Clint Eastwood háborús eposzának második része számomra nem okozott csalódást, a színészi játék és a zene viszonylatában túl is tesz - az amerikak nézőpontját bemutató - másik filmen.
Így összességében egy majdnem tökéletes, hihetetlenül reális képet kapunk a japánok oldaláról is, ahol erősek és gyengék, gyávák és hősők harcolnak egymás mellett, egy közös cél érdekében: a haza védelméért.
Eastwood ékes tanúbizonyságát teszi annak, hogy többdimenziós szinten látja át a világ történéseit, nem csövön keresztül és nem is egy ablak mögül szemléli az eseményeket. Az egyoldalú ábrázolás világ életében távol állt ettől a nagyszerű, régivágású embertől.
Arra törekedett, hogy mindkét szembenálló katonai felet úgy mutassa be, hogy ott bizony érző hús-vér emberek harcolnak egymás ellen. Még akkor is, ha nyílván van aki kényszerből és van aki kötelességből teszi mindezt.
Amikor a japán katonák felovassák a fogjul ejtett tengerészgyalogos levelét, az a film egyik legdöbbenetesebb, legszebb momentuma. Úgy a szívükbe markol, mintha a saját édesanyjuk írta volna nekik, pedig csak egy, az ellenség sorait gyarapító ember szülőanyjának gondolatai. Ráébrednek arra, hogy az ellenség sem gyáva, semmire kellő alakokból áll, mint ahogy azt feljebbvalóik hangoztatták. Így a japán katonáknak megadatik az a tisztesség, hogy méltó ellenfél keze által haljanak meg.
értékelés:
színészi játék: 5/5
rendezés: 5/5
történet: 5/4
látvány: 5/5
zene: 5/5
összesen: 10/9.5 (95%) |
