az ideje végképp meggyőződnöm az állapotomról. Nekem nem volt elég, amit az orvosom mondott, látnom kellett a saját szemmel, hogy ténylegesen felfogjam a dolgot. Ez arra hasonlít, mikor egy kislánnyal közlik, hogy nem létezik a mikulás. Tudja a szíve legmélyén, hogy igaz, de kell neki valami bizonyosság ezzel kapcsolatban. A különbség az, hogy ez az ügy komolyabb.
Elgondolkoztam, hogy mi lesz most velem. Én bolond még arra is gondoltam, hogy mi van ha az orvosok tévedtek, de ezt a valószínűséget nagyon kicsinek találtam. Nem tudom meddig játszottam a jövőm gondolatával, de megjelent a nővérke és egy fájdalom csillapítót, majd egy gyenge nyugtatott is beadott nekem, aminek hatására el is aludtam.
Másnap reggel minden olyannak tűnt, mint amilyen volt valójában: egyszerűen szörnyűnek. Beszéltem megint az orvosommal és elkértem az aktámat is, mivel látta rajtam, hogy addig nem hagyom békén még nem teljesíti a kérésemet. Mikor a kezembe tartottam az aktámat nagy levegőt vettem, majd kifújtam és kinyitottam. A legelején a balesetről készült képeket találtam és a kezemet a szám elé tartva néztem végig a képeket, el sem hittem volna, hogy a műtét közben lévő fájdalmak emiatt történtek és csoda, hogy egyáltalán egy bénulással túl éltem. Alaposan végig néztem őket és végül belekellett törődnöm a nekem jutott sorsba. A sors iróniája, a sors fintorra vagy nevezzük akárminek a lényegen nem változtat: megbénultam és ez kihat mind a szakmai, mind a magán életemre is. De bármi is vár rám nem fogom hagyni, hogy elveszítsem a józan eszemet és ítélő képességemet. Majd valahogy megbirkózom ezzel az egésszel, kitartó leszek…
1 hónappal később
- Szia Sonja. – üdvözölt Nora a legjobb barátnőm, aki az elmúlt egy hónapban bejárt hozzám. A szüleim is bejártak hozzám, de Nora miután megtudta, hogy balesetem volt, azonnal sietett a kórházba, ahol feküdtem. Őt is megviselte a balesetem, meg bűntudata volt, hogy nem volt ott az ébredésemnél, meg a műtétemnél sem. Talán emiatt kezdte el nagyban tervezgetni, hogy mi lesz, mert nem akart egyedül hagyni. Nem akartam a szüleim terhére lenni, ezért nem költöztem hozzájuk, így viszont Nora ragaszkodott, ahhoz hogy összeköltözünk. Bármennyire is elleneztem őt nem érdekelte, tényleg egy igazi barátnő volt.
- Szia. – köszöntem neki egy átlagosnak nevezhető hangon, ami lehetett volna sokkal boldogabb is, mivel végre valahára elhagyom a kórházat. Már a legtöbb sérülésem helye nem látszódót és a műtéti sebem is szépen begyógyult. Az egyedüli dolog, ami nem változott az egészben az a járás és bár ígértem magamnak akkor valamit, mégsem sikerült megtartanom, ezért helyette egy sokkal valószínűbb dolgot fogadtam meg magamnak.
- Mindent becsomagoltunk, ami a tied? – nézett körbe, majd a székem mögé sétált és kitolt onnan. Végre kint lehettem újra, egy hónapja nem voltam a szabad levegőn, az hogy az ablakból nézelődtem nem volt olyan mint ténylegesen kint lenni a környezetben. Már szinte teljesen elfelejtettem a kinti friss levegő illatát, annyira hozzá szoktam a benti kórház szagához.
- Már el is felejtettem milyen a kinti élet, már hozzá szoktam a négy fal közötti élethez. – mondta, amint kiértünk az ajtón. Míg az autóhoz értünk összefutottunk néhány emberrel, akik csak szánakozva néztek rám, majd mentek tovább a dolgukra. Ez szörnyű érzés volt, mint valami megkülönböztetett ember, akitől irtózniuk kell a többieknek és ez nem sokat segített rajtam.
Nora segített beszállni az autóba, majd berakta a cuccomat a csomagtartóba és végre elindultunk. Nem sokat szóltunk egymáshoz az úton és örültem is, hogy nem erőltettük ezt a beszélgetés dolgot. Noraval megbeszéltük, mivel ragaszkodott az összeköltözéshez, mert ő akart gondoskodni rólam, ami bevallom egy kicsit zavart engem. Mivel ha én rá utalom magam, akkor ezzel nem csak az én életemet keserítem meg, hanem az övét is.
De hát nem engedett más választást, így megbeszéltük, hogyha már ő gondoskodik rólam, akkor legalább nálam lakjunk. Az a ház nagyobb, de viszont távol van a várostól, ami nagyon is jó, mert semmi kedvem nem volt emberek között lenni, főleg ilyen állapotban nem. Éppen elég volt számomra azok a pillantások a kórházban, amikor távoztunk. Orvosként elég sokat kerestem a különleges műtétek miatt, így bent a városban is volt egy házam, de ahogy már mondtam nem akartam odabent lakni, pont a külsőm miatt. Nem mindenki tekint ránk úgy ahogy, de még nekem sem sikerült teljesen megbarátkozni a helyzetemmel, szóval inkább az embermentes környezetre voksolok.
Nora kiszállt az autóból és elővette a tolókocsimat és ismét segített beleszállnom, majd betolt a lakásba, ahol minden át volt rendezve, hogy a kocsimmal szabadon tudjak közlekedni. A bútorok a falak mellé voltak helyezve az asztalnál volt egy üresen álló hely, ahonnan hiányzott a szék. Az otthonom volt, de mégis olyan más volt. Az imádott szobám fent volt az emeleten, előkészítettek lent az földszinten egy másik szobát.
Így hát begurultam a szobámba és az ablak elé igyekeztem ügyesen beparkolni, ami eltartott pár percig, majd egy takarót terítettem a lábaimra és csak bámultam kifelé az ablakon. Igaz, hogy még csak február volt, de már egy szem hó sem volt. A közeledő tavasz miatt mind elolvadt, már közel sem voltak olyan téliesek ezek az évszakok, mint korábban és a kedvenc évszakom a tél volt, annak ellenére, hogy emiatt a „szép idő” miatt történt a balesetem is. Vagyis részben így történt… |
| Alkonyat - SPOILER-New Moon, Eclipse, Breaking Down (2009-12-25 01:50.33) |
Ezt találtam, véleményt várok:
A fényekre emlékszem és hangokra, melyeket nem értettem tisztán. Fájt mindenem, de nem akartam a fény felé menni, ezért megpróbáltam megállni, de valamiért nem ment. Kis időbe telt mire rájöttem, hogy nem én megyek, hanem az ami alattam volt. Nem értettem mi folyik körülöttem. A szám fura ízű volt, olyan fémes és kissé édeskés ízű, olyan az íze, mint…mint a vérnek. Jézus mi történt velem? – próbáltam kérdezni, de nem ment és a hangok egyre hangosabbnak tűntek. Mikor már eléggé magamhoz tértem kinyitottam a szemeimet és fókuszálni kezdtem a környezetemet.
Sokan voltak körülöttem, mindenki fehér köpenyben. Kórházban vagyok sikerült végre felfognom. Figyeltem ahogy sündörögnek és nem értettem, hogy miért vagyok ébren. Egy műtőben vagyok ebben biztos voltam, hiszen én is orvos vagyok és jól tudom milyen egy műtő. De miért nem altattak el még? Mi tart ilyen soká? Egy jobb vállamnál kisnyomást érzékeltem így nagyon lassan arra fordítottam a fejemet. A fájdalom az egész testemet végig járta, mintha nem is kaptam volna érzéstelenítőt.
- Nyugodjon meg, most már jó kezekben van Dr. Bennet. – válaszolta az orvosom, aki feltehetőleg megfog műteni. Próbáltam megmozdítani a kezemet, de nem ment, amint megpróbáltam, iszonyú fájdalmat éreztem. Az orvos is észre vehette ezt, mert azonnal folytatta a mondandóját. – Balesete volt és a sérülései nagyon súlyosak és műteni kell, de viszont a szíve elég gyenge ahhoz, hogy altatót tudjunk adni és ez a helyzet az erős nyugtatokkal is.
Rögtön tudtam, hogy ez mit jelent számomra. Nem adtak erős nyugtatott, mert gyenge a szívem, a sérüléseim pedig nagyon súlyosak, de ennél sokkal nagyobb fájdalmat kellene éreznem.
- Egy nagyon gyenge nyugtatott tudtunk csak önnek beadni, néhány perc múlva hatni is fog. – felelte és látszott rajta, hogy nem olyan tapasztalt az ilyen esetekben. – De sajnos nem garantálhatom, hogy nem fog érezni semmit a műtétből.
Nem sokkal később tényleg hozzá kezdtek a műtéthez és tényleg éreztem szinte mindent, így inkább behunytam a szemem és csak hallgattam a műszerek pityegését és a körülöttem dolgozok hangját, mikor megszólaltak. Aztán az egyik műszer még jobban elkezdett pityegni és én szédülni kezdtem. Tudtam jól, hogy ez mit jelent, a szívem nem bírja tovább és készül feladni a harcot.
Hallottam ahogy mindent megpróbálnak megtenni értem, de túl sok vért vesztettem. Éreztem, ahogy egyre kevésbé fáj mindenem és egyre jobban a bennem támadt bizsergésre tudtam figyelni. Aztán minden elsötétült és nem éreztem semmit sem.
A szobámban ébredtem fel és nem sokkal később megjelent nálam a nővér, hogy újabb adag altaltatót adjon, de én nem engedtem és ragaszkodtam ahhoz, hogy beszélhessek az orvosommal. Tudtam jól, hogy kell az olyanokra hatni, mint a nővérek, ahhoz hogy beszélhessek az orvosommal, hisz ki akarja elveszíteni az állását. Így végül hívatta nekem, én pedig vártam, hogy megérkezzen és megtudja a legfontosabb dolgokat. Az ágyon feküdve még mindig éreztem a sebeket, melyeket a balesetem miatt szereztem. Az egyik keze gipszben a másik meg teljesen bekötözve volt. Az ujjhegyemmel megtapogattam az arcom, de csak a homlokomon találtam egy tapaszt, meg kisebb horzsolások a bal arcomon. Az alsó ajkamon egy kisnyílás volt, biztos felszakadt. Idáig nem tűnik semmi vészesnek, az érzéstelenítők egész jól beválnak. Most már csak egy vizsgálat maradt: a lábam. Próbáltam megmozdítani őket, de nem ment. Amint kicsit mozdítottam rajta máris éles fájdalmat éreztem a derekamban végig. Hihetetlen volt érezni ekkora fájdalmat, hiszen kaptam gyógyszereket, hogy eltudjam viselni az ébrenlétet. Miért nem bírom megmozdítani a lábaimat, nem értem. Ekkor azonban kinyílt az ajtó.
- Jó napot! Dr. White vagyok, az orvosa. Hogy érzi magát? – érdeklődött az orvosom, közben levette a kartonomat az ágyamról, majd elkezdte lapozgatni és végül visszatért az első oldalra.
- Balesetesen. – válaszoltam és próbáltam feljebb ülni, de nem nagy sikerrel.
- Az Ön állapotában a mozgás nem ajánlott. – felelte a kudarcom után. – Nos az értékei rendben vannak, a sebei szépen gyógyulnak. Ha így folytatja, akkor nem sokára otthon folytathatja a lábadozást.
- Ez idáig mind nagyon szép és jó doktor úr, de mi van a lábammal. Miért nem tudom mozgatni? – kérdeztem, mire a pókerarcán feltűnt egy egyfajta szánakozás féle. – Nézze orvos vagyok én is és tudom kezelni a helyzetet bármilyen rossz is legyen az.
- Rendben. A balesett következtében a dereka megsérült és nagyon sajnálom, de valószínű, hogy soha többé nem tud majd járni. – közölte vele a szörnyű hírt, mely teljes sokként ért engem. – Tudom milyen szörnyű lehet és nem könnyű ezt feldolgozni. Van egy kollégám, pszichiáter, ha gondolj szólhatok neki és ő segíthet.
- Mit ért az alatt, hogy valószínűleg? Önök sem tudják? – kérdeztem hitetlenkedve, miután sikerült kissé magamhoz térnem.
- Mi sem tudjuk, hogy mi okozza ezt. – mondta ki egyszerűen.
- Értem. Az előbb azt mondta, hogy tudja milyen szörnyű. Talán Ön is béna volt? – kérdezte gúnyosan.
- Nem, de… - kezdett bele mondandójába, de én nem hagytam hogy folytassa.
- Akkor fogalma sincs arról, hogy milyen lehet vagy hogy mit érez az a személy, akivel ez megtörtént. – válaszoltam könyörtelenül a szemébe nem éppen az elragadó modorommal.
- De ahogy mondtam, ha segítségre lenne szüksége…
- Nem köszönöm és ha most nem bánja szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – feleltem és az ablak felé fordítottam a fejemet. Nem érdekelt a mondandója, sem az arca, sem az azon lévő sajnálat és szánalom. Hallottam amint az ajtó kinyitódik, majd becsukódik. Hirtelen tört ki belőle a sírás, miután végre egyedül lehettem. Nem tudom meddig sírtam, csak azt hogy most már semmi nem lesz a régi. Egy baleset mennyit ronthat az életen, a munkám, a magánéletemen. De biztos voltam benne, hogy semmi nem lesz a régi most már. Csak bámultam ki az ablakon továbbra is miközben a könnyek kezdtek elfogyni.
A merengésemből az ismét kinyitódó ajtó térítet magamhoz és a személyek, akik a világon a mindent jelentették számomra most itt voltak velem. Az édesanyám és az édesapám azonnal hozzám sietek és óvatosan megöleltek. Anyu még sokáig tartott a karjaiban, majd a fülemhez hajolt és belesúgott:
- Beszéltünk az orvosoddal kicsikém. Ne félj meggyógyulsz, biztos vagyok benne. – fejezte be, majd megpuszilta az arcomat. Az arca mosolygót, de a szemeiből tisztán kivehető volt a további aggodalom. Tudom, hogy csak azért mondta az előbbieket, mert megakart nyugtatni és ő maga sem hiszi el, hogy ebből fel lehet gyógyulni.
- Biztosan. – feleltem azt, amit igazából hallani akart tőlem. Majd tekintettem a szobában lévő negyedik személyre tévedt. Kinyújtottam felé a kezemet ő pedig bizonytalanul, de elindult felém és megfogta a kezemet. – Szia Gerry.
- Szia Addison. – köszönt és lehajolt megcsókolt. – Hogy érzed magad?
- Jobban, sokkal jobban. – próbáltam kis mosolyt varázsolni az arcomra.
- Ez…ez a sok sérülés…nem fáj? – kérdezte, láttam rajta, hogy ő is sokkos, akár csak én és a szüleim.
- Kapok fájdalom csillapítókat. – feleltem füllentve, mert nem minden fájdalmat tudtak gyógyszerekkel csillapítani. Bizonyos fájdalmak nem is könnyen gyógyulnak és ezt most már én is megtapasztaltam, sőt még fogom is az életem hátra levő részében, ha nem tudok változtatni a dolgokon. – Most pedig meséljetek. Mi van veletek, olyan régen nem láttalak titeket. – kértem a szüleimet.
Mert az igazat megvallva az elmúlt másfél évben nem igazán volt rájuk időm. Néha felhívtam őket, ők is engem, de azok nem voltak olyan személyes beszélgetések. Ez sokkal jobb volt, hogy itt voltak velem, bár nem éppen egy ilyen találkozás reményében akartam őket viszont látni. Hálás voltam neki, mert addig is még meséltek elterelték a figyelmemet és valljuk be az ő figyelmük is a mondandójukra irányult. |
Addison összes hozzászólása |
