Tegnap megnéztem a Saul fiát. Magamról azt gondolom, hogy egy átlagos, ugyan nem „vájtfülű” art-film rajongó vagyok, de a jó mozit nagyon szeretem. És úgy mellesleg, Oscar díjas magyar filmet nem sűrűn láthatunk. Elöljáróban: a viszonylag sok szkeptikussal ellentétben, én magyarként nagyon büszke vagyok a film sikerére. Nem virrasztottam végig az Oscar éjszakáját, de tiszta szívből örültem a győzelemnek. Cannes után nem is lehetett megkerülni, hogy a médiából ömlő információkat, véleményeket és ellenvéleményeket halljam, olvassam a film kapcsán. Egy egészen picit féltem a témától. Holokauszt? Tudunk erről valami újat mutatni? Tegnap erre kaptam választ a moziban. Az eredmény egy szóban: tudunk. Nem vagyok filmkritikus, és azt sem mondom, hogy hibátlan az alkotás (szerintem), de az élmény katartikus. Nem lehet, de legalább is nagyon nehéz, megszólalni utána. És nem a borzalmak látványa miatt. Azok „csak” úgy ott vannak a háttérben. Már nincs szívünk, nincs fájdalmunk, nincsenek érzéseink, csak tesszük gépiesen, amit kell. Levetkőztetjük, betereljük az embereket a gázkamrába, tartjuk az ajtót, amíg abba nem hagyják a dörömbölést, és amikor Stück (darab) lesz belőlük, visszük őket a kemencébe, majd belapátoljuk poraikat a folyóba. Már semmi nem fontos, csak fásultan várjuk az elkerülhetetlen halált. Egyébként, mintha egy gyárban lennénk. (Csak emlékeztetőül, a nácik gázkamrái 1944-ben már alig győzték a rengeteg áldozat elpusztítását, ezért valóban igazi halálgyárrá váltak a táborok.) Csak a „gyártási” zajok, a soknyelvű, sokszor érthetetlen, emberi beszéd foszlányai jutnak el hozzánk. Észre sem vesszük, és egyszer csak mi leszünk a főszereplő. Szinte elkezdjük unni a monoton, számunkra már teljesen lényegtelen borzalmakat. És akkor, a fásultság legmélyebb bugyrában félig holtan vergődve, történik valami. Mintha a legbelül még pislákoló lélek egy utolsó fellángolását látnánk. A teljes lemondást felváltja egy fanatikus akarat, hogy egy fiúcska megkapja a végtisztességet és a zsidó hagyományok szerint legyen eltemetve. Én nem tudtam eldönteni, hogy ez a fiúcska valóban Saul házasságon kívül született fia-e, de ennek nincs is jelentősége. Hirtelen célt kap a létezés, valamiért újra küzdeni tudunk. Valaki azt mondta nekem, hogy ez vallási fanatizmus, de ebből egy szó sem igaz. Ennek az akaratnak nem a valláshoz van köze, hanem a lélek „feltámadásához”. Az, aki (már) szenvtelenül asszisztált a halálgyárban, és érzéseit gyakorlatilag kiirtották, emberfeletti erővel elkezd küzdeni valamiért. Tudjuk, hogy nem sikerülhet, de a nézőtéren ökölbeszorított kézzel, mi is azt akarjuk, hogy sikerüljön. Katarzis a javából. És csak egy pár kockából álló, félszegen induló, de egyre biztosabbá váló mosoly hoz feloldozást az elkerülhetetlen vég előtt. A főszereplő Röhrig Géza alakítása lenyűgöző volt. Nem volt szüksége a színészi szakma fogásaira. Mint tudjuk, nem is profi színész, de nekem egyetlen pillanatig sem volt amatőr. És elhitette (velem legalább is), hogy én is Saul vagyok. Ez a film nem az elborzasztó látványelemekre koncentrál, nem is könnyfakasztó történet(ek) köré épül, ugyanakkor elborzasztó és van története is. Szerintem Nemes Jeles Lászlónál hitelesebben nem is lehet a lényeget megfogalmazni:
"Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film" |
