Talán rossz napom van, talán túl sok amerikai filmet láttam, s ez pontosan ugyanúgy illett a sorba - vagy még gyengébben, úgyhogy csak magamat okolhatom. A legjobb eredeti forgatókönyv ígérete vitt félre, de alaposan. Mit kaptam? Egy lassan csordogáló, időnként neki lóduló történetet, mintha a szerző is kereste volna a jó megoldásokat, s időnként elkapott egy-egy ötletet, és alea iacta est /mint ahogyan elhangzik a filmben a művelt ajkakon is/, és bukdácsolva végig vitte. A zenék megszólalása édes cukormázként szinte lecsordult a történeten, sokszor nem is megfelelő pillanatban öntötték ránk. És az érzelmet éppúgy nem tudtam átélni, mint amikor a végén anyuci találkozott fiacskájával. Megkönnyebülést akkor éreztem, amint The End megjelent.
Szóval, ha még nem tűnt fel, iszonyú dühös vagyok a számomra elvesztegetett időért, miközben Giamatti az egyik igen kedvelt színészem. És legalább Da'Vine Joy Randolph Oscarjat érteném, még ez is... |
